Egy metsző kék tekintet: Anthony Hopkins-portré Egy metsző kék tekintet: Anthony Hopkins-portré

Egy metsző kék tekintet

Anthony Hopkins-portré

A filmrajongók többsége számára a neve már örökre összeforrt az emberevő sorozatgyilkos, Hannibal Lecter figurájával, pedig a kamerák előtt eltöltött ötvennégy esztendeje során ezerszer bizonyította, hogy nem ismer sem műfaji, sem stilisztikai korlátokat, s jószerivel nincs olyan szerep, melybe ne tudna karizmát, eleganciát, mélységet csempészni. Nyolcvanöt éves lett Sir Anthony Hopkins, a mozgóképtörténet egyik legcsodálatosabb átváltozóművésze.

Anthony Hopkins a legelőkelőbb brit „színészdinasztia” sarja: Laurence Olivier, Alec Guinness, John Gielgud, Ralph Richardson méltó örököse, noha bevallottan nem lelkesedik Shakespeare-ért, ráadásul már réges-rég odahagyta a ködös Albiont, mert nem tudott ellenállni Hollywood csábításának. A napfény és a csillogás mégsem bódította el, és a tengerentúlon is megmaradt annak, aki mindig is volt: minden idők egyik legkarakteresebb és legnagyszerűbb filmszínészének.

Megfejthetetlen – és épp ezért varázslatos – álomként fogja fel az életet Anthony Hopkins. A nyolcvanötödik születésnapját ünneplő színészóriás több interjújában is utalt rá, hogy a karrierjét, illetve privát sorsát új mederbe terelő fordulatok mind-mind csodaként érkeztek az életébe, sőt amikor ő maga eltökélte, hogy gyökeresen megváltozik, akkor is egy, az álom és ébrenlét határvidékéről szóló sugallat, egy talányos felsőbb tudat hatására cselekedett. Pályafutása tényleg oly valószerűtlen, akár egy tündérmese: dacára annak, hogy már zöldfülűként világsztárok partnere lehetett az ezüstvásznon, sokáig hiába döngette az Álomgyár kapuit, s amikor már végleg letett arról, hogy meghódítsa az Újvilágot, ötvennégy évesen mégiscsak kegyeibe fogadta a szerencse. A bárányok hallgatnak sátáni gonoszságában is már-már rokonszenves pszichopatája, Hannibal Lecter révén tényleg a hollywoodi színészistenek Olümposzára emelkedhetett, de óriási tévedés lenne Hopkinst pusztán ezzel a – kétségkívül remekbe szabott – figurával azonosítani. Ugyanis ezerszer bebizonyította már, hogy sem műfaji, sem stilisztikai korlátokat nem ismer, és minden szerepbe képes észrevétlenül belesimulni: komfortosan „belakja” figuráit, éppen úgy, ahogy más az aktuális kabátját. És ehhez nem is kell számára más, „csupán” csalhatatlan ösztönök, méregerős karizma és szárnyaló képzelet.

Anthony Hopkins 1970-ben (fotó forrása: Getty Images)

Anthony Hopkins 1937. december 31-én látta meg a napvilágot Wales Port Talbot nevű városában, azon a településen, amelyhez jeles kollégája, Richard Burton is sok szállal kötődött. Édesapja pékként kereste a kenyerét, és amikor fia tizenhét esztendős lett, egyszerűen kidobta a szülői házból, mondván, itt az ideje, hogy az ifjú Anthony a saját lábára álljon, s új ismeretséget kössön. Visszaemlékezéseiben Hopkins lusta, sőt már-már antiszociális nebulóként festette le magát, akinek nem volt türelme órákon át görnyedni a tankönyvek fölött, a képzőművészet, a zene és a színjátszás ellenben lebilincselte. Revelációszerű élményt jelentett számára, amikor személyesen is találkozhatott Richard Burtonnel. Saját bevallása szerint ekkor döntötte el, hogy elhagyja szülővárosát, s nyakába veszi a világot, hiszen hírnévre és sikerre áhítozott, mint a legtöbb fiatal. Először egy amatőr színjátszókörhöz csapódott, majd az ötvenes évek végén bevonult katonának. Ezután beiratkozott a londoni Királyi Művészeti Akadémiára, ahol megismerkedett a színművészet fortélyaival. 1960-ban lépett először a világot jelentő deszkákra, még Walesben, ám pár évvel később – újabb „mesebeli fordulat” – megpillantotta Laurence Olivier, s állást ajánlott az ifjú titánnak a londoni Nemzeti Színházban. Hopkins hamarosan a brit színésznagyság beugrója lett, 1967-ben például Strindberg Haláltáncában helyettesítette, s későbbi memoárkötetében (Egy színész vallomásai) maga Olivier is felidézte e különleges alkalmat, méghozzá a következőképpen: „A társulat egyik kivételesen ígéretes fiatal színésze, Anthony Hopkins ugrott be helyettem, és úgy sétált el Edgar szerepével, akár egy macska, aki egérzsákmányát tartja a szájában.”

