Kritika | Sam Mendes: 1917 Kritika | Sam Mendes: 1917

Apokalipszis akkoriban

Sam Mendes: 1917

ÉRTÉKELD A FILMET!
1917
Sam Mendes
2019

A Filmtett szerint: 9 10 1

9

A látogatók szerint: 0

0

Szerinted?

0

Sam Mendes nagyapai inspirációjú háborús története nem is annyira történet, hanem inkább egy gyönyörű mozgóképes technikai erődemonstráció, ami minden érzékszervünket támadja.

Ha a rendező utolsó két filmjében – a Bond-mozikban – még csírájában ott is volt valamennyi a színházi múltjából (a karakterek közti viszonyban tettenérhetően), az 1917 lehengerlő szinesztézikus világa végleg szakít vele. Vegytiszta mozis parádé: szinte szagoljuk a halált, együtt csúszkálunk a sárban a főhősökkel ezalatt a két óra alatt. Az emberi nyomorúság panoptikumán végigbotladozó két kiskatona látványorgiája szegényes sztori-alibit takar, de ez nem baj, hiszen ezáltal pont a háború archetipikus mivoltát, a háborús tapasztalat örökérvényűségét tudja minél jobban kidomborítani. Nem papol feleslegesen, nem bukik át sem patetikus nacionalista hőzöngésbe, sem az unos-untig ismert szépelgő háborúellenes felhangokba, hanem mindvégig a háború majdhogynem mesehős egyszerűségű kisembereire és a bajtársiasság érzésére fókuszál. Két fiatal angol katona azt a feladatot kapja, hogy a franciaországi frontot átszelve eljussanak a brit hadsereg egy másik alakulatáig egy nagyon fontos levéllel. A levél azért fontos, mert egy hatalmas vérontást – 1600 ember valószínű halálát – előzné meg. És azért pont ők, mert az egyikük testvére ott szolgál abban a bizonyos célalakulatban.

Bökkenőből (egyelőre) kettő van: egy németek által frissen hátrahagyott területet kell átszelniük; és talán mondani sem kell, hogy időben, konkrétan másnap hajnalig. Tehát ahhoz képest, hogy a rendező apai nagyapja tényleges első világháborúbéli katonatörténeteiből inspirálódott, szinte bármelyik háborúban játszódhatna. Ha a Gyűrűk ura Mordorba behatoló két hobbitja ugrik be, az is érthető, de az is, ha az Apokalipszis most pokoli utazására emlékeztet vagy a Ryan közlegény megmentése reverzáljának tűnik: a küldetés annyira – ez is szinte népmeseien és spoilerezhetetlenül – egyszerű, hogy mindenki egyből tud azonosulni vele. (Nem is különbözhetne jobban a rendező előző háborús próbálkozásától, a 2005-ös Bőrnyakúaktól [Jarhead]).

Igen, ez egy mese – ha valaki háborús eposzként írja körül ezt a művet, valószínűleg téved: ebben a filmben semmi epikus nincs, minden kicsi a fiatal főhős(ök)től kezdve a megtett távolságon keresztül egészen a felölelt időintervallumig. Még ellenséget is alig látni. Frappánsan passzol a film eme paradox módon intim jellegéhez az is, hogy a nagy nevek – Colin Firth, Benedict Cumberbatch, Mark Strong – csak rövid epizódszerepeket kapnak a két nagyszerű tejfelesszájú színész (George MacKay és Dean-Charles Chapman) mellett. De hát ilyen a háború: a fiatalt, a tapasztalatlant küldik előre az öregek. Ráadásul mekkora cinizmus kell ahhoz, hogy a testvéri kapcsolat erőssége által biztosítsa be a vezérkar, hogy a két katona nem fog megszökni vagy ellustulni közben...

Az 1917-tel kapcsolatban leginkább emlegetett technikai aspektus az egysnittes jelleg, illetve annak az illúziója (igazából több hosszú snittből van igen ügyesen összefércelve, a Birdmanhez és másokhoz hasonlóan). Esztétikai érvek szólnak mellette, hiszen egy olyasfajta realizmust kölcsönöz a filmnek, főleg az első felében, ami segít rögtön, már másodpercek alatt megteremteni a helyes kontextust és egy olyan ritmust produkál, ami erőfeszítés nélkül sodorja magával a nézőt. Ellene is szólhatnak érvek: egy idő után kizökkentőbb mint immerzív – elkezdjük számolgatni, hogy hol lehetett egy-egy rejtett montázspont –, és hogy üres technikai erőfitogatatásnak tűnik Roger Deakins operatőrzseni részéről. Pedig nagyon fontos szerepe van az egysnittességnek, természetesen a fluid filmszerűség megteremtése mellett: egy háborúban egész egyszerűen mozogni kell, nincs idő lacafacázni, pláne egy ehhez hasonló küldetésben. Mozgó célpontra nehezebb célozni, ezt a keserves, eszeveszett előremenekülés-érzést pedig kitűnően érzékelteti ez a képet állandóan újrakeretező, soha meg nem pihenő formai döntés. (És természetesen kitűnően lehet mutogatni az Oscarra szavazó szakembereknek is.)

Mendes és Deakins nem félnek folyamatosan regisztert váltani az idő elteltével: az első félóra-óra realizmusát egyre bátrabban írja át a szürrealizmus (annyira, hogy Vittorio Storaro, az Apokalipszis most operatőre is csettintene), hogy a nyugodt és az intenzív pillanatok váltakozásával egy szinte balladai ízt is kölcsönözzenek a filmnek. Mindig meg tudnak lepni a rövidnek tűnő két óra alatt, és ezért nagy kár, hogy a legeslegvégére már nem bírtak magukkal és hagyták eluralkodni a pátoszt, ami – Thomas Newman megfelelő intenzitással zokogó vonósainak hangjával karöltve – majdnem kinyírja a finisben az 1917-et. Még szerencse, hogy őszinte emberi érzésekkel zsonglőrködnek, és nem – mondjuk – egy zászló látványától kellene ellepnie a szemeket a harmatnak. Azért is hálásak lehetünk, hogy egyfajta felemás drámai irónia lesz a film konklúziója valamiféle patrióta hepiend helyett, de az igazi, megrázó katarishoz ez egyeseknek talán nem elég.

Ha egy évszámot választ valaki filmcímnek, az szimbolikus jelentésű – mintha azt üzenné, hogy arról az egész évről, vagy esetünkben az egész világháborúról szólna. És végülis ez történik most is – azzal a csellel, hogy az 1917  minden háborúról képes szólni, és nem is akárhogyan.

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?
1917

1917

Színes filmdráma, háborús, 110 perc, 2019

Rendező:
Szereplők: , , , , , Teljes filmadatlap

A Filmtett szerint:

9

A látogatók szerint:

0

Szerinted?

0

Friss film és sorozat

Szavazó

Melyik filmnek drukkolsz az idei Oscaron?

Szavazó

Melyik filmnek drukkolsz az idei Oscaron?

Friss film és sorozat