A Vén rókák olyan, mint a maradék pizza, amit nem hagytunk eleget melegedni a mikróban, de már lusták vagyunk visszatenni, ezért inkább reszelünk rá egy kevés olcsó sajtot és megpróbáljuk elhitetni magunkkal, hogy ez egy könnyed „gourmet” vacsora.
A film az 1979-es Öreg rókák nem vén rókák (Going in Style) remake-jeként sikeresen átemel minden olyan részletet az eredeti filmből, ami már ott sem működött, viszont szinte semmit nem tart meg abból, ami igen. Helyette kapunk némi olcsó poént és pár felületesen érintett társadalmi problémát, de azért a profi szereplőgárda egy percig sem engedi emészthetetlenné válni az alkotást.
Joe (Michael Caine), Willie (Morgan Freeman) és Albert (Alan Arkin) egykori acélipari munkások, hosszú évek óta legjobb barátokként gondtalanul tengetik nyugdíjas napjaikat, amíg azzal nem szembesülnek, hogy a gyár ahol dolgoztak, átköltözik Ázsiába és így egyszerűen megfosztják őket a nyugdíjalapjuktól. Ezért Joe-t az a veszély fenyegeti, hogy elveszíti a házát, Willie-nek pedig nincs hozzáférése megfelelő egészségügyi ellátáshoz. Úgy döntenek, bosszút állnak a csúnya kapitalizmuson és kirabolnak egy bankot, hogy végre megkapják mindazt, ami nekik jár, hiszen ha már menni kell egyszer, akkor legalább „stílusosan” távozzanak.
Zach Braff filmjének legerősebb pontját egyértelműen a színészi alakítások adják, az említett három „vén róka” szinte bármit csinálhatna a mozivásznon, akkor is izgalmas maradna. Remekül rájátszanak egymásra és végig egy olyan szerethető hangulatot teremtenek, ami miatt majdnem el is lehetne siklani a film hiányosságai felett. Ann-Margaret szerepeltetése szintén nagyszerű rendezői döntés, a színésznő és Arkin között futó mellékszál szórakoztató és megfelelő arányérzékkel van megrajzolva, a dramaturgiába jól illeszkedik, a film azon pontjain kapunk részleteket belőle, amikor éppen szükségünk van rá, és egyáltalán nincs túlerőltetve.
Az 1979-es alkotáshoz viszonyítva az egyik fő különbség a szereplők motivációiban rejlik: az eredeti filmben főként unalomból adják bankrablásra a fejüket az öregek, a Vén rókákban viszont súlyosabb kérdésekhez nyúlnak az alkotók ezen a ponton. Theodore Melfi forgatókönyvírónak azonban közel sem sikerül megismételnie a tavalyi A számolás joga / Hidden Figures bravúrjait – a Vén rókákban megfogalmazott társadalomkritika súlytalanul lebeg az erőtlen szövegkönyv sorai között. Mert valóban létező probléma az, hogy a nyugati társadalmi berendezkedésben gyakran a perifériára szorulnak az idős emberek, és a helyzetükből adódó kiszolgáltatottságukkal sokan visszaélnek. Van valami egészen szomorú abban, hogy semmit nem veszített aktualitásából az, ahogyan a 79-es változatban egy hírolvasó megfogalmazta, miért történhetnek ilyenek meg: mert nem úgy bánunk az idősekkel, ahogyan azt megérdemelnék.
Továbbá természetesen a „bankok kegyetlenül kizsákmányolják a kisembert”-történet is létező problémát jár körül, de akár csak a közelmúltból is tudunk hozni példát olyan filmekre, amelyek az említett témákhoz sokkal bátrabban nyúltak (utóbbira A préri urai / Hell or High Water, az idősek tehetetlen vergődéséről szóló filmre pedig remek példa az Én, Daniel Blake / I, Daniel Blake). Nem önmagában az a baj, hogy más műfajban, könnyedebb hangvétellel közelítették meg az alkotók a Vén rókákban ezeket a kérdéseket, mint a többi említett filmben, hanem az erőtlenség. Ha egy film meglengeti ezeket a témákat a néző előtt úgy, hogy utána kizárólag az „idős emberek szexelnek és füveznek, haha”-típusú poénokkal operál, akkor azzal hiányérzetet hagy maga után.
Ugyanakkor capernek sem elég jó az alkotás, az energikusság hiánya nem a bankrablók életkorából adódik, hanem a film rossz ütemezéséből: nincs meg az a feszültség, ami a heist-filmekben általában a rablás részleteinek kidolgozásából, a tervezgetős-felkészülős jeleneteiből adódik. Így a Vén rókák megakad az Ocean’s-filmek és az egyébként a három szereplő által a tévében megnézett Kánikulai déltán / Dog Day Afternoon között félúton valahol, és ezáltal válik egy teljesen felejthető moziélménnyé.