Az oroszlán télen (The Lion in Winter, 1968, r. Anthony Harvey)

Hopkinst csak rövid időre ejtette rabul a színház dohos miliője, a filmszínészetet viszont sokkal vonzóbb perspektívának tartotta. Végül 1968-ban, Az oroszlán télen (The Lion in Winter) című kosztümös drámával debütált a nagyvásznon. Anthony Harvey kvázi-kamarakörülmények között forgott, szcenikáját tekintve erősen színházszerű mozija révén az ifjú tehetség rögtön fejest ugorhatott a mélyvízbe, hiszen olyan gigászok partnere lehetett, mint Peter O’Toole vagy Katherine Hepburn. Nem csoda, hogy Hopkins rettegett a felvételektől. A forgatási munkálatok alatt gyakran nézett a pohár fenekére – hosszú évekig tartó alkoholfüggősége már ekkor eluralkodott rajta –, s a hullámvölgyeken csak Hepburn kimérten gyakorlatias tanácsai lendítették át. A színésznő – aki Az oroszlán télennek köszönhette harmadik Oscar-díját – arra kérte pályakezdő kollégáját, hogy felejtse el a látványos manírokat, egyedül a szövegére koncentráljon, s igyekezzen minél természetesebb hatást kelteni. Hopkins végül tündökölt Oroszlánszívű Richárd szerepében: játékát a szenvedélyek és ösztönök intenzív, mégis kontrollált ábrázolása s kivételes érzékenység jellemezte. Teljesítményéért BAFTA-díjra jelölték, majd rögtön következett Tony Richardson 1969-es Hamlet-feldolgozása, melyben Hopkins a dán királyfit akarta eljátszani, de végül be kellett érnie Claudiusszal. Hamletként Nicol Williamson bizonyíthatott, ifjú színészünk számára pedig kifejezetten kellemetlen élményt jelentett a forgatás – nem csupán a másodhegedűs-szerepkör miatt, hanem azért is, mert Richardsonnal rengetegszer bonyolódott konfliktusba a közös munka során.

Tükörútvesztő (The Looking Glass War, 1970, r. Frank Pierson)

A hatvanas években aranykorát érte a brit filmművészet: az új hullám trendtörő, eredeti szemléletű rendezői (Lindsay Anderson, Karel Reisz, Tony Richardson) szinte szakmányban gyártották művészileg és anyagilag egyaránt nagy hozamú produkcióikat. Jelentékeny mértékben megnövekedett a brit mozi exportképessége, ami főként abban mutatkozott meg, hogy ebben az időszakban számos helyi filmet amerikai stúdiók finanszíroztak, illetve forgalmaztak (a tendencia kezdetét Richardson bombasikere, az 1963-as Tom Jones fémjelezte). Ennek köszönhetően tett szert nemzetközi hírnévre rengeteg feltörekvő angol színész (Michael Caine, Sean Connery, Albert Finney, Richard Harris, Julie Christie). Az évtized végén azonban egymás után hasaltak el a jegypénztáraknál az amerikai tőkével készült brit alkotások, s mire az új dekád beköszöntött, az egész filmipart válság sújtotta. Hopkinsnak e mostoha körülmények között kellett felépítenie filmszínészi profilját, ami természetesen nem ment zökkenőmentesen. Középfajú bűnügyi opuszok következtek, mint a Tükörútvesztő (The Looking Glass War, 1969) című hidegháborús thriller, vagy a Nyolc harang zúg (When Eight Bells Toll, 1971), melyben Hopkins egy James Bondra emlékeztető, slágfertig titkosügynököt formált meg, s ez óriási szereposztási tévedésnek bizonyult. (Színészünk már ekkor is azt hangoztatta, hogy fényévek választják el az olyan makulátlan megjelenésű, atletikus alkatú filmsztároktól, mint Robert Redford vagy Sean Connery: inkább a szabálytalan külsejű karakterszínészek, az Edward G. Robinsonok és a Charles Laughtonok kasztjába sorolta magát.)

Audrey Rose (1977, r. Robert Wise)

