Aki szereti a filmeket, az szereti a bűvészetet, s talán ez lehet az oka annak, hogy ebből a témából meglepően jó filmek készülnek. Hiszen mindkettő a szemfényvesztésről szól: nézni valami olyasmit, amiről tudjuk, hogy nem igaz, egy ideig mégis örülünk, hogy becsapnak. És még lehetne folytatni a sort a film-bűvészet allegorizálással, de inkább állítsuk ezt az éppen aktuális bűvész-film megvizsgálásának szolgálatába.
A Szemfényvesztők történetéről nem illik sokat mondani, mert akár egy bűvésztrükknek, a lényege a jelenlévőség, a történés. Nem azt kell tudnunk, mi a trükk, mi a vége, a folyamatos lenyűgözés, szórakoztatás itt a lényeg. Egy minimális felvetés azért nem fog ártani, mondjuk, hogy itt következik a nyuszi, de a kalapban történő dolgokról inkább hallgatok.
Négy utcai szemfényvesztő, J. Daniel Atlas (Jesse Eisenberg), Merritt McKinney (Woody Harrelson), Henley Reeves (Isla Fisher) és Jack Wilder (James Franco öccse, a hasonlóan karizmatikus Dave) kapnak egy-egy titokzatos kártyát, amely ugyanazon helyre hívja, és egy közös trükk szolgálatába állítja őket. Majd az „egy évvel később” felirat elteltével már egy nagy színpadon mutatnak be hihetetlen trükköket, amelyek során nagy mennyiségű pénzösszegek tűnnek el nyomtalanul. Az FBI és az Interpol is elkezd nyomozni az ügyben, és kezdetét veszi a hajsza, amelyben az okosabb nyer...
Nagyjából. De ez még csak nagyjából 10%-a a sztorinak, szóval kössük fel a cerebrális nadrágszíjat, és figyeljünk végig, mert a film egy percre sem lassít. Remek ritmussal építették fel a forgatókönyvet, és a tökéletes castingnak köszönhetően gond nélkül lehet elmerülni a kavalkádban. A négy főszereplő abszolút telitalálat, remek karakterek, remek színészekkel eljátszva, és igazából az egyetlen gond velük, hogy fájdalmasan kevés idő jut rájuk. Egy idő után ugyanis a Mark Ruffalo által játszott FBI-ügynök és Melanie Laurent Interpol-újonca kerül az előtérbe, mellettük pedig még Morgan Freeman és Michael Caine is felbukkan egy-egy emlékezetes mellékszerepben. A sztori előtérbe tolása és a sok-sok szereplő miatt pedig a kezdeti főszereplőink sajnos minimális időt kapnak, ami pedig főként azért kár, mert nagyon sokáig elnéznénk még őket, az egymással folytatott évődéseik legalább olyan szórakoztatóak, mint a film többi része.
A lávány és a hangvilág viszont egészen lenyűgöző, hatalmas helyszínek, csodálatos trükkök, órákat lehetne tölteni azzal, hogy a szemünket legeltetjük az egészen (persze mindez a moziban érvényes, kicsiben nem tudom, lesz-e hasonló hatása). Az üldözéses részek egy kicsit ugyan kaotikusak, de talán a legjobb módszer az, ha nem próbálunk mindent figyelemmel követni, amúgy is volt annyi önkritika vagy előrelátás a készítőkben, hogy a következményeket a szereplők rendszeresen hangosan közlik velünk (általános példák: Meglépett!, Elkaptuk!, és leggyakrabban: Átvertek!), amire általában azt mondanám, szájbarágás, itt viszont néha tényleg nem árt a nézőnek, hiszen elég egy pillanatra félrenézni, és máris lemaradhatunk valami lényegesről.
Persze az egész film alatt mi vagyunk azok, akik becsapódunk, és valahogy pont attól lesz jó egy bűvész-film, ha ezt a gondolatot szem előtt tartja. Ebben a filmben ez legfőképpen sztori szinten bukkan fel, becsapódunk, akár a krimikben. Igazából viszont sosem emelkedik gondolati szinten a Szemfényvesztők például A tökéletes trükk (The Prestige) szintjére, amit éppen a gondolatisága emel ki a középszerűségből. Ott ráadásul a tudomány, a bűvészet, a művészet és a megmagyarázhatatlan egyformán fontos szerepet kap, és mindezek kapcsolatát képes volt a két Nolan fivér által írt forgatókönyv két órácska alatt kitárgyalni. Összeségében az katarktikus és maradandó élményt képes nyújtani, és mindehhez rengeteget nyújtott a felvállalt önreflexivitás.
Na de nem fogom szidni a Szemfényvesztőket sem. Ez egy igazi jó nyári popcornmozi, ami a vetítési idő lejárta után hiányozni fog a nézőnek egy ideig. De, akár egy bűvésztrükk leleplezése után, itt is megnyugszik (és csalódik) annyira az ember lelke, hogy utána nem fogja sokáig foglalkoztatni az egész. De amíg ott vagyunk és látjuk, addig minden szebb és varázslatosabb egy ideig. És hát, többek között, erről szól a film varázslata.
