A kaméleonember: Robert De Niro-portré A kaméleonember: Robert De Niro-portré

A kaméleonember

Robert De Niro-portré

Jellemzően sosem játssza, hanem éli a szerepeit. Legyen az adott feladat bármily összetett, szokatlan vagy bizarr, hágja át akármilyen mértékben a színészi komfortzóna kereteit, ő mindig, minden alkalommal átváltozik egy idegen hústömeggé, mely a szerep talapzatához horgonyozza magát, tökéletesen kiiktatva minden külső tényezőt. Nyolcvan esztendős lett Robert De Niro.

Tizenhét esztendős korában, miután egy barátjával kisétált egy moziteremből, kijelentette, bármi történjék is, belőle filmszínész lesz. Senki sem hitt neki, ő azonban megmakacsolta magát: rövidesen csatlakozott a legendás Stella Adler színésziskolájához, s fejest ugrott a tanulóévekbe. Nagyszerű döntést hozott, igaz, ezt csak jóval később igazolta az élet. A Sztanyiszlavszkij-módszer megrögzött hívévé vált: Marlon Brando, Montgomery Clift, James Dean és más mesterek tehetségétől megrészegülten, egyszersmind mohó ambícióktól fűtve kezdte el felépíteni saját játékstílusát. Már harminc esztendős is elmúlt, amikor megérkezett a hollywoodi fősodorba, ám a gyötrelmes belépő után bőségesen kárpótolta a sors: szélesre tárultak előtte az Álomgyár kapui. Robert De Niro mára az amerikai mozgóképművészet önálló intézménye: minden idők egyik legnagyobb hatású és legtermékenyebb filmszínésze, aki sosem a megfelelő pillanatban kapott Oscar-díjat, s akinek az utókor még azt is megbocsátotta, hogy az ezredfordulót követően aprópénzre váltotta a tehetségét.

Most következő portrénk nem a hagyományos módon, kronológiai sorrendben tekinti át az életmű főbb korszakait (már csak azért sem, mert a színészhez kapcsolódó élettények többségét nem csupán a szorgalmas mozisták, de az „átlagos” nézők is betéve ismerik), hanem a De Niro művészetét fémjelző legfontosabb szereptípusok leltározása révén festi meg a pályaképet.

„Sokáig aludtam, de most visszajöttem!” (Leonard Lowe, Ébredések)

Talán nem túlzás, ha kijelentjük: Robert De Niro nem is akkor feszegette igazán teljesítőképessége határait, amikor nagy formátumú, szenvedélyes férfialakokat, megalomán gengsztereket, vagy épp briliáns elméjű, de mentális egyensúlyukból kizökkent antagonistákat alakított. A legmeggyőzőbb, egyszersmind leginkább megrázó átváltozásokat akkor produkálta, amikor átkos sorsú, a végzet markában vergődő kisembereket, kisiklott életű átlag amerikaiakat játszott. Első zsengéi (például a Brian De Palma által rendezett Szia, anyu! [1970], amely tematikailag és formanyelvi szempontból is Godard hatását mutatja) e tekintetben még nem sokat árulnak el színészünkről, ám az 1973-as Aljas utcák – De Niro és Martin Scorsese filmrendező első alkotói együttműködése – már érzékletesen szemlélteti, mire is képes az ifjú, de feltörekvő titán. A New Yorkban játszódó bűnügyi opuszban színészünk egy Johnny Boy nevű kiszámíthatatlan, vad huligánt formál meg Harvey Keitel partnereként, aki az egyik helyi maffiafőnök unokaöccsét, a józanabb, megfontoltabb Charlie-t alakítja. De Niro annak ellenére mondott igent az egzaltált Johnny Boy szerepére, hogy kezdetben el sem tudta képzelni magát egy ilyesfajta karakter bőrében. Teljesítménye persze elementáris erejű: már ekkor bebizonyítja, hogy a hitelesség oltárán kész mindent feláldozni. Hihetetlen energiákat mozgósít, miközben végig megőrzi fegyelmezettségét. Az Aljas utcák számos jelenete merő improvizációból születetett, így az a szcéna is, melyben a két főszereplő szemetesvödröket hajigál egymáshoz.

Első találkozásukkor De Niro és Scorsese meglepetten konstatálták, hogy látásból már régóta ismerték egymást – ami nem is véletlen, hiszen egymástól pár saroknyi távolságra nőttek fel Greenwich Village-ben, Manhattan déli részén. A színész nagy gonddal megalkotott, tűpontos kisemberportréi a hetvenes-nyolcvanas évek során megsokasodtak. Művészetének ezt a vonulatát főként Scorsese rendezői irányítása alatt bontakoztatta ki. A New York, New York (1977) című musicalben a zabolátlan természetű zenészt, Jimmy Doyle-t alakította. Maximalizmusára jellemző, hogy szerepe kedvéért megtanult szaxofonozni, s szorgalmának hála kifejezetten magas szintre jutott. Partnernője, Liza Minnelli először azt sem tudta, kicsoda De Niro (pedig színészünk akkor már olyan instant klasszikusokat tudhatott maga mögött, mint A Keresztapa második része vagy a Taxisofőr), sőt még össze is keverte Harvey Keitellel. Minnelli mindazonáltal még hosszú évtizedekkel később is egyik kedvenc munkájaként említette a New York, New York-ot.

