Majdnem száz évvel a történelem egyik legfontosabb háborúellenes regényének megjelenését követően végre a németek is feldolgozhatták Erich Maria Remarque klasszikusát. A Nyugaton a helyzet változatlan a Netflix égisze alatt kapta meg harmadik adaptációját, ám mintha nem bíztak volna eléggé a német író zsenijében, fölösleges töltelékekkel feldúsítva egy korrekt, látványos, hátborzongató, de semmi újat nem mondó iparosmunkát készítettek.
Illusztrálhatja jobban az emberi természetben rejlő vérszomjat, mint a világ legismertebb háborúellenes regényének máglyára vetett képe? Persze, nem Hitler haragja kellett ahhoz, hogy a Nyugaton a helyzet változatlan létjogosultsága bebizonyosodjon, Erich Maria Remarque kicsivel több mint kétszáz oldalas könyve a mindenféle sallang és pátosz nélkül mesél nyolc egyszerű katona sorsán keresztül a háború borzalmairól és értelmetlenségéről. Az 1929-ben megjelent, hamar klasszikussá váló regény ugyan az első világháborúban játszódik – a szerzője is itt harcolt –, de valójában bármelyik háborúról szólhatna, az ukrán háború árnyékában most sajnos ismét különösen aktuális kérdéseket feszeget. Nem csoda, ha egy ilyen regényből villámgyorsan csináltak filmet: Lewis Milestone már egy évvel a könyv megjelenése után, 1930-ban elkészítette monumentális remekművét, amellyel Oscart is nyert, majdnem ötven évvel később pedig egy tévéfilmben mondták fel ismét a remarque-i leckét. Mindkét esetben az amerikaiak dolgozták fel a történetet, kis túlzással száz évnek kellett eltelnie, hogy a németek is elmesélhessék a honfitársuk által írt klasszikust csupa német színésszel és rendezővel.
Továbbra is változatlan – Lewis Milestone: All Quiet on the Western Front / Nyugaton a helyzet változatlan, 1930
Jóllehet a kutatók váltig arról csacsognak, hogy a kollektív emlékezet idővel képes lesz az emberiség önpusztító reflexén változtatni (netán egyenest meg is szüntetni azt), lépten-nyomon az derül ki, hogy szinte semmiben nem különbözik a személyes memóriától.
Edward Berger jelenleg a legfontosabb nevek közé tartozik Németországban, de már hazáján kívül is letette a névjegyét: ő rendezett több epizódot a Terror című sorozatból és a Patrick Melrose-ból is, mindkettő több mint jó ajánlólevél egy rendező számára. Bergerben ráadásul kifejezetten szimpatikus, hogy ugyan New Yorkban tanult rendezőnek, visszatért Berlinbe, és azóta is ott alkot. Mindezt azért is fontos elmondani, mert az ő személyében egy európai, de a nagy nemzetközi produkciók terén is tapasztalt rendezőt tisztelhetünk – pont olyat, amilyent egy streamingszolgáltató csak kívánhat. A német adaptáció mögé ugyanis nem más állt be, mint a Netflix, amely két dolgot biztosan előrevetített: végtelen pénzből készülhet a produkció, ám annak a veszélyével, hogy a tipikusan futószalagos Netflix-szaga lesz.
Az új változat a természettel kezdődik és azzal is ér véget: viharfelhők sodródnak az égen, valahol az erdő mélyén egy rókaanya szoptatja kölykeit, két és fél órányi játékidővel később pedig a nem kevésbé borult felhők továbbra is fáradhatatlanul róják égi köreiket. És míg a természet csendesen teszi a dolgát, addig az ember is ezt teszi, csak jóval zajosabban: lezajlik közben egy háború, a rókakölyköktől távol ember öli az embert, az se baj, ha elfogynak, mert a vágóhíd számára mindig akad újabb friss hús fiatal, életerős férfiak képében. A német tinédzserek úgy készülnek a háborúra, mint egy nagy, hazafias osztálykirándulásra: alig várják, hogy a hazáért harcoljanak, hogy bevegyék Párizst, a főhős, Paul Bäumer még aláírást is hamisít, hogy barátaival együtt bevonulhasson. A frontra érve aztán nagyon hamar tudatosodik bennük, hogy az idealizált nagy, dicső harc csupán egy jól hangzó, de minden szempontból hamis frázisa volt a lelkesítő beszédnek, a lövészárokban csak a végtelen nyomorúság várja őket.
