Tépelődő Bergman-hőstől a Csillagok háborúja idős világutazójáig, Jézus Krisztustól tettrekész ördögűzőn át a Sátánig, nagy formátumú gazembertől melegszívű családapáig minden filmszerepet eljátszott, ami csak forgatókönyvíró képzeletéből kipattant az elmúlt hetven esztendőben. Max von Sydow, a 20. század egyik utolsó színészbölénye csodamód gazdag, ezerszínű életművet hagyott hátra tavalyi halálával.
2020-ban nem csupán a koronavírus-járvány felhősítette el az eget a mozi szerelmesei felett. Ismét búcsúznunk kellett ugyanis a filmszínészet néhány hétpróbás nagymesterétől – közülük is kimagaslik a felejthetetlen Max von Sydow, aki tavaly márciusban, kilencven esztendősen hagyta itt az árnyékvilágot. Az Ingmar Bergman egyik házi színészeként világhírűvé vált aktor több mint hét évtizedes munkássága csodás filmtörténeti periódusok egész során ível át: von Sydow a klasszikus és modern európai művészfilm, a Hollywoodi Reneszánsz és Új-Hollywood, továbbá a kortárs mozi legihletettebb alkotóival dolgozhatott együtt, számos egyetemes filmklasszikus létrejötténél bábáskodott, s Bergman árnyékából kilépve valódi nemzetközi sztárrá nőtte ki magát. Modernista csúcsművekben, csendesebb európai szerzői filmekben és álomgyári blockbusterekben egyaránt megtalálta a maga számítását: játszi könnyedséggel cserélgette a különböző mozgóképes műfajokat, formákat és regisztereket, s ez az attitűd tökéletesen egybecsengett privát énjével, hiszen ő maga is hamisítatlan világpolgár volt. Markáns arcélű, már a puszta megjelenésével tekintélyt parancsoló színész volt. Szálfa termetével és nyughatatlanul izzó tekintetével uralta a pillanatot akkor is, ha csak átsétált a vásznon. Már a puszta megjelenésével tekintélyt parancsolt magának – az öreg kontinensen és az Újhazában egyaránt.
A világhírű színész Carl Adolf von Sydowként látta meg a napvilágot 1929. április 10-én, a Svédország déli részén található Lundban. Tiszteletreméltó polgári családba született: édesapja néprajzkutató professzorként tevékenykedett a helyi egyetemen, édesanyja pedig nyelvtanárként dolgozott. Tizenöt esztendős korában megtekintette a Malmői Városi Színház Szentivánéji álom előadását, s rögtön elbódította a színpad varázsa. Ezután a fiatal színészaspiránsok szokásos vargabetűit rótta: először amatőr társulatot alapított, majd következett az obligát katonai szolgálat – ekkor ragadt rá a Max keresztnév, melyet teljesen abszurd módon egy cirkuszi bolhától „örökölt meg” –, aztán végre révbe érkezett, s megkezdhette tanulmányait a stockholmi Királyi Drámaszínház színiiskolájában. A színház igazgatójától, Alf Sjöbergtől kapta első filmszerepét: az 1949-es Csak egy anyában debütált. Ezután jött az 1951-es Julie kisasszony, Strindberg drámájának egyik legnevezetesebb átirata – szintúgy Sjöberg rendezésében –, melyben von Sydow egy részeges lovászfiút formált meg. Eléggé szűk, csupán néhány perces játékidőt kapott, ám a koravén (ekkor mindössze huszonkét esztendős) színész tétova mozdulataival, félszeg mosolyával és egyszerre kedves, mégis nyugtalanító gesztusaival már ekkor jelentőségteljes figurája volt a vászonnak. (Apró, ám érdekes adalék, hogy korai munkáival von Sydow kisebb „svéd filmforradalom” részesévé vált: mind a már említett Julie kisasszony, mind Bergman 1957-es remekműve, A nap vége figyelemreméltó fordulatot hozott az emlékezés képi-filmnyelvi reprezentációjában, hiszen a múlt és a jelen dimenziójának összemosására törekedett azáltal, hogy egyes szereplők megkettőződtek, és egy képen belül jelentek meg gyermekkori énjükkel.)
