Liam Neeson mostanában kialakult akciósztár-státusza ellenére sem válik jobb vagy menőbb bosszúállóvá, mint amilyen pár évvel ezelőtt Stellan Skarsgård volt. Ugyanolyan vagánnyá viszont simán.

2008-ban Liam Neeson az Elrabolva (Taken)című akció-thrillerrel lazán átvette Chuck Norristól a nyugdíjaskorú igazságosztó szerepét, ezzel pedig külön trendet teremtett a 2010 utáni amerikai akciófilmben. Neeson példáját követve lassan kiöregedő, szebb napokat megélt színészlegendák sebezhetetlen és öntörvényű szuperemberekként tértek vissza a nagyvászonra Denzel Washingtontól (A védelmező / The Equalizer) Keanu Reeves-ig (John Wick), hogy személyes sérelmeiket megtorolva legyakjanak egy halom gengsztert, mi pedig kapkodhassuk a fejünket az egymást érő lövöldözések, verekedések és robbantások közben. Hiába azonban Denzel, Keanu, Bruce és a teljes Expendables­-sztárgárda, egy szupergyilkos nagyapóról napjainkban elsőre mindenki Neesonra asszociál – erre pedig rá is szolgált az öreg bő féltucat mozival.

Liam Neeson filmográfiája az Elrabolva sikere után – néhány kivételtől (pl.: Némaság / Silence, Nyughatatlan özvegyek / Widows) eltekintve – alapvetően kétféle szcenárió szerint osztható fel. Neeson vagy egy magányos, szűkszavú, edzett arcú férfit játszik, akinek a családját csesztetik (Elrabolva-trilógia, Sírok között / A Walk Among The Tombstones, Éjszakai hajsza / Run All Night), vagy ugyanez a felállás, csak éppen vele cseszekednek (Ismeretlen férfi / Unknown, Non-stop, The Commuter: Nincs kiszállás). A végeredmény mindkét esetben egy: Neeson nem tűri, hogy játszadozzanak vele, és rezzenéstelen arccal kiirtja az ellent mind egy szálig – még akkor sem rezel be, ha ez alatt nem nehézfiúkat, hanem történetesen vérszomjas farkasokat értünk egy kietlen hómezőn (Fehér pokol / The Grey). Legújabb filmjében, a Dermesztő hajszában ismét a családját nem tudják békén hagyni, hovatovább még hómező is akad, ám ez nem a farkasos filmből, hanem az alapul szolgáló norvég eredetiből, Az eltűnés sorrendjében (Kraftidioten) című gengszter-vígjátékból lett átörökítve. Hans Petter Moland tehát a saját, négy évvel ezelőtt készült filmjét remake-elte. Erre pedig vélhetően azért volt szükség – annak ellenére, hogy már Az eltűnés sorrendjében is már olyan, Hollywoodban is gyakran megforduló nevekkel csalogatta be a nézőit, mint a svéd Stellan Skarsgård, vagy a német film nagyágyúja, Bruno Ganz –, mert a tengerentúli közönség nemigen fogyaszt feliratos mozit. Így kerülhetett viszont képbe Liam Neeson, aki a norvég kisvárosból coloradói környezetbe átültetett sztoriban egy igen derék munkásembert alakít.

Nels Coxman évek óta dolgozik a síközpontként működő, Denver melletti városka hókotró-sofőrjeként. Elégedett az életével: van tisztes egzisztenciája, felesége és egy fia, szabadidejében pedig a hófödte erdőkben vadászgat, mi több, épp most kapta meg az Év Polgára-címet is. A mindennapi rutinba azonban bezavar, hogy egy nap holtan találják a fiát egy denveri kávézóban, a halál okaként pedig heroin-túladagolást állapítanak meg. Nels nem tud sok mindent a fiáról, de azt igen, hogy nem volt drogfüggő, és jóllehet Nels sosem volt a nagy érzelmek embere, azt azért érzi, hogy egy apának illene bosszút állnia a fiáért a drogkartellen, amellyel összetűzésbe került. Bosszúja – az olasz westernekből ismerős „két úr szolgája”-történetséma kiforgatott változataként – véres háborút szít a területen osztozkodó két nagy drogszervezet között, a Viking gengszternévre hallgató bandavezér ugyanis rögtön arra kezd gyanakodni, hogy embereit az indián-kartell gyilkolja sorra.

A Dermesztő hajsza forgatókönyvírójának túl sok melója nem akadhatott az alapanyaggal, ugyanis a sztori a kulturális tényezők (pl.: a kartellek nemzetiségei) és a karakterek neveinek megváltozását leszámítva semmit sem módosult, sőt: gyakorlatilag jelenetről jelenetre megegyezik a norvég eredetivel. Az eltűnés sorrendjében, vagy csak úgy általában a skandináv bűnfilmek rajongóinak nem kell tehát attól tartaniuk, hogy Moland a nemzetközi siker reményében hagyta, hogy az amerikai producerek és stúdiómogulok kedvük szerint cincálják szét szórakoztató remekművét. A mozgatórugó a bosszú-tematika mellett itt ugyancsak az éjfekete humor – a stílus pedig az eredetinél is jobban hajaz a Fargóra. Neeson akciósztár imázsából is visszavettek kicsit – Nels Coxman karaktere az eredeti film Nils Dickmanjához hasonlóan inkább csak az események kirobbantójaként, az első leszámolások elkövetőjeként van jelen a havas hajszában, a végső nagy összecsapásra pedig szinte teljesen passzívvá válik. Korábbi filmjeivel szemben tehát nem Neeson az, aki egy emberként végez az összes haramiával, hiszen ezt a munkát elvégzi helyette egymáson a két rivális banda. Megijedni viszont nem kell, így is láthatjuk párszor, amint Neeson papa belendül!

A Dermesztő hajsza annak ellenére is vérbeli skandináv bűnfilm, hogy Hollywoodban készült, amerikai arcokkal és angol nyelven. Még a misztikus atmoszférát teremtő filmzene is kísértetiesen hasonlít az eredetihez, a szemfüles nézőknek pedig Moland egy ponton be is csempész néhány képkockát 2014-es filmjéből. A dialógusok olykor talán szájbarágósabbak, jobban idomulnak a film alatt vécére rohangáló és mobilozó plázaközönség megosztott figyelméhez, ahogy a tempón is gyorsítottak kicsit, emellett viszont a Dermesztő hajsza nem vesz el semmit Az eltűnés sorrendjében szellemiségéből. Jóllehet így nem is nagyon érdemes megnéznie annak, aki látta és szerette az eredetit, viszont a skandináv kultfilmet nem ismerőknek remek szórakozást nyújthat ez az új Liam Neeson-mozi. Már csak ezért is reméljük, hogy főszereplője imázsa a minap felkapott, kissé szerencsétlenül sikeredett interjúja ellenére is megmarad sebezhetetlennek. Hiszen milyen méltatlan lenne, ha Liam Neeson figurái annyi kőkemény gengszter szétcsapása után épp egy karaktergyilkosság áldozataivá válnának…