Vérfrissítő western és izgalmas heist-film: az év meglepetése.
Hell Or High Water – magyarra talán úgy lehetne fordítani, hogy „jöjjön, aminek jönnie kell”. A román mozikban Cu orice preț címmel megy, ami viszont azt jelenti, hogy „bármi áron”. Valahol mindkettő visszaadja a film hangulatát: benne van az az eltökéltség, ami egy adott ponton átvált abba a bizonyos „fenébe mindennel”-érzésbe, amikor elpattan a cérna, minden mindegy lesz, és végre elszabadul a pokol. A film műfaji besorolása viszont nem is lehetne csalókább. Mindenhol bűnügyi filmdrámaként szerepel, de ez ne tévesszen meg senkit. Ez a film ugyanis ízig-vérig western. Olyannyira az, hogy talán nem is érdemes másként élvezni, értelmezni.
Texasban vagyunk, ahol megállt az idő: a poros kisvárosok ugyanolyanok, mint a 19. század végén, csak a cowboyok lovak helyett kehes autókkal közlekednek. Ezenkívül a dolgok változatlanok: minden második ember pisztollyal várja, hogy belekössenek, a bankok meg arra hogy kirabolják őket; a morózus seriffnek pedig kisebbségi segédje van. Még egy keserédes kacsintás is történik az alkotók részéről: amikor egy közjátékban egy igazi, még lóháton közlekedő tehenészlegény arra kényszerül, hogy áthajtsa a csordáját az aszfalton, és közben morcosan siratja hivatásának hanyatlását, egyben a westernt, mint műfajt is siratja.
Egy nagyszerű heist-jelenettel nyit a film, amiben a Howard-testvérek, a börtönviselt, vakmerő Tanner (Ben Foster) és a felelősségteljesebb, kétgyerekes apa Toby (Chris Pine) kirabolnak egy kisvárosi bankocskát. Ez a jelenet nagyszerűen határozza meg az egész film alaphangulatát: a bunkó redneck sztereotípiájára, valamint a texasi jellegzetességekre épülő fanyar humor és a bűnözni kényszerülő emberek moralizálása keveredik néhány nagyszerű párbeszédes jelenetben, amiket szikár akció-szcénák szakítanak meg. A két tesó történetével párhuzamosan halad az öreg, nyugdíjazásra váró seriff (Jeff Bridges, a Nem vénnek való vidék Tommy Lee Jones-seriffjének ikertestvéreként) és segédjének (Gil Birmingham) szála, amint megpróbálják kiókumlálni, hogy kik követik el ezeket a rablásokat. És persze ahogy a nagy műfaji könyvben meg van írva, lesz leszámolás is, lövöldözéssel, és némi drámai iróniával.
Persze, nem egy egyszerű üldözős film ez, úgyis tudjuk, hogy valamikor találkozik a seriff a tesókkal: sokkal izgalmasabb a karakterek motivációja, háttértörténete, egymáshoz való viszonya. Ben Foster figurája például folyamatosan meglepi a testvérét is, de a nézőt is, és a rendező egy ügyes húzással eléri, hogy a leszámolásnál egyszerre drukkoljunk neki is, és a távolról rá célzó seriffnek is. Chris Pine talán a legegyszerűbb mindük közül, de az ő karaktere is tartogat drámai mélységet magában. A rendező egyébként láthatóan sokat tanult John Ford és Howard Hawks filmjeiből: pár beállításban például visszaköszönni látszik egy-egy snitt a Rio Bravóból, vagy cselekménydarabka Az üldözőkből (The Searchers). Ráadásul indiánok is vannak a filmben, ugyanolyan keserédes hommage-ként hivatkoznak rájuk és eltűnésükre, mint az egész műfajéra: „Tudod, mit jelent a komancs? Mindenki ellensége. – Akkor én is komancs vagyok.” Erős nosztalgiát hordoz a végig jelenlévő genius loci és a déli tartományok sajátos „romantikája” is: olyan hely ez, ahol nem laknál, de nézni nagyszerű. Hab a tortán, hogy a történetnek aktualitása is van. Ha úgy vesszük, a legutóbbi nagy gazdasági válság robbantja ki a cselekményt, de a díszlethez is alaposan hozzájárul: a szereplők lepattant, poszt-recessziós városképekben bóklásznak, de a kríziskezelő banki kölcsönöket reklámozó óriás-reklámtáblák jelenléte is folyamatos.
Kábé minden nagyon stimmel ezzel a filmmel, a színészek nagyszerűek, még Chris Pine is (sőt), Nick Cave-ék zenéje is patent (még ha az elején túlságosan is hangsúlyozza a cselekmény néhány fordulatát), s az operatőri munka sem tolakodó. Az év meglepetésfilmje egy alig ismert rendezőtől. És egyben megnyugtató bizonyosságtétel: a western köszöni szépen, jól van. Csak nem ott kell keresni, ahol szoktuk.