Von Sydow már a negyvenes évek végén szeretett volna együtt dolgozni Bergmannal: amikor tudomására jutott, hogy a direktor egy statisztát keres Börtön című filmjébe, kapva kapott az alkalmon, és telefonon próbálta elnyerni a rendező szimpátiáját. Bergman meglehetősen nyersen utasította vissza az ifjú színészt, az ötvenes évek második felében azonban legendás munkakapcsolat szövődött közöttük. A nap végében – a rendező egyik legszebb alkotásában, a mentális utazás modern „műfajának” korai darabjában – von Sydow csupán egyetlen jelenet erejéig tűnik fel, egy vidéki családapát alakít a benzinkúton játszódó szcénában. A szintén 1957-ben készült A hetedik pecsétben – minden idők egyik leghíresebb és legtöbbet idézett filmjében – azonban övé a főszerep.
Bergman premodern korszakának egyik csúcsművéről van szó – az erősen allegorikus történetben a középkori halálkultusz kapcsolódik össze a modern ember énkeresésével és elidegenedettségével. Von Sydow alakítja Antonius Block lovagot, aki hű fegyverhordozójával, Jönsszel együtt a keresztes háborúból tér haza, útközben azonban találkozik a Halállal. A kóbor lovag és a sötét, csuklyás alak elszánt sakkjátszmájának apokaliptikus képei azok homloklebenyébe is beleégtek, akik sosem látták a filmet. Legalább ennyire emlékezetes azonban a jelenet, melyben Block megvallja embertársai iránti mérhetetlen közönyét és a lét abszurditásával kapcsolatos aggályait – azt hiszi, egy papnak szól a konfesszió, ám a gyóntatófülkében maga a Halál foglal helyet. Jóllehet von Sydow monológja az egyik legemlékezetesebb és leghatásosabb, melyet valaha is nagyvászonra álmodtak, a színész később mégis úgy nyilatkozott, e filmben túlságosan teátrális alakítást nyújtott, s Bergman stilizált, irodalmias párbeszédeit is természetellenesnek tartotta. Utólag meglehetősen furcsának tűnik e kissé lesajnáló vélekedés, hiszen Max von Sydow számára éppen A hetedik pecsét jelentette az ugródeszkát a világhír felé.
Szinte szériagyártásban készültek a közös munkák Bergmannal: az 1958-as Arc – melyben a rendező önmagáról mintázta a színész által megformált mágust – érdekessége, hogy noha von Sydow főszerepet játszik benne, az első egy órában egyetlen szót sem szól. A két évvel későbbi Szűzforrás – az imént említett két műhöz hasonlóan – szintén az ódon mítoszok és legendák korába röpíti vissza a nézőt, színészünk pedig kiválóan formálja meg a szerető édesapát, aki bestiális bosszúállóvá vedlik át, miután lányát megerőszakolják. Noha a Szűzforrás 1960-ban elhódította a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat, Bergman „közlekedési balesetnek”, illetve „olcsó Kuroszava-imitációnak” titulálta e filmjét (melyet egy középkori svéd ballada mellett a japán mester klasszikusa, A vihar kapujában ispirált). Az elmúlt évtizedekben mégis igazi kultuszt érlelt Bergman utolsó hagyományos felépítésű művészfilmje, ráadásul jelentékeny hatást gyakorolt az exploitation műfajára, kiváltképp annak rape and revenge elnevezésű ciklusára (tudvalevő, hogy az 1972-es Az utolsó ház balra voltaképp a Szűzforrás „korszerű” újragondolása).
A Szűzforrás egyúttal az utolsó Bergman-film, mely visszaréved a mítoszok és legendák korába. A direktor művészete első modernista munkája, a Tükör által homályosan (1961) örvén válik igazán huszadik századivá. Jóllehet már az ötvenes években is a magány és az elidegenedés krónikása volt, Bergman korábban – kivált mitikus közegben játszódó alkotásaiban – ember és Isten viszonyát nem látta teljesen menthetetlennek. A Tükör által homályosan e tekintetben is fontos vízválasztó, hiszen lelki nyavalyáktól, frusztrációktól és félelmektől sújtott hősei immáron teljesen elszakadtak a transzcendenciától. Olyan világban kénytelenek létezni, melyben Isten hiánya evidenciává vált. A zárt szituációs drámában von Sydow alakítja Martint, az orvost, akire mázsás teherként nehezedik felesége egyre elhatalmasodó skizofréniája, valamint írói válságba süllyedt apósa dermesztő magánya és közönye. Miközben valamennyi hős a jellegzetes bergmani problémáktól szenved, Martin alakja az egyetlen, aki valamelyest a szelíd józanságot, a normalitást képviseli.
