A 2023-as Oscar-gála egyik legeldugottabb filmje az Élj! volt, ami Kuroszava Ikiru című klasszikusának brit újrázása.
Az emberi létezés örök kérdéseit, az élet értelmét számos műalkotás vizsgálta már valamiféle iránymutatást kínálva a befogadók számára. Kuroszava 1952-es filmje, az Élni ráadásul mindezt a II. világháború elvesztése után újjáépülő Japán nemzeti kontextusában tette különösen aktuálissá. Oliver Hermanus angol remake-je ugyanakkor hetven évvel az eredeti produkció bemutatását követően is képes friss nézőponttal szolgálni. Az Élj! a háborúból győztesen kikerülő brit társadalom kortárs helyzetére vonatkoztatva meséli újra a klasszikus történetet.
A daimjó* – Kuroszava Akira-portré 1.
A japán filmről sokaknak ugrik be elsőre Kuroszava Akira neve. Nem véletlenül: neki köszönhető, hogy nyugaton elismert és nézett lett a napkeleti ország filmtermése. A Mester életművének filmtörténeti fontossága nem csak abban áll, hogy egyedülálló elbeszélésmódját briliáns vizualizációval ötvözte, de 31 önálló rendezésével számos nyugati tömegfilmest is „megihletett”. 12 éve hagyta itt az árnyékvilágot, s ha köztünk lenne, ma lenne 100 éves.
A történet egy idősödő bürokrata kálváriáját mutatja be, aki új élettapasztalatokra vágyik, miután halálos betegséggel diagnosztizálják. A humortalan, besavanyodott férfi magas beosztása ellenére sem lel örömöt munkájában, magánélete pedig látszólag nincs is. Mindennapjait kizárólag a hivatali rutin határozza meg, a közelgő halál árnyékában viszont igyekszik felforgatni megszokott beosztását. Betegszabadságot vesz ki, ami alatt nemcsak önmagát próbálja jobban megismerni, hanem az általános emberi létezés céljait is kutatja.
Az érzékletes szociodrámáiról (Shirley Adams; Szépség; Moffie) ismert Hermanus vállalkozása már csak azért is különleges, mivel újrafilmje a kortárs globális trendekkel szemben az arthouse közönség szűkebb rétegeit igyekszik megszólítani. A túlnyomórészt ipari kategóriaként meghatározott remake-gyártást ugyanis jobbára a gazdasági szempontok befolyása alapján szokás értelmezni, nem pedig művészi revízióként. Az új kulturális környezetben elkészített transznacionális remake-ek esetében mindemellett különösen nagy szerep jut a könnyebb globális érvényesülést elősegítő minták térnyerésének, hiszen ezen alkotások eredeti forrásművei ritkán ismertek a nemzetközi közönség számára. Így az univerzálisan értelmezhető műfaji keretek megerősítése, a homogenizált történetek, a megnövekedett költségvetések és az ezekből adódó olyan további lehetőségek, mint pl. az újabb technikai adottságok alkalmazása és a magasabb produkciós értékek, valamint az angol nyelven megszólaló nemzetközi szupersztárok szerepeltetése mind a minél szélesebb körű befogadhatóságot hivatottak elősegíteni.
.jpg)
Szerelmi kerülőutak – A nemzetek közötti önremake és a melodráma
Az álomgyárban már a korai hangosfilm megjelenése óta készítenek külföldi rendezők angol nyelvű remake-változatokat saját alkotásaikból. A témát Anatole Litvak két filmjén keresztül boncolgatjuk.
A nyomatékosan anyagi szempontok által motivált újrafilmek – máskülönben sikeres – gyakorlatát azonban jellemzően éppen ezen egyértelművé tett profitmaximalizáló törekvések miatt érik kritikák. A korábbi produkciók ismételt megvalósításai ugyanis expliciten tudnak rávilágítani az eredeti filmek egyedi kulturális sajátosságait többnyire a bevett (műfaji) formulák sematizmusára cserélő remake-ek nyilvánvalóvá váló anyagi vonatkozásaira – noha a további interpretációk képesek lehetővé tenni az előzetes témák és elbeszélésformák végtelen számú kreatív újraértelmezését is. Az Élj! – az eredetei filmmel szemben – színes nyersanyagra forgatott, angol nyelvű, Bill Nighy főszereplésével készült produkciója látszólag szintén megfelel a kortárs közönség igényeit figyelembe vevő aktualizálási törekvéseknek, a film azonban az eredeti történet kulturális sajátosságainak felhígítása helyett egy új nemzeti kontextuson keresztül teszi egyetemesen relevánssá Kuroszava eredetijének meglátásait.
