A párizsi terrortámadásokat hétköznapi emberek szemszögéből megmutató Amanda szomorúan, de nem nyomasztóan mutatja meg, hogyan lehet tovább élni a szeretteink és az általunk ismert világ elvesztése után.
A 24 éves David még nem igazán tekinthető felelősségteljes felnőttnek. Nincs karrierje vagy hosszú távú terve: lakását úgy bérli, hogy cserébe intézi a tulaj Airbnb-ügyleteit, emellett a párizsi parkokban kertészkedik. Vannak barátai és szoros kapcsolatot ápol nővérével és annak lányával, de igazából teljesen szabadon éli életét, bármiféle kötelezettség nélkül. Egyik nap viszont felfoghatatlan tragédia éri: az egyik ligetben fegyveres terroristák rálőnek a piknikezőkre, akik közül többen életüket vesztik, köztük David nővérével. A fiúnak egyik pillanatról a másikra az árván hagyott hétéves Amanda pótapjává kell válnia, miközben a saját gyászával is meg kell küzdenie.
Amanda és David is elveszítették a legfontosabb embert az életükben, aki egyben az iránymutatójuk is volt. Csak egymásba tudnak kapaszkodni, de nem igazán tudnak támaszként szolgálni a másiknak, hiszen mindketten a folyamatos összeomlás szélén állnak. A magára hagyott dühös gyerek és a róla való gondoskodásra kényszerülő felnőtt történetét már ezerszer láthattuk a nagyvásznon, és ezen filmek tipikus jellemzője, hogy a sok súrlódás és meghitt pillanat után mindketten jobb emberré válik a másik hatására. Ez a narratíva csak nyomokban lelhető fel az Amanda esetében: ugyan megvannak az összetűzések és az egymásra találások is, nincsenek igazán jelentős közös pillanataik – a gyászfeldolgozás mérföldköveit nem együtt élik át, hanem külön – baráti beszélgetések során, teniszmeccs nézése közben, vagy a vonat várásakor. Mégis szerethető párost alkotnak, akikért megszakad a szív. Már-már varázslatosan átlagosak, egyikük karaktere sincs kisarkítva a nagyobb konfliktusok vagy ütősebb párbeszédek kedvéért, Vincent Lacoste és Isaure Multrier pedig végig teljesen természetesek, nincs egyetlen hiteltelen érzelmi kifakadásuk sem.
Az Amanda gyászfeldolgozása két szinten működik. Míg a cselekmény egyetlen család és ismerőseik szűk körére fókuszál, valójában egy egész nemzet – vagy inkább egész civilizáció – fájdalmát érezzük benne. Ugyan nincs konkrétan kimondva, teljesen egyértelmű, hogy a film a 2015-ös párizsi terrortámadás-sorozatot idézi meg, ami a 21. század egyik legsúlyosabb tragédiája, és nemcsak a francia népet rettentette meg, hanem egész Európát és az egész nyugati civilizációt. Mikhaël Hers filmje így nagyon aktuális témával foglalkozik, de ettől még esze ágában sincs politizálni. Nem akar elmerülni a politikai-társadalmi okokban, nem akar háborút hirdetni bárki ellen és nem akar félelmet kelteni az emberekben. Egyszerűen csak azt kívánja megragadni, hogyan lehet hétköznapi emberként tovább élni egy felfoghatatlan mértékben megváltozott világban.
David majdnem ugyanolyan értetlenül áll a tragikus események előtt, mint a halállal először találkozó Amanda, hiszen huszonéves fiatalként nem élt meg háborút, és mindaddig soha életében nem kellett potenciális veszélyforrásként tekintenie a városára. Hers ugyan nem politizál, de ettől még rendkívül hatásosan képes érzékeltetni, hogy mi zajlik a háttérben, a kétszemélyes Airbnb-szobába tömegével érkező külföldiekkel, a parkok szélén sátorozó menekültekkel, a várost a merénylet után ellepő fegyveres katonákkal és a biztonsági kapuval ellátott közterekkel. Nem csak a halott anya és nővér elvesztését érezzük, hanem egy idilli városét is, ami többé nem tudja kizárni a világ másik felén zajló borzalmakat. Hers és az operatőr Sébastien Buchmann még tovább is fájdítják a nézők szívét azzal, hogy megmutatják Párizs összes gyönyörűségét: a Volt egyszer egy… Hollywoodban nem autóztak annyit, mint amennyit hőseink biciklizgetnek a legszebb épületek között. Az Amanda nem véletlenül nyerte el a Tokiói Filmfesztivál fődíját és a Velencei Filmfesztivál Magic Lantern-díját, hiszen csodaszép, melankolikus alkotás, mely visszafogottsága ellenére – vagy éppen azért – is képes mélyre hatni.