Ugyan már korán sikerült némi kreditet gyűjtenie olyan produkciókkal, mint A fiatal Churchill (Young Winston, 1972), melyben a brit miniszterelnököt, Lloyd George-ot alakította – s melyben először dolgozott együtt Richard Attenborough rendezővel –, jó ideig csak felejthető tévéfilmekben (A királynő törvényszéke/QB VII, 1974; Az élet dicsérete/All Creatures Great and Small, 1976; A Lindgbergh-bébi ügye/The Lindbergh Kidnapping Case, 1976) vagy impozáns színészgárdával készült, de általános érdektelenség övezte akcióthrillerekben (Pénzt vagy életet/Juggernaut, 1974) és háborús eposzokban (A híd túl messze van/The Bridge Too Far, 1977) villanthatta meg oroszlánkörmeit. Pedig Hopkins már ekkortájt őszinte csodálattal adózott Amerikának és Hollywoodnak, s a nagy nemzetközi áttörés délibábját hajszolta, hogy végre ténylegesen odahagyhassa az Óhazát, és megvethesse a lábát a tengerentúlon. A küzdelmes hetvenes évek során erre kevés lehetősége nyílt, dacára annak, hogy még a legendás amerikai mozidirektor, Robert Wise (A nap, amikor megállt a Föld; A ház hideg szíve; West Side Story) is megbízást ajánlott neki. Közös projektjük, az 1977-ben bemutatott Audrey Rose azonban sem a kritikusokat, sem pedig a nézőket nem hengerelte le. Wise és stábja darázsfészekbe nyúlt, amikor a reinkarnáció témáját állították mozijuk középpontjába, de ennél is problematikusabb, hogy az ördögűző-horror, a kísértetfilm és a családi dráma e különös kevercse dramaturgiailag nem volt eléggé centrírozott, s a színészek sem a legjobb formájukat mutatták. Hopkins egy gyászoló édesapa bőrébe bújt, aki autóbalesetben elhunyt gyermeke lelkét véli felfedezni egy idegen kislányban. A színész később élete egyik legszörnyűbb alakításaként hivatkozott e munkájára, ami talán túlzás, de kétségtelen, hogy sokkal testhezállóbb szerepeket is kapott e korszakban.

A mágus (Magic, 1978, r. Richard Attenborough)

A becsvágyó színész már betöltötte negyvenedik életévét, de továbbra is hasztalan döngette Hollywood kapuit. Eleinte azt hitte, az Audrey Rose lesz majd a látványos amerikai antréja, de a filmet fogadó közöny elcsüggesztette. Nem sokáig kellett azonban búslakodnia, hiszen ezután egy újabb amerikai produkcióval bővült a filmográfiája: A mágusban (Magic, 1978), melyet rendezőként visszatérő alkotótársa, Richard Attenborough jegyzett, Hopkins végre megmutathatta, hogy páratlan színészi képességek birtokosa. Ismét egy mentálisan billenékeny karaktert kellett megszemélyesítenie, de Corky, a tragikus sorsú hasbeszélő sokkal látványosabb és hálásabb feladatot jelentett számára, mint az Audrey Rose vakbuzgó apafigurája. Elképesztő belső energiákat mozgósított célja érdekében, s végül élete addigi legmélyebb, legnagyobb amplitúdójú alakítását nyújtotta. Pedig a szerencse most sem állt mellé, s a hektikus forgatási körülmények olykor elkedvetlenítették. Amikor női partnere, Ann-Margret nem tudott kellőképp ellazulni a közös ágyjelenetük kedvéért, Hopkins káromkodva hagyta faképnél – érdekes, hogy a szcéna végül, ha sokadik nekifutásra is, de remekül sikerült. Corky szerepe és az őt alakító színész privát énje között izgalmas hasonlóságokra lelhetünk: nem csupán arról van szó, hogy mindketten professzionális átváltozóművészek, de az elismerést is mohón szomjúhozzák (a mágus a film kezdetén azért lesz hasbeszélő, hogy elnyerje a közönség kegyeit). Sajnos egyikőjük számításai sem jöttek be: Corky élete a darab zárlatában szomorú véget ér, Hopkinsnak pedig – bár a kritikák méltatták, sőt Golden Globe-díjra is felterjesztették – be kellett látnia, hogy a nagy hollywoodi belépő még várat magára.

Az elefántember (The Elephant Man, 1980, r. David Lynch)

Az elefántember (The Elephant Man, 1980), David Lynch kultklasszikusa ugyanakkor újabb kitörési lehetőséget jelentett a számára. Dr. Frederick Treves, a torzszülött John Merrick (John Hurt) egyik legfőbb pártfogójának számító sebész karaktere sokat ígérő kihívásnak mutatkozott, s Hopkins már korán eltökélte, hogy végig „alacsony fordulatszámon” játszik majd a filmben. Ahelyett, hogy blikkfangos színészi eszközök egész arzenálját vetette volna be, inkább Treves külsejének kialakításával bíbelődött. Úgy érezte, a hitelesség megteremtését szolgálja, ha szakállt növeszt, ám ezzel kivívta Lynch nemtetszését. Az ekkor már rutinos rókának számító Hopkins állítólag többször összetűzött a tehetséges, de kevés tapasztalattal bíró rendezővel. A végeredményt azonban ez mit sem befolyásolta: színészünk megint elsöprő alakítást nyújtott, de ismét megátalkodott közöny lett a „jutalma”. Felejthetetlen pillanat, amikor Treves először megpillantja John Merricket. Az orvos arcán ekkor egy könnycsepp is végiggördül. Kevesen tudják, de a jelenetet Hurt nélkül forgatták, Hopkins pedig addig bámult pislogás nélkül az erős ellenfénybe, amíg el nem eredt a könnye. Elmondása szerint közben nagybeteg édesapjára gondolt.

