Parádés szereposztású, szórakoztató, de néhol elcsépelt és unalmas zombimozi az amerikai függetlenfilm ikonikus rendezőjétől.

Aligha gondoltam volna, hogy a Hervadó virágok óta egyre inkább a fősodor felé húzó amerikai függetlenfilmes ikon a számára új terepnek számító zombifilmek műfajában alkotja meg közel negyvenéves pályafutásának legpolitikusabb és egyben legsötétebb végkifejletű filmjét. Jim Jarmusch régebben is előszeretettel kirándulgatott a műfajok világába, hogy alkalmi turistaként szerzett benyomásait a saját kénye-kedve szerint forgatva, a hollywoodi filmekben többnyire láthatatlan hétköznapok Amerikájára reflektálva olyan egyedi alkotásokat hozzon létre, mint például a Halott ember. Az utóbbi időben, a mai divatirányzatnak megfelelően Az irányítás határaival tett megosztó műfaji kiruccanást a kémfilmek világába, a Halhatatlan szeretőkkel pedig a vámpírfilmek felé tett szintén nem egyöntetűen sikeresnek ítélt kitérőt. A Paterson poétikus karakterdrámája után most a The Dead Don’t Die című legújabb alkotásával a zombifilmek ingoványos terepére merészkedett.

A The Dead Don’t Die helyszíne egy képzeletbeli, amolyan „itt soha nem történik semmi” kisváros, Centerville, ahol egyre csak gyűlnek a baljós jelek. Az állatok furcsán viselkednek, először a rádiószignál, majd a mobiltérerő vész el, de a nap sem megy le a szokott időben. Mindeközben a tévé folyamatosan arról a sokak által még mindig tagadott jelenségről szónokol, miszerint a tektonikus fúrások következtében bolygónk kimozdult a tengelyéből. Utóbbi esemény könnyedén lefordítható Földünk egyensúlyának a klímaváltozás révén történő megbomlására, melynek már szintén kézzelfogható jeleit a mai napig is sokan nem hajlandók tudomásul venni, vészmadárságnak tartva az erre vonatkozó figyelmeztetéseket. A Steve Buscemi által megformált rasszista farmer, Farmer Frank Miller piros baseball-sapkáján Trump (eredetileg Ronald Reagan) „Make America Great Again” kampányszlogenje van épp csak annyira kicsavarva és rasszizmussal megszínezve, hogy mindenkinek egyből levehető legyen, kinek is az Amerikájában szemlélhetjük az első sorból a világunk pusztulását. A pusztulás pedig – és efelől Jarmusch aligha hagy kétséget – elkerülhetetlen. A földből előmászó, korábbi életük szenvedélyeit agyhalottként is hajszoló zombihad láttán pedig nyugtázhatjuk, ez a világ valóban meg is érett a pusztulásra. A vásznon persze rendkívül szórakoztatónak tűnik a holtából föltámadó alkoholista egy kis Chardonnay utáni vágyakozása vagy a patika előtt Xanaxért kiáltó élőholtak csoportja, akiknél már csak a wifi-jel után kutató mobilos zombikból van több, de jó poén a skótkockás miniben szelfiző divatzombi (Charlotte Kemp Muhl) is, akinek a Skóciából érkezett temetkezési vállalkozó, Zelda Winston (Tilda Swinton) azért még kiigazítja divatbakiját, bennfentesként megjegyezve, hogy ez bizony nem az ő tartánszövete.

