Vajon miért is mesélnek bizonyos történeteket újra és újra? A gyerekek szívesen hallgatják újra ugyanazokat a meséket, de a felnőtteknek is megvannak történeteik, melyekhez ismételten visszatérnek. Vajon miért vesz elő a filmrendező egy olyan történetet, amelyet más már elmondott?
Háttér
Kuroszava Hét szamurájának (1954) története az ötszázas években játszódik (párhuzamként 1572-őt, a Szent Bertalan éjszakai vérengzéseket említi a narrátor), mikor Japán válságos időket él át. A sógunok kora épp felszámolódott, és semmilyen más politikai-gazdasági rendszer nem stabilizálódott még. Rablóbandák fosztogatnak mindenfelé, nincs aki felügyelhetné a rendet, a szamurájok gazdátlanul kószálnak a városokban. Amikor a film elején néhány másodpercre felbukkannak a páncélos banditák, rövid szóváltásuknak akaratlan tanúja egy paraszt. Miután elmennek, a paraszt előbukkan, nem kell megszólalnia, az arcán megjelenő félelem mindent elárul. A következő jelenetben a falusiak összegyűlnek, megtudhatjuk, a fosztogatók nem a jólétüket fenyegetik, hanem a fizikai létüket, ugyanis az éhhalál küszöbén élnek. Görnyedt, összeroskadt emberkék kiaszott arcokkal, akiket a félelem sokszor az önkívületbe ragad, nincs méltóságérzetük, fennhangon visítoznak és jajgatnak. A nyomorgás szinte állati szintre süllyesztette őket (Kikucsijó habozás nélkül állatoknak nevezi őket); önzésük, gyávaságuk és tudatlanságuk megdöbbenti a szamurájokat. Sturges A hét mesterlövészének (1960) története meghatározatlan időben játszódik, de egy felvilágosult korra ismerhetünk, amelyben az ember önmaga ura, nyomait sem lelhetjük annak a vadságnak és nyerseségnek, amit A hét szamurájban láthatunk: a parasztok jó ruhákat viselnek, tisztán járnak, arcuk világos, a banditák mindig hagynak annyit a faluban, hogy az éhhalál nem fenyegetheti őket, de ők többet szeretnének, jólétet, ezért folyamodnak segítségért. Öntudatos emberek, érdekeiket fontolgatják, és annak alapján hoznak döntéseket. Kuroszavánál uralhatatlan indulatok jelennek meg, szereplőit embert meghaladó erők sodorják, csak részesei, de nem urai önmaguk sorsának, ebben a sodródásban mégis több arc bontakozik ki, lesz egyénné a falusiak tömegében, mint az amerikai filmben; néhány parasztot közelebbről is megismerünk, beletekinthetünk életükbe.
A gonosz
Sturges rablóvezérével mindjárt a film elején találkozunk, egészen közelről is láthatjuk gondosan borotvált arcát, állán kis szakállal; nincs rajta semmi kirívó, nem csúnya, nem túl nagydarab, hangja is inkább barátságos, beszédre, csevegésre hajlamos, ha üvölteni akar, meg kell erőltetnie magát. Azt is világosan elmondja, mindjárt a film elején, miért kell rabolnia, és milyen veszélyekkel jár ez. Kuroszava rablóvezérét csak néhányszor láthatjuk rövid időre, távolról vagy hátulról, az arcát csak épphogy megpillanthatjuk, miközben nyughatatlanul forog hatalmas lovával, mintha nem bírnánk elviselni a látását. Nem beszél, csak kérlelhetetlen, rövid parancsszavait üvöltözi; sem a nézőkkel, sem a parasztokkal, sem a szamurájokkal nem lép kapcsolatba, nincs neve; távoli és ismeretlen marad. A parasztok félelme is ezen alapszik: az ismeretlentől, a meghatározhatatlantól félnek, az ellenségnek nincs arca, nem lehet véglegesen megsemmisíteni, következésképpen félelmüket sem lehet felszámolni. A hét mesterlövészben a gonosz egészen emberarcú, van neve, amit mindenki ismer, rettegve és gyűlölettel ejt ki, tőle rettegnek a vidék falvai, de ha ő elpusztult, többé nincs veszély, az élet rendje visszaáll, a fejlődés és a jólét előtt nincs akadály. A western tanúsága szerint az embernek csak fel kell nőnie önmaga magaslatára, kihoznia értékeit, és semmi nem állhat boldogulása útjába, a gonosz is csak tévedés, ami végső soron kiigazítható. Kuroszava világában a rossz kiiktathatatlan, a lét egyik alapeleme; fény és árnyék, fehér és fekete, tűz és víz ellentétek, de nem szétválaszthatóak, hanem komplementárisak, ez az ellentétezés adja a lét dinamikáját.