A Notre Dame-i toronyőr (The Hunchback of Notre Dame, 1982, r. Michael Tuchner)

A nyolcvanas évek hajnalán aztán ismét a televízió felé fordult: A bunkerben (The Bunker, 1981) a végnapjait élő Adolf Hitlerként láthattuk – Az elefántember ellenpontjaként szélsőségesen lobbanékony alakítást nyújtott, be is zsebelt vele egy Emmy-díjat –, az ugyanebben az évben bemutatott Othello-feldolgozás kedvéért az avoni hattyú világába is visszatért, majd jött A Notre Dame-i toronyőr (The Hunchback of Notre Dame, 1982) Quasimodója a csodaszép Lesley-Anne Down társaságában, akivel nem sokkal később A diadalív árnyékában (Arch of Triumph, 1986) című Remarque-adaptációban is egyesítették erőiket. Amikor már-már úgy tűnt, Hopkinst elnyeli az „egyszer használatos” tévéfilmek és minisorozatok mocsara, jött A Bounty (The Bounty, 1984), mely már a harmadik volt a közismert tengeri lázadás históriáját elbeszélő kalandmozik sorában. Színészünk ugyan fontos igazodási pontnak tekintette Charles Laughtont, aki az 1935-ös verzióban öltötte magára Bligh kapitány uniformisát, mégis tudatosan törekedett rá, hogy az ő alakítása homlokegyenest eltérjen a nagy elődétől. Zsarnoka egyszerre szívtelen és nagylelkű, zabolátlan és mértéktartó, állatias és civilizált, Hopkins pedig bámulatosan játssza ezt az ezernyi különböző jellemvonásból összegyúrt, rejtélyesen bonyolult antihőst. A Bounty-t eredetileg David Lean dirigálta volna, ám miután retirált, Roger Donaldson foglalhatta el helyette a rendezői széket. Impresszív színészgárdát toborzott maga köré (Daniel Day-Lewis, Edward Fox, Liam Neeson és a fiatal Mel Gibson mellett Hopkins hajdani mentora, Laurence Olivier is emelte jelenlétével a színvonalat), a szakma pedig lelkesen nyugtázta, hogy a darab igyekezett hitelesen rekonstruálni a történelmi eseményeket, s a színészi alakításokat is elismerően fogadták, Hopkins számára a film mégsem jelentett igazi előrelépést.

A Bounty (The Bounty, 1984, r. Roger Donaldson)

A következő esztendők eseménytelenül teltek: az ötvenedik életéve felé közelítő aktor még mindig csupa másod- és harmadrangú tévé- és mozifilmben kényszerült robotolni, melyekben ráadásul művészi motívumkincsét sem volt alkalma szélesíteni. Igaz, mind a Mussolini és én, Galeazzo Ciano (Mussolini and I, 1985) című történelmi drámában, mind A Tizedik (The Tenth Man, 1988) című kamarathrillerben csodálatosan élethű módon alakított halálraítélt férfiembert – kevés olyan színészt találunk a filmtörténelemben, aki ennyire plasztikusan tudná megjeleníteni az elkerülhetetlen vég miatti jeges rettegést –, és az Egy ház Londonban (84 Charing Cross Road, 1987) visszahúzódó könyvkereskedője is pazar portré, de a felsorolt szerepeket Hopkins a kisujjából rázta ki. 1990-ben aztán újra nekifuthatott Hollywood meghódításának, csakhogy A félelem órái (Desperate Hours) című home invasion thriller, mely Joseph Hayes regénye nyomán (és a harmincöt évvel korábbi, Humphrey Bogart nevével fémjelzett verzió „kvázi-remake-jeként”), Michael Cimino rendezésében készült, megint szűk lehetőségeket tartogatott a színésznek az igazi kiteljesedésre. Cimino, aki A mennyország kapuja kolosszális bukásával nemcsak a western koporsójába vert be jókora szöget, de a United Artists csődjéhez is hozzájárult, A félelem óráival újabb pénzügyi fiaskót könyvelhetett el, Hopkinsnak pedig századszorra sem sikerült berobbannia az A-kategóriás amerikai színészek közé.

A bárányok hallgatnak (The Silence of the Lambs, 1991, r. Jonathan Demme)

