A klasszikus, lassan cammogó Romero-féle zombik kora, úgy tűnik, végleg leáldozott: a hetvenes évek marihuánán szocializálódott, zsibbadt arcai eltűntek, a mai fiatalság már a speedre és az extasyra van rákattanva, ennek megfelelően a zombijaik is vérmes szemű, üvöltözve sprintelő vadállatok.
A sokat ígérő című Zombieland egyrészt a 28 nappal/héttel később hagyományát viszi tovább: a világ kiürült, a boltokban szabadon lehet garázdálkodni, s a legnagyobb problémát a zombikra alkalmazandó holtbiztos módszereken kívül az jelenti, hogy ki kivel, hogyan szövetkezzen és bízzon meg. A másik megidézett film Rodriguez és Tarantino lassan klasszikussá nemesedő texmex-hillbilly-vámpírfilmje, az Alkonyattól pirkadatig, jelen filmben a hillbillységet Woody Harrelson képviseli, neki szinte kapóra jött e legfrissebb apokalipszis, hivatalos és hivatásos zombivadász lett belőle, aki ebben az embertelen világban is fontosnak tartja a megjelenést. Talán mindennél többet kölcsönöz viszont a Shaun of the Dead című brit zombi-vígjátékból (kivéve, sajnos, a harsány humort), egy hisztisebb forgatókönyvírónak talán még a plágium szó is eszébe jutna egyes mozzanatoknál.
Hősünk, egy kamaszkorból alig kilábalt fickó (Jesse Eisenberg), aki javarészt egyedül rója a zombifertőzte vidéket, éppen szüleihez készül Columbusba, hadd lássa, bezombultak-e már. Két ismertetőjele van: egyik az idegesítő hang – s valószínűleg pont ezért lett ő a narrátor is; a másik pedig az, hogy különböző szabályokat állít fel, amivel túl lehet élni a különböző ízesítésekben történő zombi-támadásokat. Összefut a talpig redneck Harrelsonnal, aki valamiért úgy dönt, hogy befogadja Hummerjébe maga mellé a fiút. A cowboynak egyetlen célja van: felkutatni az összes megmaradt Twinkie nevű édességet. Így tévednek be egy szupermarketbe, ahol édesség helyett két lánytestvérbe botlanak, akik – szintén egy sajátos zombitúlélési stratégia miatt – ugyan először ellopják az autót és a fegyvereket, de később szövetkeznek a fiúkkal és együtt mennek a vidámparkba, ahol túlélők helyett aztán a film végére akadnak, hálistennek.
John Carpenter volt többek között az egyik, aki visszautasította a film rendezését, s így utólag teljesen érthető volt a döntése: a Zombielandben ugyanis semmi, de semmi érdekes vagy újdonság nincs az égvilágán, sőt a végére erősen kidomborított tiniromantikus szál még ront egyet a trailer alapján amúgy jónak ígérkező összképen. Nem, mintha olyan rossz lenne: helyenként fel fog kacagni a nagyérdemű, de a mai standardok szerint rövidke másfél órás hosszúsághoz képest túl sok az üresjárat és a viccmentes jelenet. Néhány vizuális apróság próbál dobni a hangulaton, a megelevenedő feliratoknak például néha sikerül is. A kötelező buta egysorosoknak viszont nem.
Van benne zombimészárlás is, de a lehetőségekhez mérten kevés. Aki Tom Savini mester hagyományát keresi a zombi-dizájnban, az is csalódik. A zombik itt olyanok, mint az amerikai háborús filmekben az ellenség: gyorsan mozognak, leginkább totálban látjuk őket, és hamar meghalnak. Fenyegető horda helyett tényleg csak szürke massza, számadat lesz belőlük, sem ellenük, sem nekik nem tudunk drukkolni. A film legnagyobb pozitívuma a saját magát játszó Bill Murray és a hozzá kapcsolódó fejezet. Egy hatalmas házban lakik, ahol saját maga festményei lógnak a falról és zombinak festi magát, hogy az igazi zombik ne támadják meg. Ha ez nem az igazi Bill Murray, akkor senki sem az. Sajnos, a zseniális cameo a figura halálával véget is ér, s a teret visszaveszik a fűrészpor-humorú tiniszínészek.
Az igazi zombi-feltámadást tehát nem Amerikából kell várni. A legkiábrándítóbb a filmben az, hogy mennyire nem önreflexíven stupid. Tapló az egész hozzáállása, mint a Woody Harrelson-féle Tallahassee-figurának, és semmi mögöttes rétege nincs, nem kacsint ki, nem idéz elegánsan: csak egész egyszerűen bunkó. Nem is csoda, hogy máris hatalmas néprajongás övezi.