Milyen arányban van szerepe a genetikának és a neveltetésnek egy személyiség kialakulásában? Mennyire határozzák meg az egyén lehetőségeit születésének és gyermekkorának körülményei? Mit kezdhetünk a gyermekkori traumáinkkal, vagy akár azokkal, amik később, felnőttként érnek minket? Ki lehet-e törni a gyermekkorunk által meghatározott szerepkörökből, képesek leszünk-e felnőni a „feladathoz”? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keresi a választ a Good Will Hunting. 2020-ban néhol nem túl politikailag korrekt módon, jó sok sztereotípiával, mégis olyan nagy szívvel, ami miatt kénytelenek vagyunk mindezeket elnézni neki.
A Will Hunting beszélő név, amelyet a – kivételesen szerencsés módon nem magyarított – cím kétértelműsége mutat a legszebben: a nyomorult, árva gyermeklétből érkező főhős csupán egy kis jóakaratra vágyik. Apró, de finom árnyalat. Azt hiszem, hogy az örökérvényűnek látszó témák mellett ezek a megoldások teszik igazán izgalmassá és aktuálissá a mai napig Gus Van Sant mozgóképét. A kilencvenes évek közepének két fiatal, felkapaszkodó, szépfiú színész tehetsége, Ben Affleck és Matt Damon írtak közösen egy történetet egy különc matekzseniről. Meg is akarták rendezni, de szerencsére érkezett egy sokkal tapasztaltabb és érzékenyebb rendező. Aztán Skarsgård és Williams és Elfman, és kész is van az ezredvég és az X/Y generáció coming-of-age-kultfilmje. Láttunk már azonban sok olyan esetet, ahol a remek alapanyagokból is csak közepes étel készült. Mitől lesz felejthetetlen főétel a Good Will Hunting?
Először is attól, hogy a Good Will Hunting sokmindenről regél és nem okoskodik. A 20 éves főszereplő Will életét követjük nyomon, így elsődlegesen egy felnövéstörténet: egy gyermekként elárvult és bántalmazott fiatal felnőtt kallódása a modern amerikai munkásosztály dolgos, szürke hétköznapjaiban. Tehetségének és fotografikus memóriájának köszönhetően nagy jövő állhatna előtte, de ennek akadálya éppen önmaga. Ügyes filmnyelvi megoldásokkal jól meg is nehezítik a dolgát: újra és újra visszatérnek bizonyos jelenetek, elkerülhetetlenné rögzítve a rutint és a monotóniát (például a munkába indulós szekvencia Chuckie-val vagy a magányos, céltalannak tűnő „utazgatások” a naplementébe). A mozgókép fő szálát tehát Will „utazása” és a különböző állomások megélései adják. Emellett mászik bele Gus Van Sant más témákba is – különböző mélységekig, különböző sikerrel. Vizsgálgatja például az amerikai társadalom egyes rétegei közti távolságokat: az értelmiségi és a munkás ábrázolása azonban meglehetősen sztereotipikus és sablonos.
Mert ugye az értelmiségi mindig sálat hord, közben az általa idézett szakkönyvi definíciók mögött nincs valódi tartalom, de azért szellemi fölényét úton-útfélen látványosan hangoztatja. Míg a melós egyszerű földi vágyaknak hódol, mint a sör, a falkaszellem és a becsület az elemi kódja, és csodálattal vegyes undorral tekint az értelmiségire. Talán ennél azért kicsit összetettebb a kép. A film harmadik, számomra meglehetősen fontos témája, hogy mit is kezdjünk a traumáinkkal. És Will mellett itt jön a képbe Robin Wiliams. Nem, nem csak az itt megformált karaktere: a Jó reggelt, Vietnám! (ál)derűs rádiósa, a Holt költők kapitánya, A halászkirály legendájának bomlott elméjű koldusa, az összes olyan keserédes, melankolikusan összetett figurája, amelyek megalapozták Sean Maguire karakterét. Will és Sean dinamikája a Good Will Hunting esszenciája. Több fajsúlyos téma tehát, remek kiindulási alap egy jó forgatókönyvhöz, aminek felépítése, működése és erényei már messze nem ilyen nyilvánvalóak.
