A remake-ről – avagy játszd újra, Sam! – Az önző remake

2002. február 15. – írta Varró Attila

A remake a tömegfilm legnagyobb talányának számít, miközben látszólag a létező legegyszerűbb sikerreceptet kínálja a piacorientált filmipar számára: újraforgatni egy korábban már bevált mozidarabot és friss csomagolásban ismét felkínálni a nagyközönség számára. A filmkészítők attól kezdve élnek lehetőségével, hogy megszülettek az első másolható művek (a Megöntözött öntözőt tucatnyi utánzat követte hónapokon belül); manapság a hollywoodi stúdiótermés közel egyötöde sorolható kategóriájába. Mindennek ellenére a remake ma is éppoly misztikus jelenség, mint az éjszakai égbolt csillagképei az ókori hajósok szemében: hónapról-hónapra használják a szent cél érdekében, törvényeit mégsem értik, a működésére vonatkozó praktikus ismeretekből legfeljebb homályos jóslatokra futja.

Ismétlés, lehetetlen – A hét mesterlövész és A hét szamuráj

2002. február 15. – írta Baló Levente

Vajon miért is mesélnek bizonyos történeteket újra és újra? A gyerekek szívesen hallgatják újra ugyanazokat a meséket, de a felnőtteknek is megvannak történeteik, melyekhez ismételten visszatérnek. Vajon miért vesz elő a filmrendező egy olyan történetet, amelyet más már elmondott?

Újjáteremtés és odagondolás – A Nosferatu és a Berlin felett az ég egy-egy remake-jéről

2002. február 15. – írta Saszet Ágnes

A remake behozhatatlan előnnyel és hátránnyal indul: kódrendszere adott, az asszociációs háttér, a viszonyítási alap többnyire maga az eredeti film. Talán ezért is olyan kevés a valóban kiemelkedő, eredetivel vetekedő remake a filmtörténetben.