Nem véletlen, hogy a japán rendező filmtörténeti jelentőséggel bíró, gazdag életművének egyes darabjai számos külföldi remake-nek szolgáltak már alapjául az évek során. Kuroszava világszerte ismert, klasszikus remekművei ugyanis előszeretettel nyúltak időtállóan és nemzetközileg releváns, társadalomtudatos témákhoz, miközben gyakran a fősodorbeli közönségfilmekre jellemző feszült akciókban és nagyívű látványvilágban is bővelkednek. A rendező maga is több olyan irodalmi klasszikusból forgatott saját adaptációt, melyek korábban és később is számos feldolgozást értek meg: A félkegyelmű (Hakuchi, 1951) Dosztojevszkij, az Éjjeli menedékhely (Donzoko, 1957) pedig Gorkij azonos című műve alapján készült, míg a Véres trón (Kumonosu jo, 1957) a Macbeth, a Káosz (Ran, 1985) pedig a Lear király Shakespeare-adaptációi.
Kuroszava egyedi kézjegyei, valamint formabontó vizuális és filmtechnikai megoldásai számos alkotót megihlettek már a filmtörténet során. Szamurájfilmjei különösen nagy hatással voltak a nyugati western műfajának alakulására: a „kulturális fordításként” ható zsánerváltások ugyanis a japán feudális anarchiát a vadnyugati világra cserélő, a kardvívásokat pedig lőpárbajokra változtató, jelentős remake-eket eredményeztek: Martin Ritt A vihar kapujában (Rashomon, 1950) alapján készítette el Az erőszakot (The Outrage, 1964), míg A hét szamuráj (1954) történetét John Sturges és Antoine Fuqua is újrázta A hét mesterlövész (1960 és 2016) különböző verzióin keresztül, Sergio Leone pedig A testőr (Yojimbo, 1961) feldolgozásaként forgatta le az Egy maréknyi dollárért (1964) című filmjét. Az Élj! egzisztencialista drámája a korábbi példákkal ellentétben mégsem elsősorban a legtöbb Kuroszava-remake esetében tapasztalt műfaji minták mentén alkalmazza újra az Élni cselekményét és karakterisztikáját, noha a hasonló motívumkészlettel rendelkező angol „mosogatókagyló-realizmus” megvalósításmódjának történetbe integrálása adná magát az újrázás során. Hermanus filmje mindazonáltal az eredeti produkció tematikus elemeinek megtartásával igyekszik más ideológiai perspektívából láttatni ugyanazon eseményeket.
Az eredeti történet az Ivan Iljics halálának nem hivatalos adaptációjaként készült és Tolsztoj kisregényéhez hasonlóan a lassú haldoklásként értelmezett életút végső megbékélésének fennkölt bemutatására fókuszált. A főszereplő férfi a halálos diagnózis után három stádiumon keresztül igyekszik megtalálni élete célját. Kezdetben egyéni élvhajhászatba próbál temetkezni, hogy bohém kikapcsolódással kárpótolja magát az elvesztegetett évekért. A kezdeti lelkesedés után mégis többre vágyik a mámoros kocsmai élmények és testi gyönyörök hajszolásánál. Ezt követően a felvett szülőszerepben igyekszik kiteljesedni, amikor lelkesen támogatja egy fiatal kolléganőjét. Az újdonsült mentori kapcsolatban saját fiától való eltávolodását akarja kompenzálni, hogy magának is bizonyítsa, képes helytállni valódi apafiguraként. Az egyéni és kapcsolati boldogságkeresés után viszont eredeti munkájához visszatérve, hivatalnokként képes végül a legszélesebb körben kiterjeszteni befolyását. Életének a társadalmi közszolgálat képes célt adni, elvégzett munkájának hatása pedig még halála után is elkíséri a férfit.
Azonban míg a példaértékűen általánosítható sorstragédia Kuroszava tolmácsolásában a közösségi értékek kiemelésével került bemutatásra, addig a kortárs feldolgozás az bürokratizmus térnyerésének részletezett nézőpontjából fogalmazza újra társadalomkritikáját. A nemzeti kontextus megváltoztatása ugyanis alapvető szemléletmódbeli különbségeket eredményez, miközben a cselekmény ideje változatlanul az 1950-es években zajlik, így a háborús veszteségek traumájának légköre egyaránt motiválja a filmek egzisztencialista gondolkodásmódját. A történetben megjelenő bürokratikus gyakorlatot ráadásul az aprólékos módszeresség, a távolságtartó udvariasság, a hagyományokhoz való ragaszkodás, valamint a szokások és az autoritások tiszteletben tartása jellemzi, mely vonások a japán és a brit kultúrában egyaránt meghatározóak. A hivatali légkör tehát az adott nemzeti környezet modelljeként funkcionálva mutatja be a társadalmi működés gyakorlatát, a benne tevékenykedő emberek egymáshoz való viszonyulását.