Az út megtalálásáról, tehetségről, zsenikről születtek már korábban is filmek, hiszen hálás téma ez: senki sem érti a matekot, így eleve demokratizálja a nézőket. Amiben viszont úgy hiszem, hogy úttörő volt a Good Will Hunting, hogy elsősorban az egyén szemszögéből mutatta meg ezt. Előtte nem nagyon találni ilyet, míg 2000 után egyre-másra érkeztek a komoly közönségsikereket arató szubjektív nézőpontok tudósokról (Egy csodálatos elme, 2001; A mindenség elmélete; 2014, Kódjátszma, 2014.). A tudós figurájának humanizálása, tudomány és társadalom párbeszéde hollywoodi trend volt, amelynek napjainkig vannak olyan kiemelkedő eredményei, mint mondjuk a Rick és Morty, vagy olyan pusztulásra érdemes torzszülöttjei, mint MINDEN egyes tudós mellékszereplő BÁRMELY közönségfilmben. Nagy érdeme a forgatókönyvnek Will karakterének felépítése: előbb a tettek, aztán a motivációk és csak fokozatosan, mellékesen az okok. Zavaróan pontosak viszont autentikus környezetének párbeszédei, ugyanez különösen igaz a főhős és Skylar vonalzóval kimért interakcióira is. Igen, kicsit olyan néhol, mint egy Szívek szállodája-epizód. Közben viszont egészen szimpatikus megoldás, hogy a szerelmesek először minden nyál és giccs nélkül megismerik egymást, és a már említett terápiás jelenetek is megkapóan hitelesek. Persze Williams és Damon remek színészek, de mégis mitől működik ez itt ennyire?
Will Hunting nagyon sok hátránnyal indult: szülei nem voltak, nevelőapja bántalmazta. Fiatal felnőttként a kamaszok felhőtlen életét éli bandájával, amely biztonságot és védelmet jelent számára és egyben korlátozza is őt a fejlődésben. Legjobb barátja Chuckie, aki felelős pótbátyként vezetgeti „testvérkéit” és mellesleg a főhős végső döntésének is utolsó indukálója lesz. Saját sérültségét Will védekező és elkerülő stratégiákkal titkolja, folyamatosan racionalizál, és hatalmas intellektusának köszönhetően könnyedén húz fel a falakat a világ ellen, hogy az ne tudja többet bántani őt. Remek példa erre a pszichológusok megvezetése, nevetségessé tétele. Közben azonban öntudatlanul is éppen azokat a kapcsolódásokat keresi, amik akár a szülők hiányát (Sean és/vagy Lambeau professzor), akár a szeretet és megértés hiányát (Skylar) lennének képesek pótolni. Ezen kapcsolatoknál nem működnek a játszmák, hatástalanok a falak, mert akinek fontossá válik Will, az mindenképpen be akar nézni mögéjük. És ennek az ábrázolása szép és hiteles! Sean az első találkozás alkalmával bizalmat próbál építeni, de a fiú kontrollkényszere és saját feldolgozatlan gyásza miatt túllő a célon. A második alkalommal, a híres „pados jelenetben” mindezt beismeri, saját gyarlóságát terápiás eszközként alkalmazza, ezzel követendő példát állítva ügyfelének, aki nem is talál fogást rajta utána. Együttműködésük tulajdonképpen lassan épülő szimbiózis: jót tesznek egymásnak, nyitják egymást a világra és saját problémáikra egészen addig, amíg Will összes gátja le nem omlik. Megkapó, szívszorító jelenet, nagyon szép katarzis. És azt gondolom, hogy a Good Will Hunting kortalan nagyszerűségét éppen ez adja: az emberi működéseknek, kapcsolatoknak, érzelmeknek egy aprócska, de annál hitelesebb lenyomata ez a film.
Szóval miért érdemes megnézni ezt a mozgóképet? Mert a társadalmi helyzettől és a gyermekkor minőségétől függetlenül mindenki számára egy nagyon komplex krízishelyzet a felnőtté válás. Will példája sarkított, szélsőséges, útja valahogy mégis átlagos, ezért talán szép példa lehet azok számára, akik éppen mostanság néznek szembe a saját démonaikkal.