A szereplőgárda egészen parádés. A Patersonból átemelt Adam Driver ezúttal egy Peterson nevű rendőrt alakít, de természetesen nem maradhat ki a filmből Driverrel kapcsolatban a Star Wars felemlegetése sem. A Peterson felettese szerepében látható Bill Murray éppoly visszatérő Jarmusch filmjeiben, mint a zombifilmekben, lásd a 2009-es Zombielandet (folytatása, a Zombieland: Double Trap jelenleg épp az utómunkálatoknál tart). A Chloë Sevigny által megformált Mindy Morrison egészíti ki Driver és Murray, a játékidő túlnyomó részében faarccal szemlélődő kettősét. Danny Glover egy barkácsbolt tulajdonosát alakítja, a bisztró pincérnőjeként pedig a Florida, a paradicsomban Jarmusch-nál debütált Bálint Eszter látható. Ha színészileg a legtöbbjükre nincs is túl sok bízva, szimpla megjelenésük a vásznon már önmagában telitalálat. Iggy Pop és Sara Driver kávéfüggő zombiként éppoly eltalált, mint Tom Waits az erdei remete, Hermit Bob szerepében, a film címadó betétdalát előadó Sturgill Simpson a gitárzombi szerepében, illetve a Wu-Tang Clanból ismert RZA az aranyköpéseket szóró WUPS-futárként. Igen, WUPS, mert ha már Driver Star Wars-kötődése megér egy-két poént, akkor, még ha csak egy betűjáték erejéig is, de a Wu-Tang Clan sem maradhat említés nélkül. És hogy lehet-e ezt még egyáltalán fokozni, arra Jarmusch a Tilda Swinton által megformált, hosszú szőke hajú (utalás Az irányítás határaiban Swinton által játszott „The Blond”-ra?), skót akcentussal és archaikus dikcióval beszélő, szamurájkarddal (Szellemkutya) zombikat aprító, földönkívüli hullamosó Zelda Winstonnal adja meg az igencsak ütős választ. Swintonnak a különleges jelenlétét és androgün karakterét ily messzemenőleg kihasználó szerepe meglehet Sally Potter Orlandója óta nem akadt.

Hiába azonban mindez, a film mégis sokszor lefullad, mint a rozzant Trabi hegymenetben. Driver folyamatos utalásai a furcsa végre vagy a vezérdallamként újra meg újra felhangzó Sturgill Simpson-sláger, a The Dead Don’t Die egyhamar fárasztóvá és unalmassá válnak, így mikor eljutunk a poénig, mely szándékosan bontja le a negyedik falat a néző és a vásznon látottak között, már csak egy bágyadt sóhajtással nyugtázzuk. Az első zombitámadás áldozatainak felfedezésekor elhangzó „ez nem lehetett egy vadállat?” poénja is legföljebb csak a második vagy harmadik ismétlésig mulatságos.

A The Dead Don’t Die ugyanúgy billeg a „super cool” és a „kínosan nem cool” pengeélén, ahogy a Halhatatlan szeretők, amiben a kihalt iparvidék, Detroit egykor virágzó könnyűzenei élete ad érdekes hátteret, itt pedig az amerikai kisváros csendjében meghúzódó különc figurák és megformálóik mentik meg a nézőt az unalomtól. Persze Jarmusch sosem pergő tempójú és fordulatokban gazdag cselekményvezetéséről volt híres, és nem is ezt vártuk tőle, de egy ennyire a mainstream felé kacsintgató műfaji filmhez mégsem illik ez a lassúság, a kínosba hajlóan repetitív poénokról nem is beszélve.

Jim Jarmusch Cannes-ban, a film bemutatója után adott sajtókonferenciáján nem rejtette véka alá, hogy számára a zombi leginkább egy metafora, zombifilmje pedig napjaink amerikai társadalmának bírálata. Jarmusch sajátos, bár néhol unalmas és didaktikus fricskája a klímaváltozás tagadóinak, az agymosott, rasszista white trash-nek, no meg az alkoholtól, drogoktól, a divattól vagy éppen a mobiloktól zombikká vált társadalmunknak azonban véletlenül sem hat az újdonság erejével. Mindezt George A. Romero már negyedszázaddal ezelőtt sikeresen meghonosította a műfajban, aminek azóta már szinte kötelező elemévé vált az önmagán messze túlmutató társadalombírálat. Az amerikai függetlenfilm atyjaként tisztelt Jarmusch a saját kézjegyével, az illusztris szereplőgárdával, gazdag utalásaival és a negyedik fal lebontására tett kísérletével próbál valami érdemlegeset hozzátenni a többek közt a The Walking Deadnek köszönhetően napjainkban is fénykorát élő műfajhoz, ami egy vegyes, többnyire szórakoztató, néhol viszont erőltetett filmet eredményezett.