Scorsese és De Niro egyik legjelentősebb közös alkotása, a Dühöngő bika (1980) karcos stílusú, nyers bukástörténet. A színész Jake LaMottát, a bronxi születésű középsúlyú bokszolót személyesíti meg, aki feneketlen mélységből indul, meghódítja a szakma legmagasabb csúcsait, majd visszahanyatlik a porba. Máig ehhez a szerephez kötődik De Niro leglátványosabb, egyszersmind legáldozatosabb fizikai metamorfózisa. A színész csaknem 30 kilót hízott az idősödő, élete romjain kesergő LaMotta minél realisztikusabb megformálása kedvéért. A forgatások során folyamatosan orvosi felügyelet alatt állt, és bizonyos mértékig még az egészsége is megrendült: gyomorgörcsök kínozták, vérnyomás- és légzésproblémákkal küzdött, külsejét pedig olyannyira a karakter kívánalmaihoz szabta, hogy saját lánya is arra kérte, ne fuvarozza haza az iskolából, mivel szégyellte korpulens apját. De Niro egy időre még a családjával is megszakította a kapcsolatot, hogy elvegyüljön a valódi bokszolók között. Számos praktikus tanácsot kapott az igazi LaMottától is, aki egy időre a színész legfontosabb mentorává lépett elő. De Niro még Sylvester Stallone edzőjével is dolgozott, a végeredmény láttán pedig a bokszolótársadalom és a film stábja is kalapot lendített. A színész három valódi bokszmérkőzésen is részt vett, melyből kettőt megnyert, és még maga LaMotta is azt mondta róla, bármikor megállná a helyét a profi ökölvívók ligájában.

A Dühöngő bika Scorsese egyik legszemélyesebb hangvételű szerzői mozija. Terápiás célzattal készült: a munkálatokat megelőző időszakban összecsaptak a hullámok a rendező feje fölött. Első nagyköltségvetésű hollywoodi produkciója, az imént említett New York, New York forgatása óriási lelki terhet rótt rá, de második házasságának zátonyra futása és egyre elhatalmasodó kokainfüggősége egyaránt a tönk szélére sodorta, arról nem is beszélve, hogy a Taxisofőr (1976) cannes-i Arany Pálma-díját követően túlzottan megnőtt az önbizalma. Noha a Dühöngő bika LaMotta emlékirataiból készült, Scorsese valójában a saját démonjaival vívott szélmalomharcát „mozgóképesítette”. A végeredmény a direktor – és az amerikai filmtörténet – egyik legintimebb művészi kitárulkozása, ám ez az egyedülálló teljesítmény nem jöhetett volna létre De Niro önkínzásig hiteles játéka nélkül.

Tény, hogy a Dühöngő bika a leglátványosabb tour de force a színész pályáján – a híres method acting talán legszélsőségesebb megnyilvánulása –, de Robert De Niro még ennél is erőteljesebb alakításokat tett le az asztalra akkor, amikor szűkösebb művészi eszköztárral kellett gazdálkodnia. Brillírozott Michael Cimino nagyszabású háborús melodrámájában, A szarvasvadászban (1978) is, mely voltaképpen egyetlen hatalmas, celluloidba csomagolt vádirat Vietnam ellen. A történet három cimboráról – átlagos pennsylvaniai acélmunkásokról – szól, akiknek sorsa tragikus fordulatot vesz a frontvonalban: foglyul ejtik őket a vietkongok, és bár mindhárman túlélik a szörnyűséges élményt, miután hazatérnek, száznyolcvan fokos fordulatot vesz az életük. De Niro játssza Michael Vronsky-t, a társaság központi figuráját, aki akkor is a józanságot és a mértékletességet igyekszik képviselni, amikor barátaival együtt elragadja a történelem forgószele. A pedantériájáról ismert Bobby ezúttal is mély kutatómunkát végzett, mielőtt egyetlen csapó is elcsattant volna: rengeteget barangolt Ohio, Nyugat-Virginia és Pennsylvania koszos, leharcolt kisvárosaiban, acélgyári munkások közé épült be, megfigyelte szokásaikat, gesztusaikat, dísztelen életük minden apró mozzanatát. Alakítása mégsem ezért fájdalmasan valósághű, hanem a színész piciny nüanszai miatt: De Niro sok jelenetben szinte csak a tekintetével játszik, mellőzve minden felesleges sallangot, érzékeny és finom portrét rajzolva a puritán amerikai kisemberről, aki tehetetlenül szemléli, hogyan mérgezi meg a háború szűkebb pátriáját, baráti, emberi kapcsolatait.

