„Ezzel a filmmel a kopasz, baltaképű, egyszótagos szavakban kommunikáló, pszichopata vezetési stílusú bunkó sofőröket szeretném megszólítani. Fontosnak tartom, hogy az emberiség eme gyöngyszemeinek egy olyan alkotásban állítsak emléket, mely nélkülözi az olyan úri cifraságokat, mint történet, karakterek. Továbbá wrrrÚÚÚÚÚÚMMWRÚÚÚÚM! Wrru-wru wrúúúúmmmmm stb.”
Valahogy így nézhetett ki a Fast and Furious-franchise alapjául szolgáló szinopszis, és ebből az alapanyagból most már a negyedik részt hozzák ki, ami az egyszerűség kedvéért ugyanazt a címet kapta, mint a 2001-es első rész (nem akarnak fölöslegesen számjegyekkel összezavarni, na). Volt szerencsém az első részhez (az elmondottak alapján találjuk ki, mi volt a címe), a másodiktól és a harmadiktól szerencsére megóvott a sors, és most végigizg… izé, végigültem az alább tárgyalt remeket.
Induljunk ki a címből: gyors és dühös. Milyen szép, milyen igaz. Soha még ennyire gyorsan nem vesztettem el az érdeklődésem egyetlen film iránt sem, pedig évekig követtem azt a jó kis természetfilm-sorozatot éjszakánként a Duna tévén, aztán a napokban szóltak, hogy az egy akvárium és soha nem fog megjelenni a bikinis főszereplő. Ekkor lettem dühös, de ez mondjuk nem közvetlenül ehhez a filmhez kapcsolódik. Pedig beszélnék én erről a filmről, ha volna miről.
Ha tengeri csigákkal veritek a vesémet, akkor sem tudnám megmondani, hogy kicsoda a lapos tekintetű konyhaszekrény kolléga, miért siet állandóan és hogy egyáltalán mi történik akkor, amikor éppen nem üldözünk senkit (szerencsére utóbbiból kevés van a filmben). Mivel ez már a negyedik rész, az alkotók nem sokat törődnek a szereplők bemutatásával, egyértelműen a régi rajongóbázisukra alapoznak. (Irgalom atyja, ne hagyj el! Rajongóbázis. Kik ezek az emberek? Létezniük kell, tudom, mert valaki mégiscsak megveszi a jegyeket, ha első héten 70 millió dollárt hoz a film – de könyörgöm, kik ők, mit csinálnak a szabadidejükben? Szabadlábon vannak-e egyáltalán? És szeretik-e az aranyos, csíkos uszonyú halakat?)
Szóval annyi derül ki, hogy van ez a Dom (Vin Diesel) nevű autós huligán, aki látványos autósüldözéses rablással szerzi az üzemanyagot (amit gondolom majd elad és vesz rajta benzint meg új autót a rablásban összetört régi helyett). Tiszta Mad Max-alaphelyzet, csak hangulat, logika, vagy bármiféle érdekesség nélkül. Száááááguldáááááás, ahogy Pataky Attis mondaná, ő pedig maga a rock, ne felejtsük el.
Aztán Domnak egyszer csak meg kell bosszulnia valakit, és elhatározza, hogy elteszi láb alól Minden Idők Legsemmilyenebb Gonoszát, a Nagy Gonosz Drogdílert, aki olyannyira gonosz, hogy nem átall laza erkölcsű leányzók társaságában alkoholt fogyasztani és – juj! – golfozni! Na, erre a gonoszra hajt az első részből ismert Sablonügynök (Paul Walker), aki annak idején, hallatlan módon beépült Dom bandájába, mint Keanu Reeves a szörfösök közé, és azóta feszült a viszonyuk, de nem annyira, hogy a film sok WTF-momentumának egyikében ne imádkozzanak közösen a product placement-tel megterített asztalnál. Közösen elkapják a rosszfiút, és miután egy illő cliffhangerrel bevezetik a folytatást, vége a filmnek, rohanhatunk ki a moziból olyan sebesen, mintha még utolérhetnénk életünk elvesztegetett másfél óráját.
A nyitójelenet elég jó, hátha valaki felteszi youtube-ra, akkor majd érdemes lesz megnézni, s még egy ideig el lehet szórakozni a borzalmas alakításokon (komolyan, mintha az egész stáb, a főszereplőtől az utolsó statisztáig a Keanu Reeves Színművészeti Akadémia professzora lenne), de aztán nagyon gyorsan halálunalmas lesz az egész. Ha az autók izgalomba hoznak, hát lelked rajta, de inkább tévében nézd meg, hátha nem fog annyira fájni.
Emlékeztek még a Duna tévén arra a szivárványos uszonyú halacskára, amelyik egyszer körbeúszta az egyik korallt és szembement egy nagy szürkével, aztán gyorsan kikerülte és elmenekült? Az bezzeg milyen izgi volt...
