A Berlini Nemzetközi Filmfesztivál 64. kiadásának pozitívuma: a versenyprogram színvonala magasabb volt, mint az elmúlt években. A negatívum: ismét bebizonyosodott, hogy a hivatalos válogatás filmjei és a zsűri díjazottjainak kiléte esztétikumon túl, a filmipar nagyjainak anyagi érdekei alapján dől el.
Deutschland über alles
Németország mintha minden eddiginél kivételezettebb helyzetben lett volna idén a Berlinalén. Az Arany és Ezüst Medvékért versenyző hivatalos válogatásba, de az außer Konkurrenz (azaz versenyen kívül) levetített 23 cím közé bekerült 12 német produkció vagy koprodukció is (utóbbiak közül négy volt többségi német koprodukció). Például három fontos koprodukció – köztük egy díjazott (a Wes Anderson rendezte A Grand Budapest Hotel) és két versenyen kívül rekedt (a George Clooney-féle Műkincsvadászok / The Monuments Men és A szép és a szörnyeteg / La belle et la bête Christophe Ganstól) – a Berlin melletti legendás Babelsberg stúdióban forgott. Két másik koprodukció a versenyprogramból (mindkettőt argentin filmesek jegyzik), a La tercera orilla (The Third Side of the River, r. Celina Murga) és az Historia del miedo (History of Fear, r. Benjamin Naishtat) korábban anyagi támogatást kapott a Berlinale World Cinema Fundjától, akárcsak egy film a Panoráma szekcióból (Kuzu / The Lamb, a török Kutluğ Ataman rendezése), illetve egy másik a Fórum szekcióból (Chilla / 40 Days of Silence, amelyet az üzbég Saodat Ismailova rendezett). Könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy ha a Babelsberg stúdióban forgatsz, vagy a World Cinema Fund támogat, jelentősen megnő az esélye annak, hogy a filmedet beválogassák a Berlinaléra.
Ha számba vesszük a fesztivál többi szekciójának a filmjeit is, lenyűgöző összeghez jutunk: 69, mindenféle műfajú német produkció és koprodukció került a Berlinale versenyprogramjába (amely évente közel 400 filmet foglal magába). A versenybe válogatott alkotások közül kettő fontos díjat vitt el: Dietrich Brüggemann filmrendező és húga, Anna Brüggemann megkapta a legjobb forgatókönyvért járó Ezüst Medvét a Kreuzweg (Stations of the Cross) című felkavaró, vallási hátterű felnövéstörténetre, ugyanakkor a zsűri nagydíja – az első számú Ezüst Medve – a már említett A Grand Budapest Hotelhez került, egy elbűvölő filmhez, amely a texasi Wes Anderson összetéveszhetetlen stílusában készült.
No trouble with business in big China
A Kínai Népköztársaság a világ második legnagyobb filmpiaca az Egyesült Államok után. A The Hollywood Reporter szerint a kínai mozik 2013-ban összesen 3,57 milliárd dolláros bevételre tettek szert, ami 27%-kal több mint az előző évben. Ha tartja ezt az ütemet, Kína 2020-ra világelső lesz, becslik a szakértők. Nemrég azt jósolta ugyanez a tekintélyes amerikai lap, hogy növekedni fog (a 2012-ben jóváhagyott 34 címről 44-re) azon külföldi (elsősorban hollywoodi) produkciók száma, amelyeknek a levetítését a kínai kormány engedélyezni fogja, ám az Állami Sajtó-, Kiadvány-, Rádió-, Film- és Tévéigazgatóság egy képviselője nemrég megcáfolta az információt, legalábbis folyó évre vonatkozóan. A berlini győzelem, illetve Kína és India (egy másik hatalmas, sokkal nyitottabb piac, amely hasonló egyezményeket kötött már Franciaországgal, Németországgal és Nagy-Britanniával) frissen bejelentett együttműködési megállapodása nyomán most már nem lenne meglepő, ha a Berlinale következő kiadásain például kínai–német koprodukciók bukkannának fel a versenyben. Röviden, a világ filmgyártásának nagy játékosai számára a Kínai Népköztársaság jelen pillanatban óriási kereskedelmi potenciált képvisel.