Érdekesség, hogy De Niro és partnere, a Stevent alakító John Savage kaszkadőr segítsége nélkül forgatták le a legveszélyesebb jelenetet, melyben lezuhannak egy helikopterről. (A mozdulatsort két nap alatt tizenötször próbálták el, és az egyik kísérlet során majdnem életüket veszítették.) A szarvasvadászt (mely egyébként erőteljesen hatott olyan későbbi alkotásokra, mint John Woo Golyó a fejbe című gyöngyszeme) 1979-ben a nyugat-berlini filmfesztiválon is bemutatták, s ezt követően nem sokkal tiltólistára került a szocialista országokban. Az amerikai nézőket is erkölcsi-érzelmi pörölycsapásként érte a film: egyesek sírva rohantak ki a vetítőtermekből, hiszen Vietnam még egy hatalmas, nyílt, tátongó seb volt a nemzet testén, melybe Cimino és alkotótársai most sósavat öntöttek. A forgatás magát Bobby-t is megviselte: még hosszú évtizedekkel később is úgy gondolt vissza rá, mint élete legmegrendítőbb munkájára.

A szarvasvadászban Meryl Streep volt De Niro női partnere (a filmben szerepelt a színésznő egykori nagy szerelme, John Cazale, A Keresztapa Fredója is, aki ebben az időszakban már végstádiumú tüdőrákban szenvedett, és nem sokkal a forgatások után meg is halt). A két fiatal színész már ekkor felismerte, hogy milyen tökéletesen működik köztük az összhang. 1984-ben újra megmutathatták, mire képesek kettesben: a Zuhanás a szerelembe két középosztálybeli, családos átlagember, Molly (Streep) és Frank (De Niro) története, akik egy vonatút alkalmával találkoznak, s nemsokára titkos románcban forrnak össze. Szerelmüket ellehetetleníti az az „aprócska” tény, hogy mindkettejük ujján jegygyűrű csillog. Ulu Grosbard klasszikus ízlést tükröző, visszafogott melodrámája érzékletesen mutatja be, hogyan hánykódnak a szerelmesek a tisztesség Szküllája és a szenvedély Kharübdisze között, a színészek pedig szinte minden vásznon töltött pillanatukban lenyűgözőek. De Niro maximalizmusára jellemző, hogy még névjegykártyákat is csináltatott a karakterének, holott azok egyetlen jelenetben sem tűntek fel. (A Zuhanás a szerelembe egyébként David Lean Késői találkozás című 1945-ös remekművének modern újragondolása, de szorosan kapcsolódik Clint Eastwood 1995-ös, A szív hídjai című klasszikusához is, melyben szintén Streep játszotta a női főszerepet.)

Öt évvel később De Niro egy analfabéta, munkásosztálybeli özvegyet formált meg Martin Ritt Stanley és Iris (1989) című rendezésében, melynek műfaja szintén szerelmi melodráma, ám a közönséget jobbára hidegen hagyta, az ítészek pedig nem bántak kesztyűs kézzel a filmmel. (A produkció utóélete is szomorú: Ritt tíz hónappal a felvételek befejezése után meghalt, a női főszerepet alakító Jane Fonda pedig egészen a kétezres évek derekáig nem állt újra kamerák elé.) Bár Stanley karakterével nem aratott zajos sikert, az egy évvel későbbi Ébredések (1990), melyben szintúgy egy mentálisan sérült figurát személyesít meg, már az életmű egyik legpompázatosabb ékköve. A hatvanas évek alkonyán játszódó történetben egy Leonard Lowe nevű férfi bőrébe bújik, akinek szervezetét gyermekkorában vírusos agyvelőgyulladás támadta meg, azóta pedig katatón állapotban, saját talányos világába zárva tölti napjait egy ideggyógyászati klinikán. Új orvosa, Dr. Malcolm Sayer (Robin Williams) felfedez egy gyógyszert, mellyel Leonardot és sorstársait visszahozhatja az életbe. Bár a sztori alapjául Oliver Sacks neurológus önéletrajzi könyve szolgált, bizonyára nagy hatást gyakorolt rá Daniel Keyes Virágot Algernonnak című regénye is. Az Ébredésekben De Niro szenzációs alakítást nyújt, ráadásul igencsak változatos eszközökkel, nagy amplitúdón játszik. Hol elárvult „óriáscsecsemő”, hol lelkében nemes érzeményeket érlelő, szerelmes férfi, hol a „társadalmi rend” (a kórház merev szabályai) ellen lázadó, kétségbeesett áldozat. Igazán kár, hogy az Amerikai Filmakadémia nem e csodás teljesítményéért jutalmazta Oscar-díjjal az ekkorra már két aranyszobrocskát begyűjtő színésznagyságot.

Ron Howard Lánglovagok (1991) című filmjében ugyan csak rutinalakítást nyújtott, mégis üdítő színfoltot jelent a tűzoltólegenda Donald „Árnyék” Rimgale megszemélyesítőjeként, olyan nagyágyúk gyűrűjében, mint Kurt Russell vagy Donald Sutherland. De Niro első saját rendezése, a Bronxi mese (1993) Chazz Palminteri egyszemélyes színdarabja alapján íródott. A stúdiók egymás után kilincseltek a megfilmesítés jogáért a színész ajtaján, aki azonban csak akkor állt kötélnek, ha maga írhatja a forgatókönyvet, és eljátszhatja a nagymenő gengszter, Sonny szerepét. Az egyezség végül De Niróval köttetett meg, aki megelégedett a rendezői pozícióval, Palminteri pedig szoros kontroll alatt tartotta a projektet, s annak szinte minden fázisába beleszólt a szereposztástól kezdve a vágásig. Bobby eddigre már rengeteget tanult Scorsese-től, így biztos kézzel adaptálta vászonra a súlyos erkölcsi dilemmákkal tűzdelt, rendhagyó nézőpontból elbeszélt gengsztertörténetet. Lorenzo, az egyszerű jellemű, de tisztességes buszsofőr szerepében De Niro mindvégig rezignált bölcsességet sugároz: ötven esztendő élettapasztalatai sűrűsödnek össze a vásznon.

