Öt éve indult újra a sepsiszentgyörgyi Művész mozi, nemcsak a városban, hanem a régióban is hiánypótló intézményként. A születésnap alkalmából beszélgettünk Lázár-Prezsmer Endrével a kezdetekről, a filmklubos hagyományokról, csalódásokról és filmekről.
Ötven éve mutatták be Peter Bogdanovich azóta klasszikussá érett filmjét, ami nemcsak a mozibezárás- és felnövésfilmek, hanem a melankolikus elvágyódásfilmek megkerülhetetlen darabja is. Texasi fiatalok azóta sem tudtak ennyire mívesen levegő után kapkodni a pusztuló kultúrklímában…
Kate Winslet gyásszal küzdő nyomozónőjének története csak a felszínen koncentrál a rejtélyes gyilkossági ügyre, valójában a meg nem oldott magánéleti problémák ólomsúlyáról szól.
A Holtodiglan írójának feszültségkeltő ereje és a Hatalmas kis hazugságok rendezőjének atmoszférateremtő készsége egyesült az HBO égisze alatt. A nyolc epizódos Éles tárgyakban a gyilkosság csak katalizátorként szolgál, hogy látleletet kaphassunk a kívül-belül rothadó amerikai vidékről.
Az Az 2017-es filmfeldolgozása jóval többet merít Stephen King klasszikusából, mint a 90-es években készült tévés rokona. Ennek ellenére nem jut túl a regénybéli univerzum felszínének kapargatásánál. Igaz, ezt legalább korrekt módra, jó véresen teszi.
A párszáz lakosú kisvárosok a vidéki Amerika klausztrofób helyszínei. Sötét titkok, befásult rendőrök, kitörésről és újrakezdésről álmodozó lakók szolgáltatnak szökőévente elsőrangú földrajzi-lelki topográfiát egy-egy újabb pszichothrillerhez. Nyilván ebben a népszerű műfajtöredékben is – mint bármely másikban – azok az alkotók újítanak, akik a bejáratott toposzok vizuális vagy narratív takarékosságát emblematikus karakterek csendesen katasztrofális őrületével ötvözik, s a szűk mentális tér éjsötét tébolyából globálisan keserű pesszimizmust képesek közvetíteni. Tisztességes Stephen King-adaptátotoroknak és a Coen fivéreknek ez rendszerint sikerül.
Nicolas Cage a közelmúltban olyan mozikkal rombolta renoméját, mint A varázslótanonc, A szellemlovas 2. – A bosszú ereje vagy a 3D-s Féktelen harag. A Joe viszont nem csak az Oscar-díjas színész nagy visszatérése a drámai filmekhez, hanem egyúttal az utóbbi években főleg vígjátékokat rendezett David Gordon Green legérettebb mozija is.
Bevallom őszintén, hogy tíz-tizenöt nappal ezelőtt nem is hallottam Geoff Moore vagy David Posamentier nevét, de nem hiszem, hogy ezzel teljesen egyedül lennék. A semmiből feltűnt két újonc rendező – akik mindjárt a forgatókönyvet is jegyzik – ráadásul szinte mindent belesűrített első próbálkozásába, ami a kortárs indie-alkotóktól eddig elleshető. A keverék, ha nem is lett kifejezetten rossz, az eredetiségnek csak halvány nyomait hordozza. Ettől persze még lehetne kiváló film is a Működik a kémia, de a történet végén ismét csak az derül ki, hogy a jól összeválogatott klisék egymás után pakolása még nem helyettesíti a rutint.
