Matt Damon megint jegyzett egy filmet forgatókönyvíróként, és hiába csinálta meg a nehezét, a végén olyannyira elszúrta, hogy hajlamosak vagyunk feltételezni, hogy a Good Will Hunting is sokkal inkább Ben Affleck érdeme, mintsem az övé.

Steve Butler (Matt Damon) és Sue Thomason (Frances McDormand) a Global nevű, olajban utazó multinacionális cég alkalmazottai. A munkájuk az, hogy olyan, isten háta mögötti amerikai kisvárosokba mennek, ahol a föld alatt értékes nyersanyag található, és ahol a gazdasági válság olyan súlyos károkat okozott, hogy az ott élők anyagi helyzete a szörnyű és a rettenetes közt ingadozik; meggyőzik őket, hogy adják el a cégnek a termőföldjeiket, hogy kitermelhessék a nyersanyagot. Egyszerű feladatnak tűnik ez McKinley városában is, ám a helyi megbecsült tanár, Frank Yates (Hal Holbrook) felveti, hogy a közösség közösen döntsön a talajfúrási jogokat illetően. Nem sokkal ezután pedig egy dörzsölt és kissé tenyérbemászó környezetvédelmi aktivista, Dustin Noble (John Krasinski) is feltűnik a színen, halott állatok fényképeit lobogtatva, személyében pedig kifejezetten nehéz ellenfelet kapnak maguknak Steve-ék.

Matt Damon és Gus Van Sant a Good Will Hunting és a Gerry után harmadszorra is együtt dolgozott, ám most más a helyzet. Míg az említett filmekben partnerek voltak, az Ígéret földje sokáig úgy volt, hogy Damon rendezői bemutatkozása lesz, s a régi cimbora, Van Sant csak az utolsó pillanatokban ugrott be levezényelni a produkciót, miután Damon meghátrált. Ráadásul színészpartnerével, John Krasinskivel, és Dave Eggers-szel (Away We Go) közösen jegyzik a forgatókönyvet. Szóval ez sokkal inkább az ő projektje, mintsem a Van Santé. Amit utóbbi hozzátett a filmhez, az technikai megoldásokban mutatkozik meg. Gyönyörűszép képekkel operál a film, és Van Sant kiváló atmoszférát teremt velük. Ügyesen játszadozik el a hatalmas terek adotta lehetőséggel, és számtalanszor mutatja hősét totálokban, ahogy a nagy zöld táj már-már fenyegetően, folytogatóan veszi körbe, jelezve ezzel is, hogy ő itt teljesen idegen, nem szívesen látott vendég. A fojtogató atmoszférát pedig kiválóan támogatja meg Danny Elfman zenéje. A film ritmusa ugyanakkor néhol kissé rossz, na meg a vágóolló is csattoghatott volna gyakrabban, de ezeket az ember hajlamos megbocsájtani a forgatókönyv bizonyos erényei miatt.

Ügyesen kerüli el ugyanis az összes lehetséges klisét és buktatót (sokáig), pedig a szinopszis alapján valami végtelenül didaktikus, unalmas, milliószor látott környezetvédelmi kampányfilm is születhetett volna. A film viszont a karakterekre öszpontosít, az ő csatározásaik teszik ki a film gerincét. Kifejezetten bátor húzás volt megtenni egy multicég házalóügynökét főszereplőnek, hisz gobális felmelegedéssel riogatott napjainkban nem örvendenek túl nagy népszerűségnek, a legtöbb filmben rendszerint negatív figuraként jelennek meg – itt viszont Steve és Sue kifejezetten pozitív figurák, csak a munkájukat végzik. Meg persze a problémát sem egyszerűsítik le „Nagy Gonosz Cég vs. Kizsákmányolt Kisváros + Bolygó” szintre, hisz a helyzet komplikáltabb ennél.

Ráadásul szépen árnyalva van mindkét oldal, a harcos környezetvédő sem megmentőként van jelen a történetben, hanem egy dörzsölt, a céljáért bármire képes játékosként. Krasinski (The Office U.S.) pedig valósággal lubickol az egyszerre végtelenül megnyerő és idegesítően tenyérbemászó figura, Dustin megformálásában, a film egyik legerősebb pontja az ő játéka. Steve-ről folyton hajtogatják, hogy jó ember (több szereplő, meg ő maga is elmondja), de ez nem igazán van alátámasztva tettekkel, ami hosszú távon idegesítővé tud válni. De összességében egy tök jó film lenne az Ígéret földje, ha nem lenne az a bizonyos utolsó harmad, ami az egész addig látott filmet a középszer legmélyebb bugyrába rántja magával. A végére ugyanis megkapjuk a lehető legpofátlanabb, legkidolgozatlanabb, egyben legklisésebb befejezést, amit csak el lehet képzelni, ezzel pedig a forgatókönyv minden bátorsága szertefoszlik, és minden erénye elhalványul. Kiveszik belőle minden eredeti ötlet és gondolat, és tudatosul bennünk: ez ugyanaz, amit eddig már kismilliószor láttunk, csak picit több mint egy óráig ügyesen meg lettünk vezetve. A film vége ugyanis a lehető legfelszínesebb zöld tanmese, amitől talán még a legharcosabb környezetvédők is dühösen vágják majd a mozitermek padlójához szójatejüket.

Damon pedig jobb, ha meghagyja a forgatókönyvírás-mesterséget (és talán a rendezést is) cimborájának, Ben Afflecknek, mert míg utóbbi már többször bizonyította történetmeséléshez való kiváló érzékét, addig előbbi most hatalmasat bukott azáltal, hogy feláldozta sztoriját az üzenetsulykolás érdekében. Az Ígéret földje így egy hatalmas kihagyott ziccer lett, pedig csak ügyesen be kellett volna fejezni. Ahogy azt mondjuk Jason Reitman tette a Thank You For Smoking - Köszönjük, hogy rágyújtott!-ban.