Az éjszaka és a város (1992), Jules Dassin azonos című noirja kitűnő lehetőséget nyújtott a színész számára, hogy megmártózzon a nagy álmokat kergető, ügyeskedő, ám szükségszerűen elbukó lúzer szerepében. Ezt az akadályt is könnyedén vette, ahogy a szeretnivalóan kelekótya zsarut is zsigerből hozta a Veszett kutya és Glória (1993) című bűnügyi komédiában, Uma Thurman és Bill Murray partnereként. Az Ez a fiúk sorsa (1993) című, méltatlanul elfeledett gyöngyszemben Leonardo DiCaprio szadista mostohaapjaként brillírozott, a Sleepers – Pokoli leckében (1996), Barry Levinson nagyhatású társadalmi drámájában pedig – a Bronxi mese után – ismét bebizonyította, milyen testhezálló számára a tisztességes, jószándékú mentor szerepköre. Botladozó-esendő rendőröket formált meg olyan középsúlyú bűnügyi alkotásokban, mint a gátlástalanul cinikus 15 perc hírnév (2001) vagy a minden sekélyessége ellenére szívhez szóló Az igazság órája (2002), utolsó igazán remek kisember-alakítása azonban a Mindenki megvan (2009) című darabhoz kötődött, mely a Giuseppe Tornatore által rendezett Mindenki jól van (1990) hollywoodiasan szirupos, mégis kellemesen hangulatos remake-je volt.

 

„A magamfajtának Vegas elmossa a bűneit, mint egy erkölcsi kocsimosó” (Sam Rothstein, Casino)

Egy évvel a már említett Aljas utcák után De Niro minden idők legsikeresebb gengszterfilmje, A Keresztapa második részében villanthatta meg oroszlánkörmeit. Az ifjú Vito Corleone életre keltése során tudatosan törekedett rá, hogy ne szolgaian másolja nagy elődjét és gyermekkori bálványát, Marlon Brandót (aki eredetileg újra eljátszotta volna az ikonikus karaktert, a stúdió azonban látni sem akarta a forgatáson, így végül nem kapott újabb megbízást). A felvételeket megelőzően Szicíliába költözött, hogy zökkenőmentesen elsajátíthassa a szerephez szükséges dél-olaszországi dialektust, és még protézist is kapott annak érdekében, hogy állkapcsa szélesebbnek tűnjön. Zselétől csillogó hajával és bajuszával, lefojtottan szenvedélyes, intelligens játékával hamar elbűvölte a nézőközönséget és a kritikusokat is. Az eredmény: De Niro karrierjének első Oscar-díja. Kétség sem férhet hozzá, a színész – szűkösre szabott játékideje dacára is – fenomenális alakítást nyújtott, azonban később több alkalommal is felülmúlta e teljesítményét. A történet igazi főszereplőjét, Michael Corleonét megszemélyesítő Al Pacinóhoz már nem volt ennyire kegyes az Amerikai Filmakadémia: noha újból Oscar-díjra jelölték, megint üres kézzel térhetett haza. (A legenda szerint a forgatás előtt Pacino kifejezetten arra kérte a rendezőt, Francis Ford Coppolát, hogy ne De Niróra ossza a fiatal Vito szerepét, ugyanis attól tartott, kollégája majd árnyékba borítja őt.)

A Volt egyszer egy Amerika (1984), Sergio Leone utolsó filmje talán még A Keresztapa második részénél is hatásosabb, egyszersmind nagyobb szabású vállalkozás. A grandiózus cselekmény csaknem ötven évet hasít ki a 20. századi Amerika történelméből: egy csapat utcagyerekről szól, akik a New York-i zsidó gettó csatornagőzös mélyéből küzdik fel magukat a szervezett bűnözés szédítő csúcsára, hogy aztán idő előtt távozzanak az élők sorából, vagy – mint a De Niro által alakított David „Nudli” Aaronson – túléljék saját bukásukat. Az ámulatba ejtő precizitással megalkotott, egyszerre torokszorító és lírai mozit Ennio Morricone szívfacsaróan szép zenei aláfestése emeli korszakos mesterművé. Mondanunk sem kell, maga De Niro is remek alakítást nyújtott. Noha Brian De Palma Aki legyőzte Al Caponét (1987) című elsőrangú rendőrthrillerében csupán mellékszereplő, mégis aranyat ér minden egyes pillanata. Bár a filmben Kevin Costner, Andy Garcia és Sean Connery is szerepel, Bobby voltaképpen mindenkit lemos a vászonról: a bukás előszobájában toporgó, hájas-köpcös, émelyítően fölényes Caponéja filmtörténeti értékű alakítás. A hitelesség kedvéért megvásárolta Chicago egykori rettegett urának számos öltönyét, sőt – bár senki sem látta – szándékosan ugyanolyan selyem alsóneműt viselt, mint az igazi Capone.

