Ben Affleck kiváló márkaérzékkel eleveníti fel a Michael Jordan nevét viselő híres lábbeli igaz történetét. Az Air – Harc a legendáért azonban kizárólag felemelő, nosztalgikus stílusának köszönhetően válik szórakoztatóbbá egy nagyvászonra fogalmazott Wikipédia-szócikknél.
A nyolcvanas években a Nike eladásai messze alulmaradnak a többi vezető sportcipőmárka, az Adidas és a Converse piaci részesedéséhez képest. Mivel a hatalmas hátrány szinte leküzdhetetlennek tűnik a hagyományos értékesítési módszerekkel, a cég korábban soha nem látott, kockázatos stratégiai lépésre szánja el magát: a kosárlabdarészleg teljes költségvetését egyetlen játékos, a kezdő Michael Jordan megnyerésére fordítják.
Az Air azon sportfilmek sorát gyarapítja, amelyek nem elsősorban a játék izgalmaira, hanem a háttérben zajló üzérkedésekre és gazdasági lépésekre fordítanak kiemelt figyelmet, így helyezve új kontextusba a hagyományosan sikernarratívák köré épülő zsánert. Ahogy az Újoncok napja (Draft Day) az amerikai futball, a Pénzcsináló (Moneyball) pedig a baseball színfalai mögé engedett betekintést, úgy Ben Affleck rendezése egy újabb népszerű amerikai élsport, a kosárlabda műhelytitkait igyekszik feltárni a valós események ihlette narratíva során. A készítők ráadásul kiváló piaci érzékkel lovagolják meg nemcsak a nyolcvanas évek nosztalgiahullámát, hanem a kortárs kosárlabdás sorozatok (Győzelmi sorozat: A Lakers dinasztia felemelkedése; Örökség: az LA Lakers igaz története; Michael Jordan – Az utolsó bajnokságig) népszerűségét is.
A stáb láthatóan legalább olyan jól érezhette magát a forgatás alatt, mint amilyen kellemes kikapcsolódást nyújtó moziélményt kínálnak nézőiknek. A két gyerekkori jóbarát, Ben Affleck és Matt Damon immár huszadik alkalommal dolgozik együtt – a kamera előtt és mögött egyaránt –, többek között olyan közös projektek után, mint a Good Will Hunting, a Dogma, vagy Az utolsó párbaj. Kollaborációjuk ezúttal ráadásul egyik kedvenc kikapcsolódásukkal, a kosárlabda iránti rajongásukkal is párosul. A készítési körülmények könnyedsége pedig szintén mély nyomot hagy az improvizatívnak ható dialógusokon és a színészek közötti csipkelődések életszerűségén, így az Air befogadói élménye leginkább ahhoz lesz hasonló, mintha a legjobb barátainkkal ülnénk le visszanézni egy korábbi meccs legjobb pillanatait. Hiába ismerjük már az eredményt és tudjuk fejből a játékosok mozdulatait, az élmény újraélése válik a valódi céllá.
Ez az üres nosztalgia iránti igény azonban hiába jár – a prezentált marketingstratégiákhoz hasonlóan – külsőleg önfeledt szórakoztatással, a film a kimunkált felszín alatt tartalmatlan marad. A történet a szereplők minden humoros aranyköpése és inspiráló megszólalása ellenére csak a megragadható lehetőségek gondtalan illúziójával kecsegtet a tényleges tanulságok levonása helyett: az Air a kapitalizmus mintafilmjeként az önmagáért való fogyasztás tendenciáját emeli ki. Ennek érdekében rendkívüli figyelmet fordít a reményteli nyolcvanas évek ikonográfiájának kiemelésére, a tárgyi világ egyes korhű elemei, mint a tipikus rikító öltözetek, a neontáblák, a parókák, a szódagépek, vagy éppen az extravagáns autók külön beállításokban válnak hangsúlyossá, a hatást pedig a szabályos időközönként felcsendülő ismert popslágerek teszik teljessé.
Az egyik szereplő még fel is hívja a figyelmet arra, hogy Bruce Springsteen Born in the U.S.A. című számának kiemelt érzelmi hatása mekkora motivációs erővel bír, miközben a fülbemászó dallamok alatt valójában egy mélyen kritikus szöveg hangzik el az amerikai munkásosztály körülményeiről és a Vietnámból hazatérő veteránok sorsáról, ami a legtöbb rajongónak teljesen elkerüli a figyelmét. Az Air azonban csak látszólag próbálja saját narratívájára vonatkoztatni ezt az analógiát, hiszen karakterei játszi könnyedséggel veszik az üzlet megkötése elé kerülő akadályokat, a sikerszomjon kívül nincs valódi motivációjuk vagy érzelmi kapcsolódásuk a tervezett marketingstratégiákhoz és reformötletekhez.
A főhős, Sonny Vaccaro (Matt Damon) a Nike játékosmegfigyelőjeként nem vállal különösebb kockázatot Michael Jordan szerződtetésével. Szóba kerül az állása elvesztésének kockázata, de a férfi láthatóan jómódban él és nagy hírnévre tett szert szakmájában, így nem kell különösebben aggódnia a megélhetés miatt. Ráadásul annak ellenére, hogy a sportszakmában dolgozik, még ódzkodik is a megerőltető testmozgástól. Személyes kötődése a film készítőihez hasonlóan kizárólag a rajongásban merül ki, amit tovább nyomatékosít a jelenetekre árnyékot vető legendák folyamatosan érzékeltetett súlya. Az eredeti mítosz fenntartása érdekében ugyanis – noha végig körülöttük zajlanak az események – a valódi Michael Jordan kizárólag egykori önmagaként, archív felvételeken tűnik fel, az első Air Jordan cipő prototípusa pedig mindössze a játékidő vége felé kerül csak leleplezésre.
Az Air – Harc a legendáért tehát valódi szurkolói szerelemprojektként hat, ami minden belefektetett lelkesedés ellenére sem képes az áhitaton túli személyes kapcsolódásokat, azonosulási pontokat kialakítani. Ben Affleck rendezése ugyan gondosan elkerüli a túlzott szentimentalizmus szirupos megvalósításmódját, a film mégis csupán a témájául szolgáló kapitalista gépezet súlytalan termékének érződik.
