Ha valaki nem tudná, mi megy éppen a mozikban 2024-ben, elég ha felüt egy műsorújságot a kilencvenes évekből, és biztosra veheti, hogy a korabeli mozi- vagy tévéfelhozatal valamelyik folytatását, előzményét, spinoffját, remake-jét vagy soft rebootját éppen most vetítik egy közeli multiplexben. Most épp 1996 köszön be újra, fiktív ítéletidővel.
Talán kevesen tudják, mert nem szoktunk sokat beszélni erről a filmről, de az eredeti Twister volt az első film, amit DVD-n valaha is kiadtak. Nem véletlen, hiszen a '96-os év egyik legnagyobb kasszasikeréről beszélünk. Abban az évben egyedül a Függetlenség napjára (Independence Day) adtak el több mozijegyet a tengerentúlon, világszinten csaknem félmilliárd dollárt (és két Oscar-jelölést, technikai kategóriákban) szedett össze Jan de Bont rendezése, ami csodálatosnak számított akkoriban. Ilyen előélettel leginkább csak az a furcsa, hogy nem kapta össze magát már korábban a folytatásgyár, és 28 évig senki nem állt elő egy újabb résszel.
Ezt a furcsaságot talán azzal lehet leginkább megmagyarázni, hogy a Twister minden idők talán egyik legátlagosabb amerikai filmje. Az összes karakter kliséhalmaz (a válófélben lévő szerelmesek, akiket mégis összehoz még egy buli, az új menyasszony, aki nem elég izgi a főszereplőhöz, a fekete autókkal flangáló gonosz ellenfél, a kicsit kínos, de azért szimpatikus komikus figura stb.), a történet lehetne bármelyik slasher vagy szörnyfilm, csak itt éppen az oklahomai tornádó a gyilkos, ráadásul mindez a kilencvenes-kétezres évek egyik legtöbbet adaptált írójának, Michael Crichtonnak (többek között: Jurassic Park, Idővonal, A 13. harcos, A gömb, Kongó stb.) a forgatókönyvéből. Mindehhez társul az átlagos filmzene, az akkoriban tűrhető, mai szemmel nézve már kissé vicces CGI, no meg az elképesztő tudománytalanság a saját témájával kapcsolatosan – nem is csoda, hogy a két Oscar-jelölés mellé ugyanennyi Arany Málna is járt, utóbbit Crichton díjra is váltotta.
Az internetnek és az idő múlásának köszönhetően azonban bőven gyűjtött magának a tornádós kaland egy rajongóbázisra valót, a Warner pedig (aki ugye a Mátrix 4-re is sikeresen visszazsarolta a Wachowski-testvéreket) nem hagyhatta parlagon heverni tovább a potenciális milliókat, úgyhogy bele is vágott egy remake-be. Eleinte a '96-os eredeti női főszereplője, Helen Hunt próbálkozott a maga rendezte folytatás tető alá hozásával, a studió azonban nem kért az ő verziójából, és a Visszatérő írójára, Mark L. Smithre bízta a forgatókönyvet.
Szerencsére a Twisters nem követi el azokat a hibákat, amiket például a legutóbbi Szellemirtók és az ahhoz hasonló nosztalgia-bombonok. Nem térnek vissza hősiesen az új csapattal együtt pózolni a csaknem 30 éves film (még életben lévő) szereplői, alig van mazsoláznivaló easter egg az első rész fanatikus (és hipotetikus) rajongói számára, nincs szívszorító megemlékezés a 2017-ben elhunyt Bill Paxtonre vagy a karakterére, és nincs belengetett Tornádóverzum, három társsorozattal. Amit ehelyett kapunk, az méltó az eredetijéhez: egy tökéletesen átlagos, nem túl emlékezetes, de hétvégi mozizásra ideális látványfilm, ahol az egyes szereplők felbukkanása pillanatában tudjuk, hogy mi fog velük történni a hátralévő száz percben.
Az új generáció tornádóvadászai, élükön Kate Cooperrel (aki egy korábbi vázlatban még az eredeti film két főszereplőjének a lánya, itt már egy teljesen új karakter Daisy Edgar-Jones alakításában) épp Oklahomában szeretnék kipróbálni a szezon utolsó tornádóján Kate legújabb találmányát, egy légi jelenségeket rögvest megszüntető anyagot. Azonban a fiatal, tapasztalatlan és talán túlzottan lelkes kis csapatra a vártnál jóval nagyobb forgószél csap le, csupán Kate és Javi (Anthony Ramos) élik túl a kalandot. Néhány évvel később a bűntudatával küzdő lányt felkeresi egykori kollégája, hogy kirángassa unalmas, értelmetlen irodai életéből, és „hazavigye” tornádókra vadászni, csak ezúttal jókora fizetésért. A magáncégnek végzett tornádófigyelési munkához veleszületett tehetsége van a traumatizált Kate-nek, így többször is sikeresen borsot tör egy rivális tornádóvadász-influencercsapat vezetője, Tyler Owens (Glen Powell) orra alá, segítségével Javi és csapata előbb érnek oda minden formálódó tornádóhoz. Persze itt sem mindenki az, akinek látszik, Kate-nek pedig egy szupernagy viharral és a lelkiismeretével is szembe kell néznie a riválizáláson túl.
A Twisters írói és producerei jól érezték, hogy ha valamit, akkor mit érdemes átemelni az eredeti filmből: a helyszíneket, a tornádókat, és a velük szembeszálló, aktuális főszponzortól függő márkájú kistherautókat. A régi szereplők történetét tényleg nem volt értelme folytatni, új arcokkal és nevekkel pont ugyanúgy lehet forgószelet kergetni, és ugyanannyira mindegy, hogy ki ül a Dodge Ram volánja mögött, mint 28 éve. Ennek a logikának tökéletesen megfelel a szereposztás, Daisy Edgar-Jones sematikusan széparcú és viselkedésében ártalmatlanul semmilyen, a sokarcúságra képes, legutóbb Linklaternél remekelő Glen Powell (kicsit talán túlságosan is) lazán eljátssza Tyler figuráját, akinek a legfontosabb jellemzője Han Solósnak szánt félvigyora (ami viszont sajnos a legtöbbször inkább sikerül Alden Ehrenreich-osra, mint Harrison Fordosra).
Mellettük továbbra is találunk komikus nerdöket, akik egymást túlordibálva nyomják a (természesen továbbra is megmosolyogtatóan tudománytalan) techno-blablát, a gyilkos, lopakodó, de legalábbis meglepetésszerűen felbukkanó forgószelek könyörtelenül csapnak le gyanútlan városokra, a főszereplő ezúttal is „csak úgy” megérzi az aktuális ellenfél-forgószél minden apró szándékát – szóval minden Twister-rajongó pontosan azt kapja, amire csak várhatott. A Twisters esetében még a negatívumok is inkább semlegességek: ugyanazon jól kipróbált recept szerint készült a remake, mint az eredeti, továbbra sem akar semmit komolyat mondani a valódi klímaváltozásról és az ezzel járó viharokról, s ami bosszantó lehetne benne (a lusta forgatókönyv vagy az unalmas főhősök), azt is jórészt a műfajának és elődjének köszönheti. Még a (magyar, a tengertúlon ugyanis PG-13 besorolást kapott) 16-os karika is meglehetősen félrevezető, nyoma sincs itt semmi sértőbbnek, mint egy-két fuck, a film minden más része tökéletesen alkalmas, ha ennél nem is többre, egy átlagos családi mozizásra a nagyon is valódi kánikulában.