Gengszterfilmes hagyatékának esszenciáját mégis Martin Scorsese két magnum opusa, a Nagymenők (1990) és a Casino (1995) jelenti. Az előbbiben a veterán maffiózó, Jimmy Conway bőrébe bújik régi fegyvertársa, Joe Pesci, valamint Ray Liotta, Paul Sorvino és Lorraine Bracco partnereként, de a meglehetősen családias hangulatú forgatáson még a rendező édesanyja, Catherine Scorsese is tiszteletét tette: ő alakította Joe Pesci Tommy DeVitójának anyukáját. Úgy tartják, amikor James Burke, a Lufthansa-rablás kitervelőjeként számontartott gengszter megneszelte, hogy De Niro egy olyan karaktert alakít majd a Nagymenőkben, melyet nagyrészt az ő élete inspirált, telefonon hívta fel a színészt, hogy megossza vele őszinte boldogságát. Egyébként kuriózumnak számít – és talán kevesen tudnak róla –, hogy De Niro volt az egyetlen, aki valódi pénzt használhatott a forgatáson.

A Nagymenők szemérmetlenül cinikus, meglepően fiatalos lendületű, invenciózus bűnfilm, afféle posztmodern gengsztermozi: Scorsese egy pillanatra sem akarja romanticizálni, inkább kellő távolságtartással, maró gúnnyal és cinizmussal szemléli a szervezett bűnözés világát, ami nem csupán a mű alaptónusában, de a karakterizálásban is tetten érhető. A Nagymenőkhöz – és általában: a rendező valamennyi jelentős alkotásához – hasonlóan bűn és bűnhődés, árulás és hűség, továbbá az egyén identitáskrízisének problematikáját vizsgálja az öt évvel későbbi Casino is, mely produkció De Niro és Scorsese nyolcadik alkotói együttműködése volt. A nagyszabású gengsztereposz – melyet valóban Los Angeles völgyében forgattak a kilencvenes évek közepén – részmegoldásait tekintve talán még a Nagymenőket is felülmúlja: káprázatosan hangulatos, sokkolóan véres, telis-tele kolosszális színészi alakításokkal és olyan dialógusokkal, melyeket mindmáig kaján vigyorral idéznek a mozibolondok.

Bármily grandiózus – és a gengszterműfaj története szempontjából is úttörő jelentőségű – mozikról is van szó, De Niro sem a Nagymenőkben, sem a Casinóban nem múlta felül önmagát. Színészileg sokkal érdekesebb kihívást jelentett számára a Szemtől szemben (1995), Michael Mann felülmúlhatatlanul zseniális nagyvárosi rendőrthrillere. De Niro a kilencvenes évek egyik bűnfilmes mérföldkövének tartott alkotásban első ízben játszott együtt nagynevű kollégájával, Al Pacinóval. Noha már A Keresztapa második részében is együtt szerepeltek, egyetlen közös szcénájuk sem akadt (ami nem is véletlen, hiszen figuráik két különböző idősíkban jelentek meg). Jóllehet Mann szerette volna, ha a Marlon Brandót követő amerikai színészgeneráció két doyenjének több közös jelenete is van, De Niro és Pacino csupán kétszer találkozik a mozgalmas cselekmény során. Emblematikussá vált kávéházi beszélgetésük képsorait egyetlenegy nap alatt rögzítették, mindössze tizenhárom csapóval. A jelenet ingyenes színészi mesterkurzus mindkét filmcsillag részéről: ha egy drámában nyújtottak volna ennyire átütő alakítást, minden bizonnyal Oscar-díjra jelölték volna őket, így azonban hiába is várták volna a jelentősebb szakmai kitüntetéseket. De Niro átváltozása egyenesen szédületes: száz százalékban manírmentesen, hihetetlen önfegyelemmel alakítja a hidegszívű mestertolvajt, akinek végül a szerelem lesz a végzete.

Az 1997-es Jackie Brownban De Niro korábbi nagy formátumú gengszterszerepeit rabolja meg: Quentin Tarantino többnyire hagyományos vonalvezetésű bűnfilmjében egy kisigényű, pitiáner gazfickót játszik, aki a Samuel L. Jackson által alakított Ordell Robbie jobbkeze. Meglehetősen furcsa, szinte már kényelmetlen élmény a bűnpiramis alján vegetáló, üresfejű ösztönlényként viszontlátni a színészt, de remekül megbirkózott e rendhagyó feladattal is. A gengszterzsánerhez csupán négy évvel ezelőtt, 2019-ben tért vissza: Az írben, Martin Scorsese monumentális, minden szempontból egyedülálló – bizonyos értelemben az egész életművet megkoronázó – opuszában Frank Sheerant, azt az ír gyökerekkel rendelkező második világháborús veteránt alakította, aki eltette láb alól Jimmy Hoffát. A befolyásos szakszervezeti vezetőt Al Pacino formálta meg, a pennsylvaniai alvilág fejét, Russell Bufalinót pedig Joe Pesci játszotta. Igazi álomszereposztás volt ez a műfaj mániákus rajongói számára, és a színészi triumvirátus egyik tagja sem okozott csalódást. Az ír egyúttal De Niro időskori életművének is betetőzése, s színészünket csupán azért nem jelölték Oscar-díjra, mert Pacino és Pesci egy fokkal hálásabb szerepeket kaptak.

