Mikor a néző is a főhőssé válik: a fájdalmat érezzük, de nem halunk bele.
Ha a nagyjátékfilmek terén nem is számít különösebben gyakorlottnak Rupert Sanders, az adaptációk világában már ismerősnek mondható. Két korábbi műve, a Hófehér és a vadász (Snow White and the Huntsman, 2012) és a Páncélba zárt szellem (Ghost in the Shell, 2017) szintén irodalmi alapokon nyugszik, ám egyik sem aratott osztatlan sikert. Vakmerő vállalkozás volt ezek után elővenni A hollót, amely hír hallatán a képregény és az előző film(ek) rajongói eleve károgtak a remake ötletét olvasva. Mintha a rendezőt cserben hagyta volna a „Gondolat” és az „Emlékezet”, így mégsem Eric Draven történetének több évtizedes múltja okozta Sanders vesztét, hanem hogy filmje önállóan sem képes stílusos és kreatív lenni.
A több mitológiában is meghatározó, túlvilági erők küldötteként számontartott holló képes a világok közötti átjárásra – ezt szem előtt tartva talán nem szükséges magyarázni a főhős liminális állapotát, pláne, hogy a narratíva már az elején beavat minket a lélekvivő madár jelentőségébe. Sanders azonban elmulasztotta bemutatni azt a szimbiózist, ami az állat és a halál markából visszatért Eric Draven (Bill Skarsgård) között kulcsfontosságú, hiszen a férfi sebezhetetlen mivolta csupán egy előny a halandókkal szemben, ám igazi segítőtársaként, erejének forrásaként és mindent látó szemeként a holló szolgál. Így hiába szajkózzák, hogy „a holló vezetni fog”, ezt nem tették a cselekmény szerves részévé. Ehelyett Draven a bosszú angyalaként módszeresen kutatja fel azokat, akik meggyilkolták újdonsült kedvesét, Shellyt (FKA Twigs), halhatatlanságát pedig hitének és szerelmének rendíthetetlenségétől tették függővé, miközben a misztikumot feláldozták egy tudatfilmes csavar oltárán, hogy a sztori az önfeláldozás és a feltétel nélküli elköteleződés giccses propagandája legyen.
Csakhogy a hirtelen jött drogmámoros szerelem vonatkozásában Draven alkuja az ördöggel nem hőstettnek tűnik, hanem az „egyszer élünk” és a „kimaradás félelmének” lenyomataként hat. A felgyorsult világ koncepciója nemcsak a vizualitásban érvényesül, hanem az elbeszélésben is, emiatt pedig igen nehéz együttérezni a két, rehabról szökött fiatallal, akik jó, ha két hete ismerik egymást. Előszeretettel használjuk a képregény első, 1994-es filmadaptációjára a „klasszikus” jelzőt, noha legtöbben nem a történet eszessége vagy a film egyedi formanyelve miatt, hanem Brandon Lee alakítása és tragikus halála okán tartják nagy becsben a mű emlékét. Ugyanakkor a bosszúfilmes műfajjegyek mögött meghúzódik James O’Barr személyes katasztrófája – a szerző elveszítette menyasszonyát egy ittas sofőr okozta balesetben, ezért számára A holló megalkotása terápiás célzattal indult –, vagyis az időtlen, szárnyakat adó szerelem és a másik fél iránti hűség – még azután is, hogy a feltámadás elválaszt – az, ami miatt máig népszerű Shelly és Eric drámája. A képregény ékes példája annak, hogy megfér a szentimentalizmus, a romantika és a megtorlás egymás mellett, épp ezért fájó, hogy az új feldolgozás rengeteg testiséggel és konyhafilozófiával próbálja mélynek és mindent elsöprőnek mutatni a bujkálni kényszerülő duó viszonyát.
Pedig lett volna elég idő felfejteni e turbékoló gerlepár kapcsolatát, mivel a film gyakorlatilag két részre tagolódik: a közel kétórás játékidő első fele a szempillantás alatt szárba szökő románcuk köré szerveződik, míg a slasher rajongói csak a második etapban kapják meg, amire vágynak. Draven emlékfelismerő képessége ez esetben hiányzik, úgyhogy kénytelenek voltak kutyafuttában felvázolni a menekülő szerelmesek szexszel és drogokkal vegyes légyottjait. Ehhez mérten az Alex Proyas filmjében szereplő, védjegynek számító The Cure és Joy Divison dalokat helyenként felváltják a lágyabb dallamok. Az egyenetlen struktúra miatt Draven John Wick-féle mészárlása a film végére koncentrálódik, ami explicit vérfürdőjének és az operaelőadással párhuzamosan vágott megoldásának köszönhetően üdítően hat az addig látottak mellett, azonban ezen csúfos, de egyszerű élvezet élét is elveszik az utána következő moralizáló képsorok.
Mindamellett, hogy Bill Skarsgård karaktere abszolút reflektál a jelenleg trendi alternatív rockelőadók küllemére, a kortárs horrorban egyébként is jellemző, végletekig traumatizált főhősök sorába szintén beáll. Figurájában semmi újszerűség nincs, ám ettől függetlenül Skarsgård színészi alakítása a film talán legkiemelkedőbb pontja. Míg partnere, FKA Twigs két ábrándos pillantás között természetesen énekel, ezt leszámítva pályatársai árnyékában verdes, mint egy szárnyaszegett madár. A feleslegesen túlbonyolított cselekmény melléktermékeként fel-felbukkanó antagonista, Danny Huston pedig meg sem próbál életet lehelni papírmasé figurájába.
A holló újragondolása esztétikájában és narratív szerkezetében tökéletesen kiszolgálja a multimédiás közegben, online térben szocializálódott fiatalokat: a szereplők gyorsan keletkező és még gyorsabban megingatható heves érzelmei szenvedélyes kötődéseket ígérnek, miközben a felszínes intim pillanatok is olyan ütemben követik egymást, mint egy akciófilmben az ütések. Más munkákból (például a Jokerből) összeollózott beállításai, illetve a szenvedés és a feltámadás didaktikus szimbolikái a megtört lélekre helyezik a hangsúlyt. Kár, hiszen ez szinte mindennapos – a tiszta, érdek nélküli szeretet azonban ritka, és ezt James O’Barr is tudta.