Ilyen körülmények között nem kell csodálkoznunk azon, hogy három kínai filmet válogattak be idén a Berlinale versenyébe: Fekete szén, vékony jég (Bai ri yan huo / Black Coal, Thin Ice, r. Diao Yinan), Tui na (Blind Massage, r. Lou Ye) és Wu ren qu (No Man’s Land, r. Ning Hao), az előbbi kettő ráadásul díjat is nyert. Diao Yinan noirja elnyerte a sóvárgott Arany Medvét (erre a teljesítményre korábban csak három kínai film volt képes, a legutóbbi 2007-ben), és a főszereplő Liao Fan – a filmbeli egykori nyomozó, aki beszeret egy titokzatos gyilkosságsorozat gyanúsítottjába – lett az első, Ezüst Medvével kitüntetett kínai színész. Továbbá egy operatőr, Yeng Jian is Ezüst Medvét kapott a kiváló képekért, amelyek a nem látók világába kalauzolnak el bennünket Bi Feiyu azonos című, népszerű regényének Lou Ye rendezte adaptációjában.
Egy másik ismert kínai filmes, He Ping joggal jellemezte így a Berlinalét: „az elsőszámú ablak és nemzetközi felület a kulturális forradalom után az országból kilépett kínai filmek számára”. Zhou Tiedong, a kínai film nemzetközi népszerűsítéséért felelős ügynökség elnöke azt írta a blogján, hogy „Kína évtizede” épp csak elkezdődött. Meg kell mégis jegyeznünk, hogy mindhárom berlini versenyfilm a kínai vidéki élet aktuális problémáival foglalkozik, ami miatt egyik sem kedves a nemzeti cenzúrának. De amikor eljön annak az ideje, hogy a berlinihez hasonló sikereknek örvendezzenek, érdemeikkel büszkélkedhessenek, a kínai hatóságok pillanatig sem haboznak majd.
A japán filmek szintén a Berlinale-válogatók kegyeltjei közé tartoznak, és a veterán japán filmes, Yoji Yamada többször is szerepelt a versenyprogramban. Idén a rendező Chiisai ouchi (The Little House) című, az 1940-es években játszódó lélektani drámája Ezüst Medvét hozott Haru Kurokinak a legjobb színésznő kategóriában. Újabb siker tehát az ázsiai filmművészetnek, amelyet a fontos fesztiválokon továbbra is nagyra tartanak.
Berlin vs. Cannes
A világ legnagyobb filmfesztiválját, a cannes-it három hónappal megelőző Berlinaléról nem teljesen hízelgő kép alakult ki a filmiparban, hiszen Berlint a Cannes-ból kiutasítottak menedékhelyének tartják: ha Cannes-ból kidobtak, usgyi Berlinbe! Ez akkor is áll, ha a német fesztivál mindössze négy évvel fiatalabb francia „testvérénél”, valamivel nagyobb költségvetésből gazdálkodik, mint Cannes (22 millió euróból a franciák kb. 20 milliójával szemben), és a Berlinale azzal büszkélkedik, hogy ő a világ legnagyobb „közönségfesztiválja” (a 64. kiadás ismét jegyeladási rekordot döntött: 330 000 belépőjegy kelt el). Sajnos a közönség megtartásának kényszere még a hivatalos válogatáson belül is instabilitást eredményez a nagy filmesek jegyezte, művészi erényekkel rendelkező produkciók és a sztárok által, sztárokkal megvalósított kommersz alkotások között. Épp ezért nehéz azonosítani egy fősodrot a fesztiválon belül, sokáig elsődleges politikai vonulata pedig egyre több helyet enged át a gazdasági vonalnak, amint azt az imént már sugalltam.
Idén a szakma nagy vásárlói és eladói, akik kizárólag a European Film Market apropóján érkeztek a német fővárosba, azt modták, csalódottak a vonzó és magas potenciállal rendelkező címek alacsony száma miatt, és alig várják, hogy elmehessenek a Marché du Filmre. Úgy tűnik, a Berlinalénak sokat kell még fejlődnie mind művészi, mind kereskedelmi szempontból ahhoz, hogy lekörözze Cannes-t.