Bebalzsamozott gengszterek falat festenek – Martin Scorsese: The Irishman / Az ír

2019. november 26.

Az 1995-ös Casino után a mozi egyik „fenegyereke” újra a hidegháború utáni Amerika alvilágába nyúl, de a tőle megszokott merészséghez ezúttal egy érett, rezignáltabb hangnem társul. Bár a három és fél óra játékidő emberpróbálónak tűnhet, Robert De Niro ismerős narrátori hangja egyből a hatvanas évekbe repít, a film előrehaladtával pedig egyre kevésbé akarunk visszajönni onnan. Martin Scorsese legújabb filmje összes előző gengeszterfilmjének kollektív emlékezete.

Olvasd tovább  

 

„A test esendő, Johnny. Csak a lélek halhatatlan” (Louis Cyphre, Angyalszív)

A De Niro-szerepek széles panoptikumában számos remekbeszabott antagonistát is találunk, de terjedelmi okok miatt most csak hármat emelünk ki e figurák közül. Talán megkockáztathatjuk: a színész élete legnagyobb alakítását nyújtotta a Taxisofőrben (1976), Martin Scorsese vigasztalan hangulatú közérzetfilmjében, mely tökéletes röntgenképet nyújt a vietnami háború emlékétől kísértett, súlyos értékválságba süllyedt amerikai társadalomról. A produkció – melyre számos műfaji címként ráaggattak már a „vigilante-filmtől” egészen a „neo-noirig” – agyafúrt módon játssza ki az amerikai zsánerek főbb szabályait, s narratív építkezését, hősábrázolását, formanyelvi megoldásait tekintve eltéphetetlen szálakkal kötődik az európai modernizmushoz. De Niro pedig minden porcikájával játszik: szikár teste egy megkeseredett aszkétáról árulkodik, szemében pedig elszánt keserűség csillog. Annak érdekében, hogy tökéletesen eggyé váljon a rapszodikus, pornófüggő, fajgyűlölő és magában motyogó Travisszel, rendszeresen ellátogatott egy New York-i taxisklubba, és mindig magnóra vette az ott zajló eszmecseréket. Sőt, hónapokon keresztül tizenkét órás műszakokat csinált végig taxisofőrként. Akkor már Oscar-díjas színész volt, az arcát szinte mindenki ismerte, de a kuncsaftok többsége nem lepődött meg azon, hogy ő ül a volán mögött: azt hitték, anyagilag van rászorulva a munkára. Érdekesség, hogy Martin Scorsese először Dustin Hoffmant akarta megnyerni Travis Bickle szerepére, de egy ponton még Al Pacino neve is felmerült. Örvendetes, hogy végül De Niro bólintott rá a megbízatásra: a vérét folyatta el a vásznon, de így is megérte, hiszen – bár az Oscar-díjat nem sikerült elhódítania – művészi szempontból karrierje csúcsára ért.

A nyolcvanas évek végén Scorsese megkereste De Nirót egy különösen ígéretes ajánlattal: a rendező azt szerette volna, ha fétisszínésze eljátssza Jézus Krisztust az azóta etalonná vált Krisztus utolsó megkísértésében (1988). Ő azonban visszautasította a felkérést, és inkább magát az Ördögöt személyesítette meg Alan Parker kolosszális neo-noirjában, az Angyalszívben (1987). Míg Nicholson (Az eastwicki boszorkányok, 1987) és Pacino (Az ördög ügyvédje, 1997) Sátánja olykor-olykor karikatúrajellemnek tűnik, addig a De Niro által életre keltett Louis Cyphre elegáns, enigmatikus és hátborzongató. A sztori középpontjában egy kiégett brooklyni magánnyomozó, Harry Angel (Mickey Rourke) áll, akit legújabb megbízatása a távoli, veszedelmes Délre sodor. E horrorisztikus motívumokkal átszőtt, fausti neo-noirban Louisiana lidérces, már-már holdbéli tájként jelenik meg (akárcsak minden idők egyik legjobb detektívszériájában, a 2014-es True Detective-ben), ennél is nyomasztóbb azonban De Niro alakítása. Ugyan Louis Cyphre csak pár jelenet erejéig tűnik fel a történetben, színészünk erre a feladatra is szokásos perfekcionizmusával készült: annak érdekében, hogy figurája még bizarrabb látványt nyújtson, megnövesztette a haját, ügyelt a pedikűrjére (az Ördögnek jelenetről jelenetre egyre hosszabbak a körmei), és saját maga választotta ki Cyphre sétapálcáit. A szcéna, melyben De Niro feltör és elfogyaszt egy tojást – mialatt arról elmélkedik a főhősnek, hogy a tojás a lélek szimbóluma –, a bőrünk alá kúszik, akárhányszor is nézzük újra.