Berger Nyugaton a helyzet változatlanja rugaszkodik el az eddigi adaptációk közül a leginkább a történettől. Remarque könyvének ereje éppen naplószerűségében rejlik, ahogy Bäumer belső monológjain át követi az olvasó a nyolc katona lavírozását a felfoghatatlan borzalmak közt; ahogy lassan, de biztosan vesztik el hitüket az emberiségben, és szép sorjában egymást is. Mintha azonban a készítőknek nem lett volna elég a fiatalok pokoljárása háborúban, ezért más, valós és fiktív szálakkal dúsították a cselekményt. Ilyen például a világháborút lezáró compiègne-i fegyverszünetet német részről levezénylő Matthias Erzberger is a vele szemben álló francia Ferdinand Foch marsallal, vagy épp egy német tábornok, aki mintha csak azért lenne ott, hogy legyen benne egy antipatikus katonai vezető, akit gyűlölni lehet. A jelentősnek látszó töltelékszálak azonban meglepően súlytalanok, mintha csak azért kerültek volna a filmbe, hogy meglegyen a kellően látványos kontraszt az aranyvillával pecsenyét falatozó döntéshozók és a pocsolyából ivó sorkatonák közt.
Ráadásul Erzberger szála épp a regény befejezését csorbítja: a tűzszünet előkészítésével kvázi a háború visszaszámlálóját élesítik, holott Bäumerék számára a háború vége egy rengetegszer belengetett, de soha el nem érkező ígéret, az ebből fakadó fals remény őrli fel igazán a lelküket. Nyugaton a helyzet változatlan – utal a regény címadó sora a történet végén Bäumer és társai tragédiájára, ez az egyetlen rövid bejegyzés hihetetlenül súlyos lezárást ad a könyvnek, a film azonban ezzel sem érte be, sokkal nagyobbat akar szólni, így fullad a befejezés egy kifejezetten közhelyes fináléba a sokkal idegtépőbb csend helyett.
A fölösleges kitérők egyáltalán nem építik a cselekményt, cserébe elveszik az időt attól, amelyre érdemes lenne építeni: Bäumeréktől. Egyedül a főhős és Kat kettőse kap némi teret, amelyek viszont igazán kiemelkedő pillanatai a filmnek. Szívszorító például, ahogy Bäumer a latrinán üldögélve olvassa fel írástudatlan bajtársának felesége levelét, ahogy az is, amikor egy lopott liba okoz földöntúli örömöt a bagázsnak. A nyitómontázs pedig talán a legtökéletesebben eltalált jelenetsor a filmben: az értelmetlen vérszivattyút mi sem jelzi jobban annál, ahogy bemutatják egy katonai kabát útját előző viselőjétől az újabbig.
Arról nincsen pontos információ, hogy mennyiből forgott a Nyugaton a helyzet változatlan, az viszont biztos, hogy bőven volt miből tankokat és lövészárkokat építeni: a film a Dunkirk és az 1917 színvonalát tükrözi látványvilágban, itt is megmutatják a háborút a létező összes szögből, már-már zavarba ejtően szép kompozíciókba rendezve a pusztítást és a halált. A grandiózus képekhez hasonló volumenű zene dukál, Volker Bertelmann fenyegetően zengő kürtjeit egyhamar nem felejti el az ember.
Bár a film húzóneve egyértelműen Daniel Brühl Erzberger szerepében, napjaink egyik legfoglalkoztatottabb német színészének szerepét gyakorlatilag bárki eljátszhatta volna, annyira kevés vizet zavar a történetben. A film igazi meglepetése az a Felix Kammerer, aki élete első filmszerepében bizonyít: az osztrák színész sárral, mocsokkal és vérrel borított arccal is meglepően szuggesztív alakítást nyújt Bäumer szerepében. Sajnos rajta, és Kat szerethetőségét a vásznon is tökéletesen megjelenítő Albrecht Schuchon kívül nehéz másra emlékezni, katonatársaik különösebb háttértörténet és arc nélkül olvadnak be az áldozatok milliói közé.
„Csak beszámoló szeretne lenni egy nemzedékről, amelyet a háború elpusztított – elpusztított még akkor is, ha a gránátok megkímélték” – írja Remarque a regény elején. A németek Nyugaton a helyzet változatlan-adaptációja által a nemzedéket nem, a háború borzalmait viszont annál jobban megismerjük. De épp ez az, ami hiányzik a filmből: ugyan vérbeli háborús filmhez hűen bemutatja a teljesen értelmetlen mészárszéket, amely 17 millió embert tüntetett el a Földről az első világháború alatt, nincsen meg benne az a plusz, amely a regénye egyszerűségében rejlik: a teljes világégés közelségének érzete, amelytől napokkal később sem tud szabadulni az ember. Helyette kapunk egy sokadik háborús eposzt, amelynek elsősorban a zenéjére és a képeire fogunk emlékezni, nem egy kisember belső monológjaira, amelyben minden vizuális külcsínnél hatásosabban rejtőzik a háború feldolgozhatatlan borzalma.
