Már elfásulva legyintünk arra, hogy a kreatív válságban levő amerikai filmgyártás gátlástalanul hasznosítja újra a potens eurázsiai műfajfilmeket. A Veszélyzóna esetében még szomorúbb látni azt, hogy az innovatív látványú akciófilmek királya, Luc Besson (Nikita; Leon, a profi) a saját fejéről tolja le a koronát. A B13 – A bűnös negyedet (Banlieue 13) tálaltatja újra a sok tehetséggel nem kecsegtető, vágójából rendezővé avanzsált Camille Delamarre-ral. Érződik az igyekezet, hogy a remake-et kissé fel akarták turbózni, de a jóindulatú próbálkozások a visszájára sültek el. A Veszélyzóna magát írja le: el kell kerülni!

A forgatókönyv szinte semmit nem változott: Damien Collier (Paul Walker) beépített zsaruként dolgozik a (napról napra egyre kevésbé?) disztópikus Detroitban (Párizs helyett). A város vezetősége hatalmas védőfallal szigetelte el a „veszélyzónát”, a negyedet, amely fuldoklik a bűnözéstől és a mocsoktól. Damiennek össze kell állnia a gettó egyik őslakosával, Linóval (David Belle, aki szószerint ugyanazt a karaktert játsza, mint A bűnös negyedben), hogy leszámoljanak a körzet drogbárójával és vezetőjével, Tremaine Alexanderrel (RZA). Erre bőven van okuk mindkettőjüknek: Damiennek felső utasításra kell hatástalanítania egy neutronbombát, ami Tremaine kezei közé került, s aki mellesleg apja haláláért is felelős; Linónak pedig túszul ejtett régi szerelmét kell kiszabadítania. A csavaros, de erőtlen végkifejlet egy gyenge moralizálást és társadalomkritikát is próbál legyúrni a torkunkon: kiderül, hogy a jók a rosszak, és a rosszak nem is olyan rosszak. Nahát!

Az első progresszívnek tűnő lépés, hogy A bűnös negyedben felskiccelt bábukat igyekeznek karakterekké gyúrni, de minimális erőfeszítéssel. Paul Walker kékszeműbb mint elődje, karakterének pedig egy-két felevelenített jelenettel és említéssel elmélyítették apjával való viszonyát, hogy a bosszúnak is nagyobb tétje legyen a kulináris élvezetek közepette. Mindez a szembrebbenés nélkül kezeseire lövöldöző gengsztert alakító RZA erőltetett figurája ellen, aki olcsó karikatúrája Hannibal Lecternek, de így is ő a legérdekesebb. Tremaine csapatába, az izomagyú K2 mellé beraktak egy szadista latexmacát, azzal az ürüggyel, hogy egy kis tépettszoknyás, felsőcombokat gyakran villantó csetepaté is kerekedjen Lino pincérdresszes barátnőjével, ha a nézők megunnák az izzadt bicepszeket. Üdítő viszont, hogy Damien és Lino buddy duója pörgősebb, interaktívabb és humorosabb az eredeti felállásnál, huzamosabb ideig is akcióznak egymással karöltve.

Luc Besson az urbánus parkour-szubkultúrát annak alapítója és mentora, David Belle szerepeltetésével közelebb hozta a nagyközönséghez. A parkour mozgáskultúrája, a cinéma du look szellemének stilizált vizuálitásával és az akciófilm testi küzdelmeivel vegyítve adja a A bűnös negyedet kultikussá tevő esszenciákat. A kompozíció és a vágás precízen láttatja a 2004-es, Belle-koreografált hajszáit és verekedéseit. Az alkotók jó szándékkal sokkal több és nyújtottabb, de jó akciójelenetekkel dúsították a Veszélyzónát, azonban a lötyögő kamera és a nevetségesen csapnivaló vágás totálisan szétrombolja, követhetetlen másodpercnyi képkockákra szaggatja ezek látványát. Ahogy az e heti filmtárs, a Transzcendens is alátámasztotta: sem a kamera elől, sem a vágószobából nem biztonságosan felállni és egyből a rendezői székbe csücsülni. És arról nem is beszéltünk, hogy az amúgy is totálkáros képi világ alá, a disszonanciát az akut élvezhetetlenségig fokozva valaki megengedte valakinek, hogy folyamatosan szóló dubsteppet hányjanak a hangsávra.

A Veszélyzónát hivatalosan is a tavaly tragikusan elhunyt Paul Walkernek ajánlották. A Halálos iramban-filmek sztárjának utolsó befejezett munkájaként maradhat meg a köztudatban, másképp sehogy. Ostoba, még bűnös élvezetnek is gyenge produkció.