Ezt a fordulatot végül egy új szerep hozta meg számára. Amikor Hopkins megkérdezte Jonathan Demme rendezőt, hogy miért épp Az elefántemberben nyújtott alakítása miatt szemelte ki az emberevő pszichopata, Hannibal Lecter szerepére A bárányok hallgatnak (The Silence of the Lambs, 1991) című pszichothrillerben – hiszen Treves doktor jó ember –, a direktor azt felelte: „Valójában Lecter is jó ember, csak csapdába ejtette a saját őrült elméje.” Színészünk vászonideje alig több, mint húsz perc, 1992-ben mégis a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-díjat vehette át parádés alakításáért. A szikrázóan intelligens és kifinomult modorú, ám az emberhúst kaján élvezettel fogyasztó tömeggyilkos figurájával Hopkins mítoszt teremtett, s kitörölhetetlenül beleégette magát az ezredvég popkultúrájába. Pedig mielőtt igent mondott volna, rengeteg nagynevű kortársa szóba került a szerepre: akár Robert De Niro, Jack Nicholson, Gene Hackman, Dustin Hoffman és Jeremy Irons is lehetett volna a szerencsés kiválasztott, ám ha így történik, A bárányok hallgatnakból valószínűleg sosem válik a sorozatgyilkos-thrillerek non plus ultrája. Hopkins alapos kutatásokat végzett, mielőtt a kamerák forogni kezdtek volna: igazi bűnözők aktáit tanulmányozta, börtönöket látogatott, sőt állítólag még egy-egy tömeggyilkos bírósági tárgyalásán is részt vett. Alakítása nem csupán maga a tökély, de egyben ékes bizonyítéka is annak, hogy egy színész csillogó speciális effektusok és furfangos maszkok nélkül, a puszta arc- és hangjátékával is „hipnotizálhatja” közönségét. Hopkins pengehideg tekintete, rezzenéstelen ábrázata és csörgőkígyószerű „sziszegése” máig utánozhatatlan. A színész maga döntött úgy, hogy a filmben szinte egyáltalán nem fog pislogni (az ötlet egy londoni barátja kapcsán jutott eszébe, aki az őrületbe kergette környezetét azzal, hogy alig-alig hunyta le a szemét), ami pedig Lecter jellegzetes orgánumát illeti, azt saját elmondása szerint Truman Capote és Katherine Hepburn hangjából „keverte ki”. Fontos ihletet jelentett számára a 2001: Űrodüsszeia mesterséges intelligenciája, HAL is, aki Hopkins szerint ugyanolyan mindentudó, hűvös és könyörtelen, akárcsak a kannibál pszichiáter. Partnerével, a Clarice Starling FBI-ügynököt alakító Jodie Fosterrel végig ellentmondásos viszonyt ápoltak. A színésznőt eleve meghökkentette, amikor Hopkins gúnyos monológot rögtönzött Starling délies akcentusáról (sőt először személyes sértésnek vélte), mi több, Foster hosszú évekkel később egy tévéműsorban elárulta, hogy a forgatás során végig kerülték egymást idősebb kollégájával, mert mindketten tartottak a másiktól. Később persze baráti kapcsolat alakult ki közöttük.

Szellem a házban (Howards End, 1992, r. James Ivory)

Richard Attenborough már a hetvenes években felajánlotta Hopkinsnak, hogy egy monstruózus életrajzi filmben játssza el Mahátma Gandhit, az indiai függetlenségi mozgalom emblematikus alakját. A színész visszautasította a szerepet – úgy látta, nem passzolna hozzá a fizimiskája, sőt túlsúlyosnak érezte magát a feladathoz –, ami aztán Ben Kingsley-hez vándorolt, aki végül Oscar-díjat érő alakítással rukkolt elő 1982-ben. Utólag nem lehet tudni, mi történt volna, ha Hopkins bújik Gandhi bőrébe, mindenesetre kétségtelen, hogy A bárányok hallgatnak ezerszer jobb választásnak bizonyult. A kilencvenes évek első felében Hopkins végre a beérkezett hollywoodi színészek elit klubjába léphetett. James Ivory Szellem a házban (Howards End) és Francis Ford Coppola Drakula (Bram Stoker’s Dracula) című filmjére még azelőtt bólintott rá, hogy A bárányok hallgatnak letarolta volna az 1991-1992-es díjszezont. A Szellem a házban keményfejű viktoriánus arisztokratáját, Henry Wilcoxot állítása szerint rémesen egyszerű volt megformálnia: az segítette az átlényegülésben, hogy szerepe szerint bajuszt kellett viselnie.

Drakula (Bram Stoker's Dracula, 1992, r. Francis Ford Coppola)

Coppolával viszont meggyűlt a baja: az egykori mozi-fenegyerek gyökereinél ragadta meg a Drakula-mítoszt, s a lehető leghűségesebb módon kívánta nagyvászonra adaptálni Bram Stoker regényklasszikusát. Így aztán a színészeknek – köztük a jeles vámpírvadászt, Abraham Van Helsinget alakító Hopkinsnak – hangosan kellett felolvasniuk a könyvet, mielőtt a forgatási munkálatok megkezdődtek volna. Hopkins köztudottan utálja a próbákat, s ha teheti, rögtön élesben játszik, a nyakas Coppola azonban „ostorral a kezében” instruálta színészeit. Anthony bohém öregúrként interpretálta Van Helsinget, aki hol szivarfüstbe burkolja elmés bölcsességeit, hol pedig indokolatlanul táncra perdül vagy épp morbid egysorosokat ereget. (Érdekes adalék, hogy Hopkins egy öreg papot is megformál a filmben, aki a nyitányban tűnik fel, hogy közölje Drakulával: néhai felesége, Elizabeta lelke elkárhozott.)