Az 1952-es verzió a közösségi újjáépítés jelentőségét hangsúlyozza a II. világháború elvesztése utáni években, a 2022-es remake pedig a nemzeti összetartás fenntartásának nélkülözhetetlenségét emeli ki az Egyesült Királyság Európai Unióból történt kilépésének, a kontinensen zajló fegyveres konfliktusok és a királyi család meggyengülésének aktuálpolitikai tükrében. A két szigetország nemzeti identitásának prezentálásmódbeli különbségei már abban is tetten érhetőek, ahogy Kuroszava filmje folyamatosan nyit a külső kulturális befolyás felé, míg Hermanus alkotása a nacionális nosztalgia autentikus múltidézését kínálja. Míg a készítésével szinkronidejű japán változat a különböző tárgyi elemeken, egy baseballütő hangsúlyos megmutatásán keresztül vagy a swing táncstílussal idézi meg rendszeresen az amerikai hatás szerepét a háború utáni továbblépésben, addig a múltba kalauzoló angol verzió már az archív felvételekből összeállított nyitómontázzsal, majd a hiteles korabeli kosztümökkel és markáns londoni látképekkel konzerválja kultúrája jellegzetességeit.
Az Élj! ráadásul az eredeti film átlagember főhősét is mitikus figuraként láttatja, ezáltal alkotva cselekedeteiből egyetemes tanmesét a korábbi film személyes példabeszédéhez képest. A Takashi Shimura által alakított Kanji Watanabe egy gyámoltalan, kissé görnyedt öregúr, akinek visszaemlékezéseiben a mostanra elhidegült fia gyerekkora jelenik meg. Vele szemben a karakter keresztnév nélküli, szimplán Mr. Williams-nek nevezett megfelelője egy jól öltözött, kimért angol úr, akinek már az első filmbeli megjelenését is rendkívüli várakozás előzi meg. A remake ugyanis egy frissen munkába álló fiatal férfi, Peter Wakeling (Alex Sharp) szemszögéből prezentálja a hivatali osztály működését és annak vezetőjét. Peter a közönség azonosulási pontjává válva elsőkézből tapasztalja meg Mr. Williams távolságtartó tekintélyét, miután első munkanapján kollégái a vonatút alatt előre felvázolják a csak később felszálló főnököt övező benyomásokat. A már megjelenése előtt alaposan megismert Williams így igazi legendaként jelenik meg az új beosztott (és rajta keresztül a közönség) előtt. A későbbiekben pedig Peter kapja a lehetetlen feladatot, hogy kövesse nyomon egy petíció végeláthatatlan útját a hivatali bürokrácia labirintusában, megismerve a rendszer tudatos működésképtelenségét.
A főszereplő férfi apafiguraként való helytállásának kísérlete a személyes érintettség helyett szintén a társadalmi kontextus alaposabb kifejtése felé tolódik. Míg a japán verzióban Watanabe először saját otthonába viszi segítségre szoruló kolléganőjét, majd igazi szülőként kísérgeti a „gyermeki” szereplőt, addig Mr. Williams egy semleges helyen, egy étteremben találkozik először a lánnyal, majd később annak új munkahelyére is ellátogat, ahol egyértelműen szembesül a karakter felnőtt életével, így apaszerepe feleslegessé válik. Beszédes továbbá a férfi munkahelyi gúnyneve is, amit a lány árul el neki. Watanabét múmiának becézték munkatársai, mely beburkolózott állapotra a férfi fiához fűződő kimondatlan viszonya szolgált magyarázatul. Williamsre viszont Mr. Zombiként hivatkoztak, karakterét a popkultúrában a fogyasztói társadalmat gondolkodás nélkül kiszolgáló élőhalottak képével azonosítva.
A tényleges közszolgálat, a korábban elképzelhetetlennek tűnő petíció megvalósítása azonban egyik verzióban sem kerül konkrét bemutatásra, az életcél elérésének inspirációja kizárólag a nézői képzeletben születhet meg. A konkrétumok elhallgatása ráadásul fel is magasztosítja az önzetlen projekt tető alá hozásának folyamatát, ami csupán utólag, a főszereplő halálát követően, a temetése során értelmeződik. A férfi élete végének célt adó tett, a játszótér felépítésének maradandó hatása válik ugyanis a főhős földi örökségévé. Ha Watanabe apaként nem is volt képes rendezni kapcsolatát fiával, munkájával végül számos gyereket tett boldoggá. Mr. Williams pedig hivatali pozícióját kihasználva fordította önmaga ellen a bürokratikus korrupciót, hogy valós változást érjen el. Míg Kuroszava filmje az egyéni áldozatok közösségre gyakorolt hatását, a különböző területek összefogásának szükségességét emelte ki, addig a belőle készült remake a személyes döntéseket meghaladó társadalmi gépezet folyamatos morális kihívásaira történelmi távlatból emlékeztet.