Az 1963-as Úrvacsorában – mely mellesleg Bergman kedvenc filmje a sajátjai közül – mindennek tökéletes ellenpontjaként a színész egy szorongó, szétmart lelkű, s végül az öngyilkosságba menekülő halászt formál meg. Von Sydow játéka szuggesztív és megrázó, visszafogott és mégis szívbemarkoló – briliáns teljesítményt nyújtott annak ellenére, hogy a forgatás korántsem volt zökkenőmentes (technikai problémák miatt seregnyi jelenetet többször is rögzítenie kellett a stábnak).
A hatvanas évek alkonyán ismét bővül a labilis idegzetű, a valóság „köldökzsinórjától” elszakadt, az őrület peremére sodródott Bergman-hősök arcképcsarnoka. Von Sydow a Farkasok órájában (1968) és a Szégyenben (1968) egyaránt kifogástalanul tolmácsolja művészfigurái érzelmi és egzisztenciális válságát, szorongató határhelyzet-élményét. Az előbbi alkotás a pszichohorror, az utóbbi pedig a háborús film felé gravitál, ugyanakkor mégis képesek ellenállni a szigorúan műfaji értelmezéseknek, s híven őrzik elvont, szimbolikus jellegüket. Színészünk őrületbe sodródó festőművészként (Farkasok órája) és a háború forgatagában emberi mivoltából kivetkőző zenészként (Szégyen) egyaránt remekel – jelenléte még szoborszerű visszafogottságában is nyugtalanító, kis amplitúdójú játéka is baljós érzetet kelt. Alakításainak ritmusa egyébként is precízen kimért: a téboly csírájáról árulkodó gesztusai lassan, szinte észrevétlenül sokasodnak, hogy amikor átszakad a gát, s von Sydow enged a mérgező indulatok parttalan áramlásának, tényleg úgy érezzük, mintha zsilettpenge hasítana a húsunkba.
A művész 1971-ben szerepel utoljára Bergman-filmben, méghozzá a mester Érintés című, az amerikai ABC tévétársaság megbízásából forgatott melodrámájában. Egy megcsalt férjet formál meg Bibi Andersson és Elliott Gould partnereként, s bár csupán mellékszerepben tűnik fel, mégis hálás feladatot teljesít. A klasszikusnak mondható szerelmiháromszög-szituációban ugyanis egyszerre szelíd szerelmesként és követelőző zsarnokként mutatkozik, ráadásul zavarba ejtő rugalmassággal közlekedik a vad érzelmi szélsőségek közti keskeny pallón.
Max von Sydow a hatvanas évek derekán végül kilépett a nemzetközi filmes porondra. (Sőt, már az előző dekád végén, az 1959-es Cannes-i Filmfesztiválon amerikai produkciókba invitálták, de ekkor még következetesen ellenállt a csábításnak, sőt később is olyan felkéréseket utasított vissza, mint az 1962-es James Bond-mozi, a Dr. No címszerepe vagy az 1965-ös A muzsika hangja Georg von Trapp kapitánya.) Bergman tanácsa ellenére mégis elvállalta Jézus szerepét George Stevens monstruózus bibliai filmeposzában, A világ legszebb történetében (1965). Von Sydow legendás alapossággal készült a szerepre: hat hónapot töltött a Los Angeles-i Kaliforniai Egyetemen, s elsajátította nem csupán az angol nyelvet, ám annak közép-atlanti akcentusát is. A svéd aktor – és ez egybecsengett a rendező szándékaival – végig meglehetős közönnyel viszonyult az amerikai stábhoz a forgatás hosszú hónapjai során, s ez az attitűd még alakításába is átszüremlett: egyes ítészek szerint von Sydow Jézus Krisztusa túl enigmatikus és kevéssé emberarcú – minden porcikájával egy másik, nem evilági dimenzió furcsa hírnöke. Ugyan A világ legszebb története a nagyigényű kivitelezés és a pompás sztárparádé (Charlton Heston, Angela Lansbury, Claude Rains, John Wayne, Telly Savalas és Donald Pleasence is feltűnt a vásznon) ellenére a vártnál szerényebb bevételt termelt a kasszáknál, szélesebb körben is ismertté tette Max von Sydow nevét.