Végkifejlet
A két film története nagyvonalakban megegyezik, a western a maga módján újrameséli ugyanazt, egy adott ponton azonban, a végső ütközet közepette, határozottan eltér, és saját útját kezdi járni. A mesterlövészek a parasztok segítségével visszaverik a rablóbanda második támadását is, de a parasztokban egyre halmozódik a félelem és az aggodalom. Egyre gyakrabban hangoztatják, hogy jobb lett volna mégiscsak kiegyezni Calveraval, kevesebbel megúszták volna, ennek pedig az lesz az eredménye, hogy titokban szövetségre is lépnek a bandával, következő reggel bekerítik a puskásokat, foglyul ejtik őket. Calvera viszont szabadon bocsátja őket azzal a meggyőződéssel, hogy nem fognak visszatérni. Ez természetes is lenne, hiszen semmi sem köti a parasztokhoz, ráadásul a parasztok csúnyán kijátszották őket, a csatát elveszítették, és méltóságukat is, nincs ok, amiért visszatérhetnének. És mégis, van valami, ami nem magától értetődő, ami eltér a Vadnyugat logikájától, tehát maga Calvera sem tudhatta kiszámítani: a kemény szívű fegyveresek megszeretik ezt a falut, a benne lakó parasztokat. Egy olyan világban, ahol az adok-kapok törvénye uralkodik, ahol mindennek kiszámítható és dollárban kifejezhető értéke van, felbukkan valami váratlan, valami ingyen való. Ez a film csúcspontja, ahogyan a hajlíthatatlan mesterlövészek megküzdenek önmagukkal, legyőzik büszkeségüket, és visszamennek oda, ahol porig alázták őket, életüket kockáztatják azokért, akik elárulták őket. Hatalmas áldozattal ugyan, hiszen négyen meghalnak, de megsemmisítik a rablóbandát. „A mi falunkban nagyon szép lenne az élet, ha nem volnának ezek a fosztogatók" – mondja az egyik paraszt a felbéreléskor. Az akadály elhárult, kezdődhet a jó és szép élet. Az életben maradt mesterlövészek felemelt fővel távozhatnak, jól végezték dolgukat, értékeik újra bebizonyosodtak.
Kuroszava filmjében is többször rohamoznak a rablók, a védelmet Kambei irányítja, taktikája, hogy csak egy-két támadót enged be, akivel aztán le tudnak számolni. A rablók jönnek is, nem sokat taktikáznak (nem emberek!), erős lovakon vágtatnak be, iszonyatos sebességgel, a halál angyalai ők, soha egyikük arcát sem láthatjuk, mintha nem is lenne arcuk. A kamera alulról láttatja a lovak patáit, a szétfröccsenő sarat, ahogyan a parasztok rémülten szétugranak. Nem az eseményt mutatja a rendező, hanem a hatást. A végső csata reggelén pedig elered az eső, hatalmas pocsolya mindenhol, ebben fetreng támadó és védő, szamuráj és paraszt, ebben a sáros latyakban mindenki eggyé lesz. Ezek a képek a film csúcspontját jelentik, szenvedélytől fűtött és átütő erejű üzenetük: mindenek közössége ebben a pocsolyában, az eső függönyével betakarva. A csata végén a győztesek fennhangon zokognak; a tanítvány térdre hull a sárban, a két életben maradt szamuráj pedig fegyverére támaszkodva, térdig sárban, gyászol. Egész lényük arról beszél: bár élnek, szinte jobb lett volna, igazabb lett volna meghalni. Tragikus győzelem ez, nem is győzelem, csak egy csata vége, a következőknek pedig vége nincs, tudható.