Napok romjai (The Remains of the Day, 1993, r. James Ivory)

1993-ban II. Erzsébet brit királynő lovaggá ütötte Hopkinst, aki továbbra is fáradhatatlanul dolgozott, és Hollywood egyik legfoglalkoztatottabb színészévé nőtte ki magát. Ebben az időszakban több „pehelysúlyú” darabbal is bővült a filmográfiája: a Freejack – Szabad préda (1992) című science fiction thriller, melyet Mick Jagger, Emilio Estevez és Rene Russo társaságában forgatott, messze a leggyengébb mozija,  Az ártatlan (The Innocent, 1993) című, több tekintetben is a Casablancát majmoló hidegháborús kémthriller merő unalom, a Promenád a gyönyörbe (The Road to Wellville, 1994) pedig kínosan félresikerült szatíra annak dacára is, hogy Alan Parker rendező végre hagyja érvényesülni a Hopkinsban „elveszett” virgonc komédiást. Színészünk 1993-ban élete egyik legemlékezetesebb alakítását nyújtja James Ivory Napok romjai (The Remains of the Day) című, Kazuo Ishiguro regényéből adaptált melodrámájában. Hőse, Stevens egy náciszimpatizáns angol főúr komornyikja a második világháború előestéjén: a mívesen konzervatív, finom szövésű történetben fokozatosan bomlik ki az alázatos, hivatástudatának minden mást – szeretetet, szerelmet, barátságot – alárendelő kisember tragédiája. Hopkins példás visszafogottsággal és mértéktartó eleganciával formálja remekbe a hidegszívű inast, aki mellett észrevétlenül elrohan az egész élet. (Munkáját nagyban segítette, hogy hasznos tanácsokat kapott egy valódi komornyiktól, aki ötven évig szolgált a Buckingham-palotában.) A Napok romjaiban nyújtott alakításáért Hopkinst másodszor is Oscarra jelölték, és ismét az az Emma Thompson volt a partnere, akivel már a Szellem a házban során is együttműködött. Ugyanebben az évben egy másik, hasonlóan remek melodrámában, a Richard Attenborough rendezte Árnyékországban (Shadowlands) is tündökölt.

Szenvedélyek viharában (The Legends of the Fall, 1994, r. Edward Zwick)

Egy későbbi interjúban Hopkins elárulta, hogy a Szenvedélyek viharában (Legends of the Fall, 1994) című tragikus románc apafiguráját csak azért vállalta el, mert a film akciódús zárlatában fegyvert ragadhatott, és úgy érezhette magát, mint egy klasszikus westernhős. A századelőn játszódó történetben a háború szörnyűségeibe belefásult William Ludlow ezredest alakította olyan ifjú titánok társaságában, mint Brad Pitt, az E.T. egykori gyereksztárja, Henry Thomas vagy Aidan Quinn. 1995-ben aztán begyűjtötte harmadik Oscar-jelölését is, méghozzá a Nixon című grandiózus életrajzi drámáért, melyben minden idők legellentmondásosabb amerikai elnökének bőrébe bújhatott. Kezdetben sokan nehezményezték, hogy Oliver Stone rendező egy brit származású színészt bízott meg a felelősségteljes feladattal. Hopkins színésztársa, a Henry Kissingert játszó Paul Sorvino még javaslatokat is tett a főszereplőnek arra nézvést, hogyan próbálja meg reprodukálni „Trükkös Dick” akcentusát. A fáma szerint Hopkins vérig sértődött, és ott is hagyta a produkciót, de Stone addig könyörgött neki, míg visszatért. A direktor a Napok romjaiban nyújtott teljesítménye alapján választotta ki Hopkinst, pedig mellette számos más nagyágyú (Jack Nicholson, Tom Hanks, John Malkovich) is esélyes volt a szerepre. A színész temérdek Nixon-beszédet nézett és hallgatott meg, sőt olyanokkal is elbeszélgetett, akik közelről ismerték a korábbi elnököt. Nem lebegett előtte célként, hogy a jellegzetes külsejű politikus visszatérő gesztusait mímelje, inkább a fantáziájára támaszkodott, és a saját elképzeléseihez szabta a figurát.

Túlélni Picassót (Surviving Picasso, 1996, r. James Ivory)

Hopkins a kilencvenes években is az életrajzi mozik specialistája maradt. James Ivory – aki ekkortájt szinte már kabalaszínészének tekintette – megkínálta a Túlélni Picassót (Surviving Picasso, 1996) főszerepével, de a mozi már korántsem szólt akkorát, mint a Napok romjai: a cselekmény szinte szétfolyt a direktor kezei között, Hopkins pedig már-már karikatúraszerűen elrajzolta a huszadik század avantgárd géniuszának jellemét. A színész számára mozgalmasan teltek az elkövetkezendő évek: A vadon foglyai (The Edge, 1997) című túlélőthriller nem mindennapi fizikai kihívás elé állította – az egyik jelenet forgatása során életveszélyes sérülést is szerzett –, de a Zorro álarca (The Mask of Zorro, 1998), melyben álarcos igazságosztóként domboríthatott, hasonló próbatételt jelentett a hatvanadik életévébe lépő színész számára. Steven Spielberg Amistadjának (1997) mellékszerepéért negyedszer is Oscar-díjra jelölték – ezúttal egy visszavonult amerikai elnök, John Quincy Adams megformálásával érdemelte ki a nominációt –, aztán jött Martin Brest gigantomán, ám kissé sekélyes melodrámája, a Ha eljön Joe Black (Meet Joe Black, 1998), ami voltaképpen csak színészünk miatt nézhető, sőt olykor élvezetes.