„Egész életemben a változatosságot kerestem. Ezért is kötöttem ki a repertoárszínháznál, ahol humoros és tragikus, nagyobb és kisebb szerepeket egyaránt alakíthattam. Számomra ebből áll egy színész élete” – nyilatkozta egy ízben von Sydow. Pályájának következő évtizedei eme ars poetica jegyében teltek. A tengerentúlon eljátszott szerepei látszólag széles skálán mozogtak: kezdetben úgy tűnt, tragikus hősként, nagy formátumú gonoszként és csetlő-botló átlagemberként egyaránt megcsillogtathatja kivételes jellemfestő erejét. 1965-ben – A világ legszebb története bemutatásának évében – például eljátszhatta a The Reward című western főszerepét, 1970-ben pedig egy másik Bergman-sztár, Bibi Andersson, valamint Orson Welles mellett tűnt fel John Huston Levél a Kremlbe című hidegháborús thrillerében. Mindeközben hazájához sem maradt hűtlen: olyan svéd mozikban foglalkoztatták, mint Tage Danielsson 1971-es Almaháborúja vagy Jan Troell 1972-es Új hazája.
Egy esztendővel később, 1973-ban aztán a filmszínházakba került legnagyobb és legismertebb hollywoodi munkája, Az ördögűző, mely akár az Álomgyár csúcsára is repíthette volna von Sydowt, és noha ez elmaradt, William Friedkin korszakalkotó horrorfilmje felmérhetetlenül fontos állomás volt a pályáján. A direktor kezdettől fogva színészünket akarta a főszerepre. Amikor először kézhez kapta William Peter Blatty Az ördögűző című regényét, hogy annak tudatában olvassa el, a filmben majd egy papot kell megformálnia, von Sydow azt hitte, annak a Karras atyának a figuráját szánják neki, akit végül Jason Miller játszott el. Őszintén meglepődött, amikor megtudta, hogy valójában a címszerepre szemelték ki. Egy 2013-as interjújában lakonikus tömörséggel vallotta be: azóta sem tudja, miért épp őrá esett a választás.
Kezdetben a stúdió is egész más terveket dédelgetett: A Keresztapa (1972) révén épp művészi másodvirágzását élő Marlon Brandót szerették volna megnyerni Merrin atya szerepére. Az öntudatos Friedkin azonban úgy érvelt, ha a színészlegendára bíznák a feladatot, Az ördögűző „egy Brando-filmként végezné”, s elveszítené eredeti jelentőségét, amit a direktor a legkevésbé sem akart. Annak ellenére, hogy a címszereplőt alakította, von Sydownak a filmben jóval kevesebb játékidő jutott, mint a többi főhősnek, ráadásul a forgatás sem bizonyult sétagaloppnak. Annak érdekében, hogy az ekkor 44 éves, és egyébként is koravén küllemű művész még idősebbnek tűnjön a vásznon, Dick Smith maszkmester – aki A Keresztapa Brandóját is nagypapakorúvá fazonírozta – egy speciális és igencsak bonyolult eljárást alkalmazott, így hát von Sydowt minden forgatási napon három órán át sminkelték, ami jelentős többletterhet rótt a színészre.
