Resnais, aki a hatvanas évek elején a francia újhullám formanyelvi újításainak egyik meghatározó egyénisége volt, a hetvenes-nyolcvanas években elkezd történeteket mesélni és a fősodorba tartozó szórakoztató filmek kliséire építi történeteit. Bár a töredékes és elliptikus elbeszélésmód itt is megmarad, az időszerkesztés mégis visszatér egy hagyományosnak mondható mederbe.
Ha visszatekintünk Alain Resnais hátrahagyott életművére, akkor azt találjuk, hogy ezek a filmek jelentős stilisztikai és műfaji változatosságot mutatnak a dokumentumfilmtől a fikcióig, a mentális utazástól vagy a melodrámától a sci-fi, a vígjáték vagy a musical világa felé kacsintgató alkotásokig. Mégis nehezen lehetne találni még egy olyan rendezőt, aki ennyit foglalkozott volna az idő és emlékezés kérdésével, mint ő.
A Berlini Nemzetközi Filmfesztivál 64. kiadásának pozitívuma: a versenyprogram színvonala magasabb volt, mint az elmúlt években. A negatívum: ismét bebizonyosodott, hogy a hivatalos válogatás filmjei és a zsűri díjazottjainak kiléte esztétikumon túl, a filmipar nagyjainak anyagi érdekei alapján dől el.
A Francia Kulturális Intézet 16. alkalommal megrendezendő vetítéssorozata november 15–18-án zajlik a Győzelem moziban. A fesztivál fókuszában idén Agnès Varda, Alain Resnais és Gilles Deleuze munkássága áll.
Ha a rendező fiatal, saját történetét vagy látomását mondja el a világról, maga írja a forgatókönyvet, eredeti helyszíneken forgat, sok improvizációval és amatőr szereplőkkel, vagy kezdő fiatal színészekkel – akkor olcsó filmet készít. Kortársai nyelvén szól, vélhetően széles közönséghez, így a gyártónak megéri a kockázatot.
Alain Resnais első játékfilmje, a Szerelmem, Hirosima, bár látszólag egy konkrét városról szól, szimbolikus és valós városok, városrészek, városromok szövevényes hálójában, ezek metszéspontjában foglal helyet.