Vannak narratív világok filmben (és könyvben egyaránt), amelyek hosszan tartó létjogát a profit mellett az alkotók műalkotási és a befogadók műélvezeti igénye szüli. Folytatásokkal mélyítik, előzményekkel magyarázzák, és egyre csak dagad. A hősök ugyanazok, illetve ugyanolyanok, az elbeszélés nagyszerkezete visszaköszön, ismerős, kínálja magát, fordulataiban otthonos, izgalma következetes. A teremtő-elmerülő öröm összekapcsolja a vászon két oldalán állókat. Az Alien-franchise egy ilyen világ.
Volt eddig (2024) hat Alien-film és két melléktermék, de itt hangsúlyosan mindössze egyről emlékezünk meg, a többit szinte teljesen mellőzzük. Dan O’Bannon és Ronald Shusett alapötletét és forgatókönyvét tökéletesítette Walter Hill és David Giler, így született A nyolcadik utas: a Halál 1979-ben. Páratlan vizualitásához H.R. Giger Necronom IV című festménye szolgáltatta az űrszörny esztétikáját, egyenesen a mechanikus anatómia poklából. Ridley Scott rendezte, ekkor indult a ma már nagyon agg iparos szédületes karrierje. A negatív főhős korábban nem látott módszerrel, három stádiumú születés során (tojás, pók, gyilkos csecsemő) fejlődik ki ördögien férfiatlanító lénnyé. A kifejlett példány karakterjegyei és testcsapdái a csillagközi pusztító tökély csimborasszója. Módszeresen levadássza a legénységet, köztük az egy androidot is, de az egy nő valahogyan kifog rajta. Különféle történetekkel körítve az eltelt 45 évben ezt az alapötletet melegítették fel újra és újra.
A lelkem a vállalatot illeti meg – Az Alien-univerzum
A csillagok közé való vágyakozás valószínűleg egyidős az emberi faj öntudatra ébredésével és ez az archaikus kíváncsiság, amivel talán több tízezer éve bámuljuk az eget, alapvetően befolyásolta gondolkodásmódunkat és kultúránkat. Maga az idea azonban nagyon sokáig elsősorban a mitikus-vallási életben öltött testet, ami pedig azt is jelentette, hogy az ártatlan bámészkodás és sóvárgás mellett egyszerre félni is elkezdtünk az ismeretlen és végtelen feketeségtől.
James Cameron folytatása nem ér az első nyomába, David Fincheré a művészi sci-fi-horror félsikerű kísérlete, majd Jean-Pierre Jeunet is hozzájárult, felejthető eredménnyel, de a folyamatban megteremtettek egy nagy klasszikust. Ekkor visszaült Ridley Scott a rendezői székbe, és létrehozott két előzménytörténetet, ahol az android immár istent játszik, öncélúan. Mindkettő szolid iparosmunka az öreg rendezőtől, de olybá tűnik, mintha az emberiség eredetével megbolondított, és a teremtője ellen forduló műlény filozófiai eszmefuttatásaival túlmagyarázott előzményre nemigen volt szüksége a franchise-nak. Kárba veszett tehát minden igyekezet, s az Alien saját lábnyomában, kifulladva megtorpant.
A vérátömlesztés, amelyre égető szüksége volt a sorozatnak, Fede Alvarez rendező és forgatókönyvíró személyében és az Alien: Romulusszal érkezett. Nem bajlódik sem a Scott-féle prequelekkel, sem mindazzal, ahova a Cameron-Fincher-Jeunet-sequelek során elment a történet, hanem visszatér a kiindulóponthoz, az első Alienhez, és annak eseményei után pár évvel későbbre helyezi a teljes egészhez képest mellékszálként érvényesülő cselekményt (interquel, ahogyan az ilyent nevezik). Idézzük fel egy mondatban, hogyan ért véget az első Alien. A Nostromo legénységéből egyedüliként túlélő Ripley hadnagy (Sigourney Weaver) kilöki a szörnyet az űrbe. Eddig azt hittük, hogy ott jól el is pusztult. Nos, nem, csupán sziklává fagyott, s a Nostromót is küldetésbe állító Weyland-Yutani megacég egy másik hajója összeszedte, majd a Jackson bányabolygó melletti űrállomáson kísérletezésbe kezdtek a szervezetében talált szupergyors regeneratív génnel.
A Jacksonon dolgozó pár fiatal bányász mindezt nem tudja, csupán azt látják, hogy van egy böhömnagy, elhagyatottnak tűnő űrálommás nem messze, ők pedig el szeretnének jutni egy ügyesen terraformált távoli bolygóra. Felkerekednek, és a hibernációs gubókat eltulajdonító szándékkal kikötnek az állomáson. Van köztük egy csekély értelműnek tűnő, feszengő android is, Andy, aki a szóviccek koronázatlan királya, és az őt testvérének tekintő fiatal lány, Rain. Ezen a ponton mindenki, aki látott már Alient, sejti a továbbiakat. Persze, hogy sejtjük, hiszen ehhez szoktatott az Alien minden alkotója, viszont pont azért megyünk moziba, hogy a már ismerős fordulatokat kövessük végig más szereplőkkel, enyhén más tálalásban: a falloszfejű ördög erőszakos portyázását zárt környezetben. Ezt maradéktalanul megkapjuk a Romulusban, de ennél valamivel többet is.