Titusz (Titus, 1999, r. Julie Taymor)

Káprázatos jellemfestő erejét újfent bizonyította a Julie Taymor rendezte Shakespeare-adaptáció, a Titus (1999) főszerepében, majd egy méltatlanul alábecsült Stephen King-feldolgozásban, az Atlantisz gyermekeiben (Hearts in Atlantis, 2001). Ugyanebben az évben került a mozikba A bárányok hallgatnak folytatása, a Hannibal, mely alaposan megosztotta a kritikusokat. Sokan fanyalogtak a rendező-, illetve színészcsere miatt (Jonathan Demme-t Ridley Scott váltotta a direktori székben, Jodie Foster helyett pedig Julianne Moore alakította Clarice Starlingot), és azt is nehezményezték, hogy az új rész sokkal akciódúsabb, mint kultikus elődje, Hopkins azonban ismét jutalomjátékkal örvendeztette meg a rajongóit. A Hannibal Lecter-franchise a következő évben trilógiává bővült: A vörös sárkány (Red Dragon, 2002) A bárányok hallgatnak cselekménye előtti időkbe repítette vissza a nézőket, Hopkinsra pedig újra szájkosár került. Bár a Brett Ratner rendezői bábáskodása alatt született harmadik filmben is sziporkázott – annak ellenére is, hogy Edward Norton és Ralph Fiennes mellett ezúttal csupán epizodista lehetett –, A vörös sárkánnyal hosszú időre véget ért Hopkins művészi virágkora.

Hannibal (2001, r. Ridley Scott)

Az ezredforduló után úgy tűnt, nem találja a góllövő cipőjét. Nagy kortársaihoz (Al Pacino, Robert De Niro, Jack Nicholson, Dustin Hoffman) hasonlóan egyre kevesebb olyan megbízást kapott, ami nemcsak anyagilag, de erkölcsileg is gyümölcsöző lett volna számára. Szerencsére a minden idők legrosszabb szuperhősfilmjének titulált Batman és Robinban (1997) visszautasította Mr. Freeze szerepét, ám Joel Schumacher egy későbbi produkciójához, a Rossz társaság (Bad Company, 2002) című akciókomédiához sajnos aláírt. E siralmasan pocsék blődli méltán tűnt el a süllyesztőben, de ideig-óráig árnyékot vetett a színész hírnevére, akárcsak az olyan fiaskók, mint a beszédes című Szégyenfolt (The Human Stain, 2003), a peplum műfajának rehabilitációját célzó, ám arcpirítóan rossz Nagy Sándor, a hódító (Alexander, 2004) vagy A király összes embere (All The King’s Men) 2006-os adaptációja. Hopkinst végül megint egy életrajzi alkotás „húzta ki a csávából”, mégpedig A leggyorsabb Indian (The World’s Fastest Indian, 2005), melyben újfent A Bounty-t is jegyző Roger Donaldsonnal dolgozhatott. Az ekkor már idősödő színészfejedelem éles vonásokkal rajzolja meg Burt Munro, a viharvert motorbiciklijével gyorsulási világrekordot döntő, csupaszív kisöreg karakterét: hol féktelenül komédiázik, hol érzékenyen pengeti a melodráma húrjait, de minden egyes pillanata ingyenes színészi mesterkurzussal ér fel.

Az apa (The Father, 2020, r. Florian Zeller)

Mire betöltötte a hetvenötöt, hosszú uborkaszezon köszöntött Anthony Hopkins karrierjére. Redivivusára egészen 2019-ig kellett várni: A két pápa (The Two Popes), Fernando Meirelles bensőséges hangulatú, intim kamaradrámája – mely két egymást követő katolikus egyházfő, XVI. Benedek és utódja, Jorge Bergoglio, a későbbi Ferenc pápa sorsdöntő személyes találkozásainak krónikája – bebizonyította, hogy a színészóriás a nyolcvanon túl is képes csodát művelni, ha adottak a megfelelő körülmények. 2020-ban, huszonkét év kihagyás után ismét Oscar-díjra jelölték a legjobb férfi mellékszereplő kategóriájában. A bontakozó Hopkins-reneszánsz a következő évben teljesedett be: Az apa (The Father, 2020) című, az öregkori magány és a demencia témáját kínos őszinteséggel taglaló, formamegoldásait tekintve is kifejezetten invenciózus dráma főszerepéért másodszor is aranyszobrocskával jutalmazták. Florian Zeller, az opusz rendezője többször is hangsúlyozta, hogy a protagonistát nagy gonddal igazította Hopkinshoz (jelzésértékű, hogy színész és fiktív hős ugyanazt a keresztnevet viseli), sőt a produkció létre sem jött volna, ha a művész nem írja alá a szerződést. És hogy mit hozhat még a jövő a mozgóképtörténet egyik legcsodálatosabb átváltozóművésze számára? Ködszurkálásra nem vállalkozhatunk, de Hopkins többször is leszögezte: amíg meg tudja jegyezni a szerepeit, nem fog visszavonulni a mesterségétől. Nem mintha a bizonyításvágy vagy a pénz motiválná, egyszerűen csak szívből jövő, gyermeki lelkesedéssel viszonyul a hivatásához – még most, nyolcvanöt esztendősen is. Nem tehet róla: fenemód élvezi. Rólunk nem is beszélve.

