A Netflix legújabb sikerszériája egy olyan sportágba nyújt betekintést, ami nem látványos és még kevésbé mozgalmas; ennek ellenére könnyedén eléri, hogy lerágjuk a körmünket izgalmunkban, miközben két ember bábukat tologat egy táblán. Bár a főszereplők élete a sakk körül forog, A vezércsel a logikai készségekre építő sport közegén túl a hatvanas évek Amerikájának társadalmát is megmutatja.
Hosszú út vezetett odáig, hogy Walter Tevis 1983-as A vezércsel című regényéből megszülessen az év egyik legünnepeltebb minisorozata. Többek között Bernardo Bertolucci és Heath Ledger is megpróbálta nagyvászonra adaptálni, ám végül a Netflix szavazott bizalmat a sakk és a drogok körül forgó történetnek. A hollywoodi veterán Scott Frank (Különvélemény / Minority Report, Logan – Farkas, Mint a kámfor / Out of Sight) már a második minisorozatát készítette el a Netflix égisze alatt (az első a 2017-es Isten nélkül / Godless volt), ismét magára vállalva az összes epizód írását és rendezését. A vezércsel a klasszikus hollywoodi stílus és a modern témák ideális kombinációja, ami még egyértelműbbé teszi, hogy Anya Taylor-Joy (A boszorkány / The Witch, Széttörve / Split, Telivérek / Thoroughbreds, Emma) egyenes úton halad az A-listássá válás felé.
A kilencéves Beth Harmon (akit gyerekként Isla Johnston, kamaszkorától Anya Taylor-Joy alakít) egy katolikus árvaházba kerülve nehezen találja a helyét, amíg egy nap meg nem látja az intézet gondnokát (Bill Camp) fekete-fehér kockás táblán bábukat tologatni. A férfi némi unszolás után hajlandó bevezetni Beth-et a sakk rejtelmeibe, aki pillanatok alatt túlnő mesterén. Elképesztő képességei nem maradhatnak titokban, így hamarosan már a helyi középiskola egyik tantermében alázza le sorban a sakk-klub tagjait. Amikor örökbe fogadja őt egy házaspár, nem a sakk az egyetlen szenvedély, amit magával visz az új otthonába: a gyerekeket nyugtatókkal tömő intézménynek köszönhetően Beth képtelen létezni a hallucinogén zöld pirulák nélkül. Miközben a lány szélvész sebességével száguld felfelé a sakkbajnokságok ranglétráján, hasonló gyorsasággal zuhan lefelé az alkohol- és gyógyszerfüggőség spirálján. Nem az a legnagyobb kérdés, hogy a sakk vagy a drogok győzedelmeskednek-e Beth életében, hanem hogy létezhet-e egyáltalán az előbbi az utóbbi nélkül?
Frank a sportfilmek narratíváját felhasználva aknázza ki a sakk mozgóképre adaptálásában rejlő lehetőségeket. Mivel a sakk lényegében az elmék viadala, nem éppen egy látványos sportág, ráadásul a hagyományos sportokkal ellentétben az átlagnéző nehezen teszi össze, hogy éppen ki áll nyerésre. A vezércsel mérkőzései mégis feszültek és vizuálisan izgalmasak: ugyan a sakkprofikat leszámítva senki nem fogja felfogni a lépéseket, de azt hamar megtanulja mindenki, hogy ha Anya Taylor-Joy ujjait az álla alatt összekulcsolva belenéz ellenfele szemébe, hamarosan vér fog folyni. A sportfilmek másik elkerülhetetlen eleme, a változatos játékosok sem hiányozhatnak, élükön két egykori gyereksztárral: a Harry Potter-filmek Dudley Dursley-jeként ismert Harry Melling és az Igazából szerelem (Love Actually) hősszerelmes dobosa, Thomas Brodie-Sangster csodásak a Beth-et először arrogánsan alábecsülő, majd később segítő sakk-királyok szerepében. Bár a lényegében szuperképességekkel rendelkező zsenik alapvető vonzerejük ellenére kezdenek kissé elcsépelté válni a filmművészetben, A vezércsel erénye, hogy az individualizmus és az önerőből sikerre törő ember hamiskás mítoszának ünneplése helyett pont azt mutatja meg, hogy a tehetség és az adottságok csak ideig-óráig elegendőek, ha nincs mögöttük szorgalom, önkritika és alázat. A sakk ugyan nem csapatsport, mégis hangsúlyos szerepet kap sorozatban a közösség támogató ereje is.