Évek és díjak
A Berlinale 64. kiadásának hivatalos válogatásában megjelent legidősebb filmes a 92 éves Alain Resnais volt, a legfiatalabb pedig a 28 éves pályakezdő, Benjamin Naishtat. (Rajongói számára kevéssé) meglepő módon a kortalan francia filmes Aimer, boire et chanter című filmjével (a brit drámaíró Alan Ayckbourn Life of Riley című darabjának adaptációjával) elnyerte mind a kritikusok FIPRESCI-zsűrijének díját, mind az Alfred Bauer-díjat, amelyet a központi zsűri ítél oda egy „új perspektívákat megnyitó” alkotásnak.
A másik amerikai filmes, aki az idei kiadás díjazottjai közé került, a szintén texasi Richard Linklater az ő Boyhoodjával, egy abszolút szenzációs filmmel, amelyen 12 évig dolgozott nagyjából változatlan csapattal és szereposztással. Linklaternek nemcsak egy „szeletet”, hanem egy jókora „darabot” sikerül meggyőzően bemutatnia a szereplők életéből (és a színészekéből). Sok elemző szerint a film megérdemelte volna a fődíjat, de az utóbbi időben amerikai filmesek nem nyertek Arany Medvét (legutóbb 2000-ben kapta meg Paul Thomas Anderson a figyelemre méltó Magnóliával), ráadásul a Boyhoodot korábban beválogatták a Sundance-re, Berlinben pedig a világpremiereket preferálják.
A versenyprogram filmjei közül értékelték még, ha nem is díjazták a ’71 címűt, Yann Demange lenyűgöző debütfilmjét (a rendező Franciaországban született, jelenleg Angliában él), Claudia Llosa Aloft című filmjét (a hölgy Peruban született és Mario Vargas Llosa unokája, előző filmjével, a Fausta éneke / La teta asustada / The Milk of Sorrow cíművel Arany Medvét nyert), a német Edward Berger Jackjét, a Kraftidioten című vígjátékot (In Order of Disappearence, a norvég rendező Hans Petter Moland és a svéd filmcsillag Stellan Skarsgård újabb, sikeres együttműködésének gyümölcsét) vagy Celina Murga már említett coming-of-age munkáját (maga Martin Scorsese ajánlotta a közönségnek, ő is jelen volt egy befejezés előtt álló dokumentumfilmmel).
A Panoráma szekció filmjei közül feltűnést keltett A. J. Edwards The Better Angels című filmje (Edwards rendezőként kezdő, de régóta együtt dolgozik Terrence Malickkel), a norvég–holland koprodukcióban készült Blind, amelyet Eskil Vogt jegyez (s amely elnyerte a Label Europa Cinemas díját), a brit–ír Calvary John Michael McDonagh rendezésében, az etióp Zeresenay Berhane Mehari Difretje (a közönségdíjas film), a mexikói Alonso Ruizpalacios Güeros című filmje (a Berlinale legjobb elsőfilmje), a brazil Daniel Ribeiro Hoje eu quero voltar sozinho / The Way He Looks című filmje (szekciójának FIPRESCI-díjasa), és a Love Is Strange, az amerikai Ira Sachs filmje.
És végül itt egy alkotás, amely megérdemelte volna, hogy bekerüljön a versenyprogramba, de a Berlinale Special keretében vetítették le: a Diplomatie / Diplomacy című francia–német koprodukció, amelyet szintén egy híres rendező, Volker Schlöndorff jegyez. Cyril Gély egyik nagy sikerű darabjának az adaptációjáról van szó, amelyben két nagy francia színész konfrontálódik a vásznon: Niels Arestrup és André Dussollier (utóbbi két versenyfilmben, Aimer, boire et chanter-ban és a La Belle et la Bête-ben is főszerepet alakít). A Berlinale tehát olyan fesztivál marad, amelyen – ha tudod, hol kell keresni őket – kellemesen meglephetnek kezdők és veteránok egyaránt.
(Fordította Buzogány Klára. Eredeti szöveg itt.)