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Kapcsolódó filmek

  • Az oroszlán télen

    Színes filmdráma, történelmi, 134 perc, 1968

    Rendező: Anthony Harvey

  • A mágus

    Színes filmdráma, horror, 107 perc, 1978

    Rendező: Richard Attenborough

  • Az elefántember

    Fekete-fehér filmdráma, 120 perc, 1980

    Rendező: David Lynch

  • A Bounty

    Színes filmdráma, kalandfilm, történelmi, 126 perc, 1984

    Rendező: Roger Donaldson

  • A bárányok hallgatnak

    Színes bűnügyi, thriller, 118 perc, 1991

    Rendező: Jonathan Demme

  • Dracula

    Színes filmdráma, horror, romantikus, 128 perc, 1992

    Rendező: Francis Ford Coppola

  • Napok romjai

    Színes filmdráma, 129 perc, 1993

    Rendező: James Ivory

  • Nixon

    Színes és fekete-fehér életrajzi, filmdráma, 192 perc, 1995

    Rendező: Oliver Stone

  • Titus

    Színes filmdráma, fantasy, történelmi, thriller, háborús, 162 perc, 1999

    Rendező: Julie Taymor

  • Hannibal

    Színes bűnügyi, thriller, 131 perc, 2001

    Rendező: Ridley Scott

  • A vörös sárkány

    Színes bűnügyi, filmdráma, thriller, 124 perc, 2002

    Rendező: Brett Ratner

  • Nagy Sándor, a hódító

    Színes akciófilm, kalandfilm, filmdráma, történelmi, háborús, romantikus, 175 perc, 2004

    Rendező: Oliver Stone

  • Slipstream

    Színes vígjáték, filmdráma, fantasy, 96 perc, 2007

    Rendező: Anthony Hopkins

  • Farkasember

    Színes horror, thriller, 102 perc, 2010

    Rendező: Joe Johnston

  • Férfit látok álmaidban

    Színes vígjáték, romantikus, 98 perc, 2010

    Rendező: Woody Allen

  • A rítus

    Színes filmdráma, horror, 114 perc, 2011

    Rendező: Mikael Håfström

  • Thor

    Színes akciófilm, kalandfilm, fantasy, képregényfilm, 114 perc, 2011

    Rendező: Kenneth Branagh

  • 360

    Színes filmdráma, romantikus, 110 perc, 2011

    Rendező: Fernando Meirelles

  • Hitchcock

    Színes életrajzi, filmdráma, 98 perc, 2012

    Rendező: Sacha Gervasi

  • Red 2

    Színes akciófilm, vígjáték, bűnügyi, thriller, 116 perc, 2013

    Rendező: Dean Parisot

  • Thor: Sötét világ

    Színes akciófilm, kalandfilm, fantasy, 112 perc, 2013

    Rendező: Alan Taylor

  • Noé

    Színes kalandfilm, filmdráma, fantasy, 138 perc, 2014

    Rendező: Darren Aronofsky

  • Westworld

    Színes sci-fi, tévésorozat, 60 perc, 2016

    Rendező: Jonathan Nolan, Vincenzo Natali, Fred Toye

  • Transformers: Az utolsó lovag

    Színes akciófilm, kalandfilm, sci-fi, thriller, 149 perc, 2017

    Rendező: Michael Bay

  • A két pápa

    Színes filmdráma, 125 perc, 2019

    Rendező: Fernando Meirelles

  • The Father

    Színes filmdráma, 97 perc, 2020

    Rendező: Florian Zeller

  • The Son

    Színes filmdráma, 123 perc, 2022

    Rendező: Florian Zeller

  • Armageddon Time

    Színes filmdráma, történelmi, 114 perc, 2022

    Rendező: James Gray

Friss film és sorozat

  • A sziget szellemei

    Színes filmdráma, 109 perc, 2022

    Rendező: Martin McDonagh

  • Babylon

    Színes filmdráma, vígjáték, 189 perc, 2022

    Rendező: Damien Chazelle

  • Taximetriști

    Színes vígjáték, 97 perc, 2023

    Rendező: Bogdan Theodor Olteanu

Szavazó

Melyik filmnek drukkolsz az idei Oscaron?

Szavazó

Melyik filmnek drukkolsz az idei Oscaron?

Friss film és sorozat

  • A sziget szellemei

    Színes filmdráma, 109 perc, 2022

    Rendező: Martin McDonagh

  • Babylon

    Színes filmdráma, vígjáték, 189 perc, 2022

    Rendező: Damien Chazelle

  • Taximetriști

    Színes vígjáték, 97 perc, 2023

    Rendező: Bogdan Theodor Olteanu