A Cape Fear – A rettegés foka (1991), Scorsese és De Niro hetedik közös filmje ugyanúgy John D. MacDonald regénye alapján készült, mint J. Lee Thompson 1962-es változata Gregory Peck és Robert Mitchum főszereplésével. Színészünk egy Max Cady nevű börtönviselt pszichopatát alakít, aki bosszút akar állni a kertvárosi ügyvéden (Nick Nolte), amiért annak hajdani gondatlansága rács mögé juttatta. Scorsese és írói teljesen átszabták a harminc évvel korábbi filmverzió történetét: az ügyvéd immár korántsem patyolattiszta, hanem nagyon is esendő és gyarló figura, a vásznon pedig egymás után sorjáznak a – még mai szemmel is – meghökkentően brutális jelenetek.

De Niro lubickol az alacsony sorból származó, mégis agyafúrt és szinte már tiszteletet parancsolóan konok exfegyenc szerepében. A hiteles külső érdekében a színész kőkemény edzésmunkába kezdett: hajnali négykor kelt csak azért, hogy órákig súlyokat emelgessen, mielőtt munkába indulna. Emellett ötezer dollárt fizetett a fogorvosának, hogy „rendezze át” a fogsorát, így aztán a filmbéli mosolya is tökéletesen illeszkedett a karakteréhez. Két hónapon keresztül dolgozott speciális – kifejezetten „Cady kedvéért kifejlesztett” – akcentusán, mellyel még magát Scoresesét is az őrületbe kergette. Kutakodhatunk napestig a terjedelmes filmográfiában, nem fogunk még egy ennyire félelmetes, egyszersmind szórakoztató De Niro-alakításra bukkanni. Az infernális hangulatú zárlatban színészünk már-már emberfeletti, mitikus hőssé emeli Cady-t.

 

„Viszlát sohanapján!” (Jack Walsh, Éjszakai rohanás)

Robert De Niro vígjátékainak leltározása több szempontból is hálátlan feladat lenne. Egyrészt azért, mert a közönség szinte valamennyit ismeri – kiváltképp az ezredforduló után született darabokat –, másrészt e komédiák zöme nem igazán színvonalas. Az 1989-ben készült Éjszakai rohanás – mely John Hughes Repülők, vonatok, autók (1987) című mesterművének párdarabja – azonban nem csupán elsőosztályú De Niro-vígjáték, de a műfaj egyik legnagyszerűbb nyolcvanas évekbeli reprezentánsa is egyben. A történet centrumában a magányos fejvadász, Jack Walsh (De Niro) áll, aki rizikós feladatot kap az óvadékügynökétől: New Yorkból Los Angelesbe kell szállítania egy belevaló könyvelőt (Charles Grodin), aki elsikkasztotta a maffia pénzét.

Martin Brest mozija csalhatatlan érzékkel egyensúlyoz a szívszorító dráma és a hasfalszaggató poénokkal teli komédia közti vékony pallón. Az Éjszakai rohanás nem csupán Hughes már említett vígjátékával ápol rokonságot, hanem Brest következő rendezésével, az Egy asszony illata (1992) című férfimelodrámával is. (És nem csupán az eltérő jellemek ütköztetésére alapozott konfliktusábrázolás vagy a „nagy utazásra” épülő cselekményszerkezet miatt, hanem még az egyes jelenetek szintjén is: a főszereplő mindkét filmben hazatér rég nem látott családjához, de látogatásának senki nem örül igazán.) De Niro egyedi écák egész sorával igyekezett felturbózni a morózus Walsh figuráját. Tőle származik a karakter egyik visszatérő motívuma, jelesül az, hogy folyton az óráját kémleli. (És ne feledjük, a cselekmény előrehaladtával e jellegzetes gesztus révén bontakozik majd ki a protagonista tragikus háttértörténete.) De Niro egyébként hatalmas svunggal vetette bele magát a forgatásba. A riválisát alakító John Ashton szerint a száguldó vonaton zajló bunyójelenetben De Niro tényleg megütötte őt, hogy összecsapásuk realisztikusabbnak hasson. Az improvizáció egyébként a stáb többi tagját is jellemezte. Maga Brest kérte meg a könyvelőt alakító Charles Grodint, hogy a film egyik legviccesebb jelenetében a következőt kérdezze meg De Niro karakterétől: „Szexeltél már valaha állattal?” A direktor bízott benne, hogy a váratlan egysoros megnevetteti majd a színészt, és végül így is történt.

Apósszelidítés, második kör – Jay Roach: Meet The Fockers / Vejedre ütök

2005. március 20.

Gaylord M. Focker – így hívják hősünket. Némileg elfogult szülei szerint az ország egyik legjobb férfi ápolója és legalább olyan cuki, mint egy kis zsidó Marlon Brando. A Ben Stiller által alakított, szerettei által nemes egyszerűséggel Gaynek becézett (családon kívül Greg) fiatalemberrel már néhány éve megismerkedhetett a mozibajáró közönség.

