Richard Linklater legújabb filmje új műfajt hoz az egyébként is színes rendezői életműbe: a Hit Man kifordított bérgyilkosfilm, ami épp azt mutatja meg, hogy alvilági intézők jóformán csak a filmekben léteznek, a valóságban egy botcsinálta filozófiaprofesszor jut nekünk, aki valós problémákra csak látszatválaszokat tud adni.
Linklater is azon rendezők közé tartozik, akik magabiztosan ugrálnak zsánerek, témák, korszakok és megközelítésmódok között, épp ezért nehéz lenne minden rendezését egy mesternarratíva részének tekinteni. A visszatérő jellemvonások (az idő fontosságának hangsúlyozása, a színészekkel való termékeny közös munka) mellett tehát pont ez a sokszínűség teszi izgalmassá a texasi rendező munkásságát. A legújabb Linklater-darab az Apollo-10,5-lel szemben nem a korábbi nagy művek egyfajta lábjegyzete, hanem egy merész műfaji játék, ami képes önfeledten nevetni magán. Nem véletlenül aratott tavaly nagy sikert Velencében a magukat rendkívül komolyan vevő szerzői darabok között.
Gary (Glen Powell) épp Nietzschéről magyaráz valamit a közepesen érdeklődő diákoknak, mikor narrációjával a néző felé fordul, és elmondja, hogy egyébként másodállásban a helyi rendőrségnek segít be. Egy nap az egyik kollégáját „elsöpri a cancel culture”, ennek nyomán Gary átveszi a helyét és elkezdi bérgyilkosnak kiadni magát, ám természetesen nem viszi végig az akciókat, a megbízókat feladja a rendőrségnek. A kettős játék egészen jól is működik, egészen addig, míg a férfi bele nem szeret a férjét meggyilkolni kívánó femme fatale-ba, Madisonba (Adria Arjona).
A Hit Man elején Linklater egy humoros montázsban mutatja be, hogy a bérgyilkos, az alvilági intéző milyen gyakran használt szteretotípiája a popkultúrának. Csakhogy a valóság nem olyan, mint amilyennek a filmek mutatják: a mi világunkban bérgyilkosok egyáltalán nem léteznek. Nem mehetünk el egy veszélyes, rejtélyes férfihoz, aki majd elintézi a problémáinkat. Linklater szerint viszont erre hatalmas igény mutatkozik, minden bizonnyal azért, mert érezzük, hogy társadalmaink nem igazságosak, a hivatalos szervek képtelenek megoldani a problémákat, biztosítani a biztonságot és az igazságosságot.
A film abszurditását még hangsúlyosabbá teszi, hogy Linklater és a társíróként is a film mögött álló Glen Powell egy valós esetből inspirálódott: Texasban (hol máshol) élt egy Gary Johnson nevű ember, aki hosszú éveken keresztül adta ki magát bérgyilkosnak, az ő munkásságáról szóló Skip Hollandsworth-anyagot a szerzőpáros kiindulópontnak használta, de természetesen erőteljesen fikcionalizálták az eseményeket. A valós alapanyag azért fontos ennél a filmnél, mert ezáltal még sokszínűbbé válik a korábban említett, sztereotípiákkal való játék. Linklater olyan hiedelmekből csinál viccet, amelyek nagyon abszurdnak tűnnek, az igaz történet viszont pontosan mutatja, hogy egyáltalán nem állnak távol attól, ahogyan valójában működnek az emberek.
A Hit Man teljeskörű műfajparódiát vezet elő, a thrillerek legkülönbözőbb elemeit figurázza ki. Glen Powell az átalakulásai során hol klasszikus kémnek, hol hidegvérű gyilkosnak álcázza magát, a történetséma pedig akár a noir csúcskorszakából is ismerős lehet. De a gazdag intertextusháló mellett Linklater azzal is megidézi a műfajt, hogy pszichológiai alapokra helyezi az egész cselekményt. Ahogy említettük, Gary pszichológiát és filozófiát tanít az egyetemen, és rengeteg beszél arról, hogy az emberi személyiségnek több szintje van, életünk során számtalan szerepet játszunk el, és néha abban is elbizonytalanodhatunk, hogy melyik is a valódi énünk. Linklater azt a kérdést is felteszi, hogy képesek vagyunk-e jobbá válni, kilépni abból a bizonyos komfortzónából, ha ez szükséges a boldogsághoz? A rendező szerint éles a határvonal aközött, ahogyan élünk, s ahogyan valójában szeretnénk élni, amilyenek igazán akarunk lenni. És épp az a feszültség teszi lehetővé, hogy olyan abszurditások megtörténjenek, mint Gary története.
A két főszereplő is egy-egy klasszikus thriller-archetípust jelenít meg. Gary, a férfi, aki túl keveset tud, nem elég tudatos ahhoz, hogy felül tudjon kerekedni az érzésein és ne mártózzon meg a bűn világában, míg Adria Arjona alakításában Madison egy rendkívül érdekes karakter: helyenként számító manipulátornak tűnik, máskor viszont olyan, mintha ő is csak sodródna az eseményekkel. Két remekül megírt figuráról van szó, ahogy maga a cselekmény is jól épül egészen a befejezésig, ami viszont egyértelműen a film leggyengébb pontja; nagyon hirtelen oldódnak meg a problémák, s a finálé színjátéka is hamar kitalálható.
A Hit Man nem lesz Linklater újabb klasszikusa, de a nagy művek közötti ujjgyakorlatai közül ez talán az eddigi legjobb. Bár a Netflix megpróbálja romkomként pozícionálni, árnyalt és helyenként váratlanul mély darabról van szó, ami viszont azért elsősorban szórakoztatni akar.
