Képzeljünk el egy lányt, aki nem tud matematika nélkül élni. Képzeljünk el egy róla szóló filmet. A képlet elsőre izgalmasnak tűnik, a végeredmény azonban könnyedén kiszámítható.
Marguerite egy huszonöt éves, doktorátusának utolsó évében levő matekzseni, aki a magyar származású matematikus, Szemerédi Endre kombinatorikai elméletének segítségével a híres Goldbach-sejtés bizonyítására vállalkozik. Anna Novion hősnője, Marguerite (Ella Rumpf) kamaszosan esetlen, visszahúzódó, szégyenlős lány, aki kizárólag a számok világában érzi otthon magát, a társas viszonyok és a nőiesség terén viszont rendkívül tapasztalatlan. Kissé igénytelen, pápaszemes szürke egérke, még a vele készült interjúra is papucsban érkezik, mert az kényelmes.
A film alaphelyzete izgalmas karakterdrámát ígér: Marguerite a sorsdöntő szemináriuma megtartására készül, ahol neves matematikusoknak mutatja majd be kutatását. Az izgatottan várt szemináriumon azonban egy diák felfigyel rá, hogy hiba csúszott a számításba. A hiba következtében, amely Marguerite figyelmét elkerülte, az egész általa felállított tézis megdől. Az érzelmileg éretlen lány frusztrációját csak fokozza, hogy vezetőtanára, Werner professzor (Jean-Pierre Darroussin) egy másik fiatal tehetséggel, Lucasszal (Julien Frison) kezd el dolgozni. A kudarc megsemmisítő élményének hatására – melyet csak fokoz az újonnan érkezett vetélytárs iránt érzett féltékenység – a lány otthagyja az egyetemet, és új életet próbál kezdeni, immár matematika nélkül.
Ami ezután következik, az egy maga módján kedves, de lapos és sematikus fejlődéstörténet. Marguerite megismerkedik egy lánnyal, aki a tökéletes ellentéte: vagány, merész, csábító és nőies. A találkozás kapóra jön, mivel Marguerite épp lakást keres, Noának (Sonia Bonny) pedig épp van egy kiadó szobája. A két lány közti ellentét kiélezése szájbarágós, mindkét karakter közhelyek mentén bomlik ki. Noa mi mással foglalkozna, mint tánccal, mégpedig az erotikusabb formájában, Marguerite pedig jobb híján felfedezi, hogy nagyszerűen madzsongozik, és ezzel keresi a kenyerét. Egyikük a test, másikuk a fej, így élnek együtt egy közös háztartásban. Bár Marguerite idővel – néhány rendkívül mulatságos próbálkozás után – felfedezi nőiességét, fordítva ez nem történik meg. Úgy tűnik, a test nem léphet érdemi párbeszédbe a fejjel: Noa karaktere mindvégig felszínes, ráadásul sztereotipikus marad, mintha a történetben betöltött szerepe mindössze annyi lenne, hogy lakótársa határvonalait megrajzolja. Ennek ellenére akad egy-két pillanat, amikor felsejlik valami életszerű kettejük kapcsolatában. Például amikor Marguerite egy éjszakai bárban szájtátva csodálja táncoló barátnője vonzerejét és önbizalmát.
Közben Marguerite családjáról is megtudhatunk egy-két, nem kevésbé sematikus részletet. Marguerite anyja (láss csodát) matektanárnő, így lánya ambícióit a saját vágyai meghosszabbításaként éli meg. Lánya a rá nehezedő teher súlya alatt képtelen kiegyenesedni, azaz felnőni. A hasonszőrű felnövéstörténetek nélkülözhetetlen eleme, a hiányzó apa által keletkezett űrt pedig ki más töltené be, mint a marcona Werner professzor, akinek figyelméért Marguerite gyerekesen harcol. A pszichológia, amellyel a forgatókönyv dolgozik, leginkább a bulvárlapok sajátja, de semmiképp sem képes megragadni egy személyiség valódi mélységeit.
Marguerite története röviden a rút kiskacsáé, aki végül hattyúvá változik: a különc, komikusan nőietlen, tapasztalatlan és érzéketlen késő kamaszlány nővé érik. Hosszas csetlés-botlás után nem csak a Goldbach-sejtés egy lehetséges bizonyítását, de még a szerelmet is felfedezi. A matematika és a szerelem viszont kéz a kézben járnak, csakis együtt teljesedhetnek ki a lány életében.
A film végéhez közeledve a cselekmény egyre kiszámíthatóbb, így a happy end sem lesz igazán átütő, ráadásul a látványvilágtól is hiába várunk különösebb meglepetéseket. A Marguerite, a számok szerelmese elmesél ugyan egy történetet, amelynek premisszája többé-kevésbé izgalmas, azonban végig bejáratott, már-már elnyűtt formai és tartalmi elemekre támaszkodik. Ezáltal a történetmesélés a kiszámíthatóság, a jellemábrázolás pedig a felszínesség csapdájába esik. A meggyőző színészi játék és az igényes megjelenítés ugyan menti a menthetőt, de a film így is sok kívánnivalót hagy maga után. A leginkább lenyűgözőek az egész filmben talán a hosszú és bonyolult egyenletek, amelyeket Marguerite hol egyetemi táblákra, hol a falra ír fel. Ezek látványossága arra enged következtetni, hogy a film készítőinek konzultálniuk kellett matematikusokkal – ha már a történetben nem igazán találkozhatunk ismeretlenekkel, legalább az egyenletek között legyen néhány.
