Három évvel a legutóbbi „soft reboot” után megérkezett a Szellemirtók legújabb kalandja, ami újfent megmutatja, hogy Hollywood fejesei továbbra is az univerzumépítés és ’80-as, ’90-es évek popkult-termékeinek nosztalgikus felidézésnek lázában ég. Csak kár, hogy ez már rég unalmas.
Egy kicsit mindig reménykedik az ember, hogy mágiscsak kifogynak a franchise-mogulok a kizárólag a rajongók kiszolgálására szolgáló, egyéb célt nem szolgáló történetelemekből, és akkor végre jöhetne valami új is végre. De elképesztő módon még mindig van olyan apró és jobbára fölösleges, de jópofa eleme az eredeti, 1984-es Szellemirtóknak, amit újra fel lehetett idézni kerek 40 évvel később is. A New York-i könyvtárat például ugyanaz a fazon vezeti még mindig. Izgalmas, nem? De a polgármester is ismerős lehet a rajongóknak – ugyan az egyáltalán nem érthető, hogy a négy évtizeddel korábbi történetben kifejezetten sokat kellemetlenkedő, és fafejűségével meglehetősen nagy bonyodalmakat okozó Walter Peck (William Atherton) hogyan is jutott el polgármesterségig, de mindenestre itt van. Mert 40 éve is itt volt.
A gyerekkorunk nem ereszt – Jason Reitman: Ghostbusters: Afterlife / Szellemirtók: Az örökség
Kevés jövedelmezőbb „gimmick” létezik manapság a hollywoodi filmiparban, mint a nyolcvanas-kilencvenes évek iránt érzett retró-nosztalgia érzés. Ez némiképp érthető is, hiszen az akkori gyerekek azóta fizetőképes felnőttek lettek – vagy éppen ők lettek a döntésképes alkotók egy-egy film vagy sorozat mögött. Mondhatni generációváltás történt, ezt pedig talán semmi nem példázza jobban, mint a legújabb Szellemirtók-film.
De itt van még mindig Ray (Dan Aykroyd), Wenkman (Bill Murray), Winston (Ernie Hudson) és Janine (Annie Potts) is, vagyis az eredeti csapat még életben lévő tagjai (hiszen a kiváló Harold Ramis 10 éve elhunyt), de itt van még az előző filmből Phoebe (McKenna Grace), Gary (Paul Rudd), Callie (Carrie Coon), Trevor (Finn Wolfhard), Lucky (Celeste O’Connor), de még Podcast (Logan Kim) is. Szerencsére kapunk még új karaktereket is Melody (Emily Alyn Lind), Nadeem (Kumail Nanjiani) és Dr. Hubert Wartzki (Patton Oswald) személyében. És talán ebből már látszik is, hogy miért volt gyakorlatilag lehetetlen, hogy egy koherens és érdekes film legyen a Szellemirtók: A borzongás birodalmából a jó ötletei, a követhető és valóban látványos akciójelenetei és alapvetően jól eltalált hangulata ellenére.
Ennyi karaktert élvezetesen megmozgatni, mindenkinek valami feladatot adni (lehetőleg úgy, hogy ne érződjön, hogy csak keressük neki a feladatot, mint a kicsivel zárás előtt a kihalt gyorséttermi dolgozónak a menedzsere), neadjisten, fejlődési ívet biztosítani a számukra eddig talán csak a Bosszúállók-filmeknek sikerült. De azért ne feledjük: az azokban szereplők a nagy összeállások előtt megkapták a saját filmjüket, a közös nagy partikra már nem kellett karakterfejlődéssel és -bemutatással bajlódni. A Szellemirtók viszont nem Bosszúállók (csak a Sony szeretné nagyon, hogy az legyen), Gil Kenan pedig nem a Russo-testvérek, így pedig A borzongás birodalma szükségszerűen a Jurassic World: Világuralom sorsára jut, és az utolsó, nagy csata előtti „hero shot-on” annyian tolonganak protonlövőkkel a kezükben, hogy alig férnek el a szélesvásznon.