A hetedik
Kambei (az első szamuráj, aki később a vezetőjük lesz) a városban ragyogó csellel ment meg egy teljesen elveszettnek hitt helyzetet, itt jelenik meg először ez a hebehurgya alak, a majdani hetedik, aki bohóckodni tud abban a helyzetben is, amikor mindenkit elragad a kétségbeesés. Kambei cselekedete ámulatba ejtő, utána rögtön csatlakozik is hozzá egy fiatal fiú, akit a szamuráj nem tud lerázni, így hát elfogadja, hogy tanítványává legyen; nyomába ered ez a városi csavargó is, ő csak úgy tudja kimutatni ragaszkodását és tiszteletét, hogy ismételten provokálja a mestert. Ebből a két alakból, a lelkes tanítványból (Kacusiró), és a fegyelmezhetetlen háborgatóból (Kikucsijó), csinál egy figurát Sturges, a hetedik mesterlövészt. Ezzel a gesztussal pedig felszámolja azt a bonyolult, ellentétekre épülő viszonyrendszert, ami Kuroszava két szereplője közt található. Kacusiró naiv és lelkes, Kikucsijó minden értéket megkérdőjelez, sőt gúnyolódva a visszájára fordít (Shakespeare bolondjait idézi fel, illetve az Andrej Rubljov-beli csepűrágót), a tanítvánnyá szegődött fiú mindenben engedelmes, Kikucsijó nem engedelmeskedik akkor sem, amikor vissza akarják űzni, de a legkockázatosabb pillanatokban sem, amikor a harc kimenetele múlik a fegyelmezettségen; függetlenségét mindvégig megőrzi, különálló is marad a szamurájok csoportjától. A fiatal Kacusiró hamarosan szerelmes lesz, ott is marad a faluban, nem lesz belőle szamuráj, ők nem tudnak életet teremteni, a halált szolgálják, de a fiú teremthet életet. Sturges fiatalembere már nem tud bohóc lenni, jóképű, kedélyes fiatalember, aki meg tudja szerettetni magát a szikár lelkű mesterlövészekkel, befogadják, és rögtön csatlakozik is hozzájuk. Néha humorral próbálja megoldani a helyzeteket, de az ő humora fiatalságából fakad, és nem telt még el elég idő ahhoz, hogy a sivatag és a megpróbáltatások kiszárítsák a lelkét, elvegyék minden jókedvét. (Míg a mesterlövészek társasága hallgatag és komor, a szamurájokat gyakran láthatjuk nevetni, érzékenyek a környezetük szolgáltatta humorra, egymásra néznek, és együtt nevetnek – ez egyfajta közösségteremtő erő; a hét lövész hét különálló ember, aki együtt van egy bizonyos időre, egy akció elvégzésére.) Kacusiró szerelme hirtelen jön, nincs előkészítve, nincs fejlődése; csak egyszerűen meglát egy lányt, és mert az lány, máris szerelmes lesz. Mindebben a romantikában pedig elvész a bohóc szarkazmusa és kiábrándultsága; az ilyen szerelemben nincs humor. A tanítvány és a fiúvá öltöztetett lány ismerkedése, szerelmük kibontakozása finoman árnyalt, lélegzetelállító jelenetekkel. Ebben a kapcsolatban érvényesülhet a fiú érzékenysége, aki virágokat szed, sétálgat az erdőben, kerekre nyitott szemeivel mindent megcsodál, de egy ilyenszerű kapcsolatba nem gyúrható bele a hetedik szamuráj világmegvetése, amire Sturges kísérletet tesz.
Nyilvánvalóvá teszi a filmek irányultságát, a rendezők koncepcióját a főszereplők kialakítása is: Kuroszava filmjének főszereplője a hetedik szamuráj, az elhelyezhetetlen személy, aki állít és tagad egyszerre. Ő a film végén meghal, nem élheti túl a végső ütközetet, az infernót. Sturges filmjének főszereplője nem a hetedik, hanem az első lövész, Chris. Ő az, aki összetartja a társaságot, a magabiztos és megfontolt hős, aki továbblovagol a maga egyszemélyes útján, senki nem kísérheti el, hasonló hőstettei voltak még, és lesznek is, csak meg kell találnia őket, dehát ezért van úton. A western egy történetet mond el, amelyben az ügyes, bátor hősök vannak előtérben, egyértelmű figurák, világos helyzetek. Kuroszava filmje nem a történetről szól, nem arra összpontosít; ahogyan Tarkovszkij mondta egyik interjúban erről a filmről: a story csak ürügy, azaz forma, ezek a különleges jelenetek azért születtek, hogy bemutassák a szépséget és az igazságot. Sturges filmje a western műfaj egyik alapműve, tiszteletben tartva a műfaj kereteit más alkotói szándékokkal készült, más közönséget akar megszólítani. Kuroszava filmje kétségtelenül az egyetemes filmművészet egyik remekműve, amely lehetne bármelyik filmiskola tananyaga a maga tiszta és telitalálatszerű megoldásaival.
Ugyanazt látjuk vajon? Onnan indultunk el, hogy a két film ugyanazt a történetet mondja el, remake, egyik variációja a másiknak, a második film az elsőnek, az eredetinek. Végül felismerjük, hogy majdnem semmiben nem egyeznek, vagy amiben igen, az puszta külsőség, aligha fontos. A történetek mögött rejlő világ végtelenül különböző, ugyanaz a történet egészen mást mond el. Valóban: nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba.