A hatvanas évek Amerikájában járunk, a sakkvilág két fő jellemzője pedig az, hogy szinte csak férfiak űzik profi szinten, és a Szovjetunió játékosai legyőzhetetlenek. A hidegháború közepén és a feminizmus második hullámának hajnalán játszódó sorozat túlmutat egyetlen zseni történetén, a társadalmi-politikai háttér viszont pont attól lesz igazán magával ragadó, hogy Frank nem akarja a szánkba rágni azt. Nem kell külön elmagyarázni, hogy miért van óriási jelentősége egy orosz-amerikai mérkőzés kimenetelének és nincsenek hangzatos monológok arról, mennyire nehéz Beth-nek áttörni a sakk üvegplafont. A női szerepek változása ettől még kézen fogható, főként Beth és az őt körülvevő nők kontrasztjában, kezdve a lány két, a háziasszonyi szerepbe egyaránt belerokkanó anyjával. Beth szülőanyjáról viszonylag keveset tudunk meg azon túl, hogy ő is matekzseni volt és súlyos depresszióval küzdött. A zongoraművészi álmait soha be nem teljesítő örökbefogadó anyja is hasonló cipőben jár, csak nála a depresszió alkoholizmussal társul. Marielle Heller az utóbbi pár évben ünnepelt rendezővé vált A tinilány naplójával (The Diary of a Teenage Girl), a Megbocsátasz valahá?-val (Can You Ever Forgive Me?) és A kivételes baráttal (A Beautiful Day in the Neighborhood), most viszont visszatért színésznői gyökereihez, csodálatosan rezignált alakítást nyújtva a Beth-et örökbefogadó Almaként, akit nem lehet egyértelműen jó vagy rossz szülőként elkönyvelni. A férfiak jönnek-mennek Beth életében, de az Almával való kapcsolata meghatározó a félig néma gyerekből öntudatos felnőtté válásában.
A vezércsel női szereplőit rendre magukra hagyják a férfiak, ha pedig véletlenül mégis sikerül az amerikai mintának megfelelő családot alapítaniuk, a babakocsi alól kikandikáló italboltos szatyor jelzi, hogy talán mégsem feltétlenül ez jelenti a nők számára a kiteljesedést. Mindeközben Beth valami olyat csinál, ami ekkoriban meglehetősen ritka: karriert épít ki, aminek köszönhetően saját magát tartja el, teljes szabadsággal élve életét. A szabadsággal persze egy nagy adag önszabotázs is jár, de legalább maga hozhatja meg a rossz döntéseket. Két másik karrierépítő nőt is felvonultat a sorozat Beth generációjából, de a francia modell Cleo (Millie Brady) és a jogi pályára készülő Jolene (Moses Ingram mindenki elől ellopja a show-t, lehet ezért szerepel fájdalmasan keveset) számára jóval nehezebb az emancipáció, mivel nem élvezhetik zsenialitással járó privilégiumot.
A hatvanas évek társadalmi kritikája mellett a sorozat nyakon van öntve egy jó nagy adag nosztalgiával is. A látvány- és kosztümtervezők a Mad Menhez méltó részletgazdagsággal alkották újra hatvanas éveket, amiben megfér egymás mellett a fehérkerítéses amerikai álom esztétikája és az ellenkultúra lázadó stílusa. A sakkistennő mellett stílusikonná váló Beth ruhatáráról – ami a lelkiállapotát is mindig tükrözi – külön ódákat lehetne zengeni, a Douglas Sirk-melodrámák által inspirált élénk színvilág pedig még hangsúlyosabban idézi meg a korszakot. A retro hangulat és a sportfilmes elemek kifejezetten „darálhatóvá” teszik a sorozatot, ám nem kerülheti el a minisorozatoknál rendszeresen felmerülő kérdést, hogy nem lett-e volna elég ezt a történetet egy nagyjátékfilmben elmesélni? Minden erénye ellenére A vezércsel nem indokolja meg teljes mértékben a hétórás játékidőt: a szereplők jelleme nincs sokkal árnyaltabban kidolgozva, mint egy átlagos játékfilmben, és a sakk sem tud a századik mérkőzésnél is érdekfeszítő maradni – ezt valószínűleg Frank is érezte, amikor a sokadik résznél már az osztott képernyőt és a videoklipes vágást is bevetette az izgalom fenntartása érdekében.
A karakterkidolgozással is akadnak problémák: Frank csupa izgalmas figurát vonultat fel, de senkit sem ismerünk meg igazán, beleértve a főszereplőt. Hét óra után sem kerülünk közel Beth-hez, aki kissé ellentmondásosan egyszerre traumákkal terhelt és csekély érzelmi intelligenciával rendelkező zseni, illetve magnetikus erővel bíró, szellemességével és szépségével mindenkit azonnal meghódító díva. A drogokkal való kapcsolata sem egyértelmű, a függőség lélektanába való beleásás helyett inkább csak kriptonitként szolgálnak a pirulák, hogy azért mégse legyen annyira könnyű Beth számára a győzelem. Ám Anya Taylor-Joy karizmája és a katartikus finálé segít elfeledtetni a hiányosságokat: A vezércsel ugyan lehetne rövidebb vagy mélyebb, ettől még remek szórakozás.