De legalább végre nem Gozer a nagy ellenfél (hiszen őt az előző részben elpusztította a már akkor is terebélyes, többgenerációs irtó-csapat), hanem a nagy hideget elhozni, és a Föld embereit elpusztítani igyekvő Garraka nevű nagy és gonosz démon. Időközben a „brucewayne-i” nagyságú vagyont összeszedő Winston nem csak, hogy felvásárolja, és szellemirtás céljából az új csapatnak adományozza az egykori tűzoltóságból lett Szellemirtók-főhadiszállást, de még egy modernebb, nagyobb létesítményt is létrehoz, ahol már nem csak csapdába ejteni, de tanulmányozni is lehet a szellemhadakat. Így pedig a régi-új csapat a siker reményében veheti fel a harcot a szellemeket is irányítani képes démonnal, a játékboltok polcaira pedig újabb Ghostbusters-kütyük (drónos szellemcsapda, áramvonalasabb proton-pakkok stb.) is felkerülhetnek.
Csak épp annyi a baj, hogy ennyi karakter és a mindenkinek megfelelni akarás között unalomba és középszerbe fullad maga a film. Míg az valahol tisztelendő, hogy legtöbb mai franchise-tag látványfilmmel ellentétben itt nem követi egymást minden tizedik percben egy autósüldözés (és amikor ilyesmire kerül is sor, teljesen látható és érthető az akció), a közbeeső részeket az tudná működtetni, ha karakterek érdekes és/vagy viccesek lennének. Itt viszont poén alig hangzik el (még mindig Bill Murray három beszólása a legviccesebb, pedig nincs is igazán több szerepe neki), karakterfejlődésre nincs sem tér, sem pedig idő, és igazság szerint, alkotói akarat sem. Ez utóbbit a kvázi főszereplő Phoebe és a szellemlány Melody közötti viszony példázza a legjobban, amiben talán fel lehet fedezni valamiféle nyomokban romantikát, de a minél szélesebb körű forgalmazási érdekek miatt ezt tökéletesen letagadhatóan valósították meg, így pedig végül is nem lesz belőle semmi érdemi vagy érdekes, de akkor meg minek? Így talán senkinél nem veri ki a biztosítékot, de mivel mindenkinek szól, ezért valójában senkinek sem szól, és ez a hozzáállás az egész filmre és szinte az összes karakterre jellemző.
Pedig van itt bőven, amikért és akikért kár: Kumail Nanjiani például meglepően szórakoztató a váratlanul felbukkanó tűzmesteri szerepben, McKenna Grace pedig változatlanul kiválóan alakít, az új csapatból talán egyedüliként. Kreatív szellemek (például a bármilyen élettelen tárgyat megszállni képes, pattogó szellem) és démonok, akár történetelemek (például, hogy az emberből is ki tud lépni a saját szelleme) is felbukkannak helyenként, de ezek apró pozitívumok teljesen elsikkadnak a régi karakterek kötelező szerepeltetése, a rajongók kiszolgálása és a minél szélesebb körben forgalmazhatóság mellett.
És hogy nem csak én gondolom úgy, hogy a Szellemirtók legújabb kiadása még popcornfilmnek is unalmas: azt a mögöttem helyet foglaló, dupla adag kukoricát betoló néző is alátámasztja, aki nagyjából a film felénél hangos horkolással elszundikált, és fel sem ébredt a 40 éve változatlanul minden Szellemirtók-film stáblistájának talpalávalót biztosító, és nagyjából a franchise sikerének feléért felelős Ray Parker Jr.-slágerig. Ez még mindig egy egyslágeres franchise, és amíg nem próbál valami saját identitást kialakítani magának, ahelyett hogy az egyedüli tényleg jól sikerült, ’84-es első részt szentként tisztelni, ez így is fog maradni.
