Talán nincs még egy olyan, több filmből álló széria, aminek az első és legutóbbi része között akkora műfaji és hangvételbéli különbség lenne, mint a Fast and Furiousnál. Ami egy laza, illegális autóversenyzős bűnügyi filmként kezdte, mostanra egy Transformers- és szuperhős-filmeket is megszégyenítő CGI-robbanásfesztbe csapott át, ráadásul minden egyes része egyre magasabbra szeretné tenni a lécet.
A most már csak lazán Fast címre hallgató széria már régen túl nagyra nőtt ahhoz, hogy igazi meglepetést tudjon okozni bárkinek is. Annyira kiforrott már a séma, hogy attól nem akar, de valószínűleg nem is igazán mer eltérni bármelyik rendező, aki az éppen aktuális (most a cím ellenére a tizenegyedik) kiadás volánja mögé ül. Ez a „szerencsés” ezúttal a közepes akciófilmjeivel már sokszor bizonyított Louis Leterrier (A szállító, A hihetetlen Hulk, Szemfényvesztők stb.) lett, de szinte mindegy is, hogy éppen ő rendez-e: a lényeg, mint mindig, hogy Vin Diesel a család fontosságáról morog, Tyrese Gibson és Ludacris a háttérben poénkodnak, az luxusautók burrognak, az éppen aktuális legnagyobb sztárok pedig vagy főgonoszkodnak, vagy korábbi gonoszságukat félretéve éppen Dominic Toretto és (azóta mémesedett) famíliája segítségére sietnek.
Sokhengeres semmi – Justin Lin: Fast & Furious / Halálos iram
„Ezzel a filmmel a kopasz, baltaképű, egyszótagos szavakban kommunikáló, pszichopata vezetési stílusú bunkó sofőröket szeretném megszólítani. Fontosnak tartom, hogy az emberiség eme gyöngyszemeinek egy olyan alkotásban állítsak emléket, mely nélkülözi az olyan úri cifraságokat, mint történet, karakterek. Továbbá wrrrÚÚÚÚÚÚMMWRÚÚÚÚM! Wrru-wru wrúúúúmmmmm stb.”
Nincs ez másképp a Halálos iramban 10. estében sem. Most Toretto (Diesel) életére egy korábbi ellenfele fia, Dante Reyes (Jason Momoa) tör, aki nem egyszerűen megölni akarja a tohonya versenyzőt, hanem azt akarja, hogy szenvedjen, így aztán a világ különböző pontjain próbál lecsapni hol Toretto tényleges családjára, hol pedig a fogadottra. Mindeközben lángba borul Róma és a Vatikán, Torettóék ismét közellenségek lesznek, Torettóné Letty (Michelle Rodriguez) börtönbe kerül, Roman, Tej, Han és Ramsay (Gibson, Ludacris, Sung Kang és Nathalie Emmanuel) menekülnek, Cipher (Charlize Theron) a jó oldalra áll, Jakob (John Cena) Dominic fiát (Leo Abelo Perry) menekíti, Tess (Brie Larson) és Queenie (Helen Mirren) segíteni próbál, de Shaw (Jason Statham) is felbukkan, és a szerencsétlen Kis Senki (Scott Eastwood) már nem is fér el ebbe a mondatba, de a filmbe is alig. De mellettük találkozhatunk még Peter Davidsonnal, Daniela Melchiorral, Jordana Brewsterrel, Rita Morenóval (vele együtt már négy Oscar-díjas színésznővel bővült gárda, mert természetesen pont erre van itt szükség) és egy csomó régi szereplővel, úgyhogy talán érthető, hogy ebbe a történetbe nem fér el semmilyen karakterfejlődés, logika, koherencia vagy bármi hasonló. Olyan ez, mint az NBA All Star Gála: összegyűl egy csomó nagy név, ami papíron izgalmat ígér, de az egésznek az égvilágán semmi tétje, már azon kívül, hogy a résztvevők bankszámlája és ismertsége gyarapodik.
De ha nem várunk el semmi olyasmit, ami más filmeket filmmé tesz, csak a vidámparkba jöttünk szemet-szájat tátani, akkor csalódni sem igen fogunk. Mostanra talán mindenki tudja, hogy szükség-e van neki erre az egészre, és ha a válasz igen, akkor talán még jól is szórakozhat. Szeretnéd látni, ahogyan sportkocsik ugranak ki a repülőből? Vagy netán ahogy két sportkocsi egy széfet húzva maga után roncsderbit rendez? Vagy ahogy egy lángban álló, óriási bomba végiggördül Róma városán, miközben motoros üldözés is zajlik? Vagy éppen Momoa és Vin Diesel ökölharcára lennél kíváncsi? Esetleg olyan mélyértelmű eszmefuttatásokat hallgatnál, mint pl. a (parafrazált) „Ha folyton a visszapillantóba lesel, nem veszed észre a végtelent, ami előtted van.”? Akkor ez bizony a te filmed.
Valahol a hatodik-hetedik rész környékén a Halálos iramban-franchise a visszapillantóba se lesve messze maga mögött hagyta a bármilyen fizikai törvényekhez vagy logikus történethez való ragaszkodást, azóta pedig csak az a kérdés, hogy nagyobb-e, szebb-e, jobb-e az egész, mint az előző rész. Ezt ugyanakkor igen nehéz mérni, mert ami szórakoztató ökörség, az akkor is az, ha éppen a Burdzs Kalifa két tornya között, vagy éppen űrhajókból szöktetnek sportkocsik, vagy mint amikor két helikoptert cipel maga után egy Mustang. Talán ebben a tekintetben már a készítők is feladták a magukra licitálást, úgyhogy most már leginkább a történet hosszát tekintik kihívásnak: a Halálos iramban 10. a maga két és fél órájával elvileg csak a nyitánya egy háromrészesre tervezett, nagyszabású finálénak (na, persze), úgyhogy kielégítő lezárást ezúttal nem kapunk, bődületes cliffhangert viszont igen. Ja, és stáblista utáni jelenetet, mert azt azért manapság muszáj.
De ettől legalább még nyilvánvalóbb lesz, hogy itt minden stábtag tisztában van vele, hogy miben vesznek részt, s hogy itt csak éppen annyira minőségi dráma kell, mint amennyi egy latin-amerikai szappanoperában elfér (halálból visszatérő hősökkel, megtért bűnözőkkel, megbocsátásokkal, és a semmiből felbukkanó nemezisekkel). Másképp pedig egy sokmillió dolláros homokozóban folytatott játék az egész, ahová a kisautókat egymásnak ütköztető gyerekek vágynak.