Olvasd tovább  

Egy hagyományos portré keretei között lehetetlenség áttekinteni egy ennyire terjedelmes, szerteágazó életművet. Az oevure néhány kulcsfilmje így kimaradt a felsorolásból, a Nagypapa elszabadulhoz hasonló (2016) „modern klasszikusokat” pedig – ahogy fent már utaltunk rá – szándékosan mellőztük. Noha az ezredfordulót követően Bobby De Niro számos kétes értékű, sőt kifejezetten alacsony nívójú filmhez is a nevét adta, nem igazán tudunk haragudni rá emiatt. Egyedül Hollywoodra neheztelhetünk, amiért látványosan nem tud mit kezdeni minden idők egyik legjobb színészével. Hogy köszönt-e még újabb aranykor a 80. születésnapját ünneplő De Niróra? Jóslatokba bocsátkozni felesleges volna, de amíg a dühöngő bika hajlandó újra és újra ringbe szállni, a rajongók lelkében csendesen rügyezhet a remény.

Támogass egy kávé árával!
 

Kapcsolódó filmek

  • Angyalszív

    Színes horror, thriller, 113 perc

    Rendező: Alan Parker

  • Aljas utcák

    Színes bűnügyi, filmdráma, thriller, 112 perc, 1973

    Rendező: Martin Scorsese

  • A Keresztapa 2.

    Színes bűnügyi, filmdráma, 200 perc, 1974

    Rendező: Francis Ford Coppola

  • A taxisofőr

    Színes filmdráma, thriller, 113 perc, 1976

    Rendező: Martin Scorsese

  • A szarvasvadász

    Színes filmdráma, háborús, 182 perc, 1978

    Rendező: Michael Cimino

  • A misszió

    Színes filmdráma, 120 perc, 1986

    Rendező: Roland Joffé

  • Mary Shelley's Frankenstein

    Színes horror, 123 perc, 1994

    Rendező: Kenneth Branagh

  • Jackie Brown

    Színes bűnügyi, filmdráma, thriller, 154 perc, 1997

    Rendező: Quentin Tarantino

  • Apádra ütök

    Színes vígjáték, romantikus, 108 perc, 2000

    Rendező: Jay Roach

  • Férfibecsület

    Színes életrajzi, filmdráma, 129 perc, 2000

    Rendező: George Tillman Jr.

  • A szajré

    Színes bűnügyi, filmdráma, thriller, 124 perc, 2001

    Rendező: Frank Oz

  • 15 perc hírnév

    Színes akciófilm, bűnügyi, filmdráma, thriller, 120 perc, 2001

    Rendező: John Herzfeld

  • Az igazság órája

    Színes bűnügyi, filmdráma, thriller, 108 perc, 2002

    Rendező: Michael Caton-Jones

  • Vejedre ütök

    Színes vígjáték, romantikus, 115 perc, 2004

    Rendező: Jay Roach

  • Cápamese

    Színes animációs film, vígjáték, családi, 90 perc, 2004

    Rendező: Vicky Jenson, Bibo Bergeron, Rob Letterman

  • Az ügynökség

    Színes filmdráma, thriller, 167 perc, 2006

    Rendező: Robert De Niro

  • A törvény gyilkosa

    Színes bűnügyi, filmdráma, 101 perc, 2008

    Rendező: Jon Avnet

  • Mindenki megvan

    Színes filmdráma, 99 perc, 2009

    Rendező: Kirk Jones

  • The Killer Elite

    Színes akciófilm, thriller, 2011

    Rendező: Gary McKendry

  • Szilveszter éjjel

    Színes vígjáték, romantikus, 118 perc, 2011

    Rendező: Garry Marshall

  • A gyilkos médium

    Színes filmdráma, thriller, 113 perc, 2012

    Rendező: Rodrigo Cortés

  • Napos oldal

    Színes vígjáték, filmdráma, romantikus, 122 perc, 2012

    Rendező: David O. Russell

  • A nagy nap

    Színes vígjáték, 90 perc, 2013

    Rendező: Justin Zackham

  • Vérmesék

    Színes akciófilm, vígjáték, bűnügyi, 111 perc, 2013

    Rendező: Luc Besson

  • Last Vegas

    Színes vígjáték, 105 perc, 2013

    Rendező: Jon Turteltaub

  • A pofon egyszerű

    Színes vígjáték, sportfilm, 113 perc, 2013

    Rendező: Mark Steven Johnson, Peter Segal

  • Nagyfater elszabadul

    Színes vígjáték, 102 perc, 2016

    Rendező: Dan Mazer

  • Joker

    Színes bűnügyi, filmdráma, képregényfilm, 122 perc, 2019

    Rendező: Todd Phillips

  • Az ír

    Színes életrajzi, bűnügyi, filmdráma, 209 perc, 2019

    Rendező: Martin Scorsese

  • Megfojtott virágok (Killers of the Flower Moon)

    Színes bűnügyi, filmdráma, thriller, történelmi, 206 perc, 2023

    Rendező: Martin Scorsese

Friss film és sorozat

Szavazó

Melyik a kedvenc, rövidfilmből kirügyezett horrorfilmed?

Szavazó

Melyik a kedvenc, rövidfilmből kirügyezett horrorfilmed?

Friss film és sorozat