A nézőtéri izgalmat vagy a ténykedések egész sora, vagy a ténykedést korlátozó elemek együttállása hozza létre. Legjobb példa erre a leszakadt völgyhíd felé száguldó vonat tetején zajló ökölharc: abban az átléphetetlenül szűk fizikai keretben a rendelkezésre álló véges idő által meghatározottan az erősebb vagy ravaszabb győzhet, mielőtt az egész jármű elmegy az semmibe. Egy űrjárgányon, ha vadásznak rád és fogytán az időd is, az izgalomcsomag hatványozódik. Az Alien és összes koppintója (az Event Horizon / Halálhajótól a Life / Életig) három lényeges izgalomtényezőt állít be cselekményi motor gyanánt, sok fosztóképzővel: 1. a megszokott földi erőkhöz képest egy merőben más, elképzelhetetlen hatalmasságot, amely ismeretlen szándékkal üldöz – a kiismerhetetlenség eleme; 2. az űr önmagában gyilkos természetét, ami az emberek számára nem pusztán túlélhetetlen, de kiszámíthatatlan is, odakint a kontrollvesztés, majd a halál elkerülhetetlen – a tér (fizika) uralhatatlanságának eleme; 3. a túléléshez szükséges idő véges, nem áll rendelkezésre elég idő tervezni és kivitelezni, egyrészt, mert az ellenséges lény gyorsabb az embernél, másrészt meg valami előre nem látott tényező miatt elindul a visszaszámlálás – az idő uralhatatlanságának eleme. Alvarez Alienében mindhárom elem rendkívül fontos. Az első kettő eddig is adott volt, a Romulusban a második kapott egy kellemesen meglepő csavart, viszont az uralhatatlan idő az első (és a legtöbb) Alienhez képest új, frissítő elem.
Alvarez abban is jó még, hogy a javarészt magyarországi épített díszletek nem gyorsan tovatűnőek, hanem megkapják a néző elmélyüléséhez szükséges vászonidőt. Mind a bányabolygó masszív fémszerkezetei, a leharcolt iroda- és étkezőbelsők, mind az űrállomásnak az első Alient idéző fehér és világosszürke, majdhogynem porcelánosan rideg berendezése, mind pedig az elektronikai kütyüknek a 70-es és 80-as évekre jellemző kezdetlegessége hozzájárul az otthonossághoz. Ha valamivel kapkodóbban is, mint egykor Scott és a külső-belső tájat meditatívan pásztázó operatőre, Derek Vanlint, Alvarez és Galo Olivares operatőr sem sietik túlzottan el a környezet szemléltetését. A kataklizmatikus becsapódások hosszas ábrázolása remek vfx-ben is valahogyan szemet kápráztatóbb például Scott elidegenítően steril monumentalitásához képest. Mint hab a tortán, Benjamin Wallfisch zenéje az izgalom tetőfokait érkezik megerősíteni, zúzós, vaskos, öblös és fültépően ijesztő összhangszeri elektronikával. Alvarez pár ugrófrásszal is kedveskedik az ilyesmiért mozijegyet váltó közönségnek. Maga a Weyland-Yutani mammutcég és az ő istenszerűen minden elektromosat átfogó és kezelő mesterséges intelligenciája, a Mother (tehát Anya) is visszatér, jóllehet ezúttal nem szólal meg, pusztán az őt képviselő android helyezkedik az emberiséget lenéző álláspontra.
Van a Romulusnak hibája is bőven, például a cselekményidős lyukak „ottfelejtése”, amelyeket legfőképpen az űrállomásról való elmenekülés utolsó pár jelenetében követnek el az alkotók. A visszaszámlálás nem lehet teljeskörűen izgalmas, ha közben nem bukkannak fel akadályozó tényezők, ám egy nagyon hosszú létra közepén lenni az egyik vágásban, és a következőben már a létra tetején, miközben belső idő egyáltalán nem telt el, vagy legalábbis nem indokoltan annyi, elég nagy baklövés, de megbocsátható, mivel a többit eladdig roppant élveztük.
És még csak most jutottunk el a színészekhez, akikről annyit mondanék csupán zárásként, hogy az emberfőhős Raint alakító Cailee Spainy-t leszámítva a legtöbb néző a húszas éveikben járó többi négy színészt valószínűleg nem fogja ismerni, de szolid teljesítményre mindannyian képesek. Alvarezék forgatókönyve Andynek, az androidnak még karakterfejlődést is írtak (David Jonsson remek játéka), ami a visszatérő Ripley-t leszámítva az átlag Alien-szereplőkre nem jellemző. Alvarezék ugyanakkor borzasztóan gagyi képmanipulációt használva egy régi szereplőt is feltámasztanak, de hogy ki ő, annak rádöbbenését meghagyom a sötét moziban szorongó majdani nézőknek.
