Habár Richard Linklater színpompás tablóképet fest a hatvanas-hetvenes évek fordulójának kertvárosi Amerikájáról, s még a ma emberét is megrészegíti a szuperhatalmi űrverseny mámora, az Apollo-10,5 valójában a hamvába holt vágyak, a szertefoszlott ködképek históriája.
Ideje volt már, hogy Woody Allen (A rádió aranykora), Giuseppe Tornatore (Cinema Paradiso) vagy épp Paolo Sorrentino (Isten keze) után Richard Linklater is előrukkoljon a saját Amarcordjával, hiszen rendezőnk a Tökéletlen időktől a Sráckorig számos alkalommal regélt már az elvesztett gyermekkorról, a felnőtté érés áldásairól és ódiumairól, ráadásul – ami szintén jelentékeny fegyvertény – hangulat- és korábrázoló készsége is kimagasló. Linklater közismert perfekcionizmusát és elhivatottságát példázza, hogy legfrissebb, a Netflix égisze alatt gyártott opuszát, az Apollo-10,5: Űrkorszaki gyerekkort tizennyolc évig dédelgette, mielőtt a közönség elé kerülhetett. Pedig nem szintézisigényű műről van szó, s nem is az életmű koronaékszeréről, „csak” egy szerelemprojektről, melynek minden egyes stilisztikai és elbeszéléstechnikai összetevőjét ismerhetjük már korábbról. Nem lapulnak új sikerreceptek Linklater szerzői boszorkánykonyhájának polcain, ám az Apollo-10,5 ennek ellenére – vagy talán épp ezért – andalító filmélmény.
Andalító, mert a rendező ismét azt teszi, amihez rendkívül jól ért: hatalmas műgonddal, mégis leheletfinomsággal igéz körénk egy letűnt történelmi periódust – ezúttal a hatvanas-hetvenes évek fordulóját, a szuperhatalmi űrverseny csúcsidőszakát –, és engedi is, hogy kényünk-kedvünk szerint elmerüljünk benne. Hiszen meséje most is töredezett, impresszionisztikus stílusú; a cselekménynek nincs jól szervezett, határozott ívű fősodra, ehelyett egyetlen esztendő – a bűvös 1969-es – monumentális freskója tárul elénk. Linklater Houston korabeli kertvárosába kalauzol, egy átlagos nagycsalád mindennapjait panorámázza: lelkiállapotokat, hangulatokat, életképeket hoz testközelbe, mindeközben pedig a populáris kultúra lehengerlően gazdag katalógusát nyújtja (a kamaszhősök Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeiájától a Beatles-en és a kurrens tévésorozatokon át a Playboy magazinig minden olyan szellemi produktumról említést tesznek, mely formálta a kor emberének ízlésvilágát). A freskó középpontjában Stanley-t (aligha létezik ennél közvetlenebb Kubrick-referencia), a család legifjabb tagját találjuk: az ő felnőttkori énjének visszatekintése révén kapunk röntgenképet a Holdra szállás mára történelemmé sárgult időszakáról, mely egykoron amerikaiak millióinak szívét forrósította fel.
Stanley ugyanakkor a megbízhatatlan narrátor iskolapéldája: habár az elbeszélés hitelesen rajzolja meg e páratlanul mozgalmas korszak kontúrjait – a houstoni hétköznapok leltárja például perfekt –, a mese végső soron a szelektív gyermeki emlékezet produktuma, s mint ilyen, néha már szélsőséges módon túlidealizálja az űrkorszakot. Nem csupán arról van szó, hogy a főhős szivárványszínekkel festi meg a famíliájáról alkotott tablót (a nemzedékek között irigylésre méltó harmónia honol, a fiatalokban nyoma sincs a rebellió szellemének, az egész kanapét megtöltő, csillogó szemekkel a tévére meredő család képe pedig szinte már szívsajdítóan steril), hanem szinte teljesen elhallgatja a hatvanas évek alkonyát megmételyező társadalmi feszültségeket – a faji egyenlőtlenségektől kezdve a vietnami háborúig –, így aztán joggal támadhatna az a benyomásunk, hogy 1969 tényleg csak a Holdra szállásról szólt: egy kozmikus méretű futballmeccsről, melyet csak Neil Armstrong nyerhetett meg azáltal, hogy az idegen égitest felszínére lépett. A mozzanatsort hatszázmillió ember - A Föld akkori populációjának csaknem ötöde – kísérte figyelemmel a tévéképernyőkön keresztül.
A helyzetet csak tetézi, hogy Stanley egy fiktív történetet is beilleszt az elbeszélés szövetébe. Elképzeli, amint homlokukat ráncoló NASA-ügynökök látogatják meg az iskolájában, és – mivel kiemelkedő intellektuális képességekkel rendelkezik – fontos missziót bíznak rá: az Apollo 11 legénységét megelőzve, teljes titokban látogatást kell tennie a Holdra egy olyan űrhajóval, melyet tévedésből egy tízévesforma gyermekre szabtak. Stanley a fantasztikus elemekkel tűzdelt históriában elvállalja a feladatot, így aztán a „valódi” Holdra szállás mellett kibontakozik egy privát űrutazás, egy kontemplatív hangulatú gyermeki odüsszeia is, mely egyrészt gyönyörűen keretezi a cselekményt, másfelől keserű tanulságot is hordoz. A a maga fokozott álomszerűségével ugyanis azt nyomatékosítja, hogy kicsit mindannyian meghalunk, amikor kinőjük a színpompás varázskabátot, melyet gyermekkornak nevezünk.
Az Apollo-10,5 tehát csak felszíni elemeit tekintve nosztalgikus alkotás: valójában a hamvába holt vágyak, a szertefoszlott ködképek históriája. Mindez annak tükrében különösen figyelemreméltó, hogy Linklater a szüzsében tudatosan keverte az önéletrajzi ihletésű és a puszta képzelet szülte motívumokat. A vizuális világot szemrevételezve mellesleg egy érdekes ellentmondásra bukkanhatunk. A rendező két korábbi munkájához (Az élet nyomában, Kamera által homályosan) hasonlóan ezúttal is lebilincselően valósághű animációs technikát alkalmazott – a figurák modelljei hús-vér színészek voltak, sőt számos jelenet csak az utómunka során nyert animációs formát –, csakhogy ezúttal épp e realista ábrázolásmód kelt mesterkélt hatást. A karakterek ugyanis kidolgozottságukat, mimikájukat tekintve távol állnak attól, hogy egy kézzel teremtett világ részeinek tekintsük őket, ámde a fotorealisztikusság érzetét sem keltik bennünk. És bár a hatvanas évek tárgyi szféráját az alkotóknak sikerült tökéletesen rekonstruálniuk, Linklater mozijában a színek is természetellenesen élénkek, s néhol túlontúl markánsak is. Ne legyünk persze igazságtalanok – mielőtt mindezt hibaként rónánk fel, tegyük fel magunknak a kérdést: vajon mi másképp festenénk le a sosemvolt édent?