Annak ellenére, hogy nagyszerűen oldotta meg Merrin atya szerepét, von Sydow kimaradt Az ördögűzőre zúdoló Oscar-esőből. Kollégáival (Ellen Burstynnel, Jason Millerrel és Linda Blairrel) ellentétben még csak fel sem terjesztették a kitüntetésre. Portfóliója a hetvenes évek hátralévő részében még olyan kulcsművekkel gazdagodott, mint A keselyű három napja (1975) című paranoiathriller, de a Tatárpuszta (1976) című európai koprodukcióban és Alberto Lattuada szatirikus komédiájában, a Kutyaszívben (1976) is láthatta a publikum, a lehetőségeket azonban szűkösebbre szabta számára a sors – Hollywoodban legalábbis mindenképpen. A tengerentúlon egy idő után szinte csak előkelő idegeneket, titokzatos, torz gonoszokat, elszigetelődött csodabogarakat formálhatott meg. Már A keselyű három napja is ebbe a sormintába illeszkedett, aztán 1980-ban jött a Flash Gordon, Mike Hodges máig ellentmondásos megítélésű képregény-adaptációja, melyben von Sydow Ming uralkodót, a világ megmentésén fáradozó címszereplő ellenlábasát személyesítette meg. A színész a szerep kedvéért kopaszra borotválta a fejét, de Az ördögűzőhöz hasonlóan ez a forgatás sem telt számára komfortosan, Ming jelmeze ugyanis több mint 30 kilót nyomott. A produkció maga azonban nem bizonyult ólomsúlyúnak: a korabeli kritikák egy része túlságosan gyermetegnek tartotta, s való igaz, a nyolcvanas évek akut ízlésficamától, infantilizmusától megérintett fantasy – bár bizonyos körökben még mindig kultuszműként tételezik – mai szemmel felettébb kínosnak tűnik. Von Sydow alakítását azonban sokan méltatták – míg a Flash Gordont alakító Sam J. Jones begyűjtött egy Arany Málna-jelölést –, és a szerep hozzájárult ahhoz, hogy a Hollywoodban még mindig afféle páriának számító svéd színész neve jól csengjen a tengerentúli populáris kultúrában. 1981-ben aztán Sylvester Stallone, Michael Caine, Pelé és a magyar Gera Zoltán partnereként egy focibolond német hadnagyot játszott a Menekülés a győzelembe című második világháborús koprodukcióban, majd újabb exkurziót tett a fantasy világába: a Conan, a barbár (1982) Osric királyaként cameózott (ráadásul annak az Arnold Schwarzeneggernek a társaságában, aki korábban Flash Gordon szerepére is szóba került, ám erős akcentusa miatt nem ment át a rostán).
Von Sydow egy ideig még nem szakadt el e műfajtól: 1984-ben David Lynch Dűnéjében vállalt el egy kisebb megbízást, valamint ugyanebben az évben forgatta az Álomküzdőket, melyben a Dennis Quaid alakította főhős mentorának bőrébe bújt, s egyebek mellett azzal a Christopher Plummerrel osztozott a vásznon, akivel pályájuk több ponton is összefonódott (erre később még visszatérünk). 1986-ban Bergman legnagyobb csodálója, Woody Allen invitálta meg Hannah és nővérei című mozijába. (Érdekesség, hogy még a film cselekményszerkezete is a svéd mester Fanny és Alexander című munkáját idézte, hiszen az ünnepi asztal körüli nagyjelenetek mindkét alkotásban fontos dramaturgiai szervezőelvet jelentettek.) Von Sydow ugyanazt a típusfigurát játszotta újra, amit már a korábbi Bergman-mozikban tökélyre fejlesztett: a világtól elvonuló, magának való művészét, akinek ezúttal fiatal szeretője (Barbara Hershey) hűtlenségével és visszautasításával kell megbirkóznia. Hershey és von Sydow szakításjelenete állítólag annyira élethűre sikerült, hogy a stáb álló ovációval adózott a két színésznek.
1987-ben a színész erkölcsileg egyik leginkább jövedelmező szerepében brillírozhatott: a Bille August rendezte Hódító Pellében egy Lasse nevű özvegyet formált meg, aki kisfiával Svédországból Dániába emigrál egy boldogabb élet reményében. Apa és fia egy uradalmi birtokon talál munkát, a mozi középpontjában pedig mindennapos küzdelmeik, kiszolgáltatottságuk és tompa reményeik állnak. Von Sydow éles kontúrokkal rajzolta meg a hazáját odahagyó, tengerentúli jövőről ábrándozó, esendő kisembert (ráadásul a figura a művész privát életére is rezonált, hiszen a nemzetközi hírnév megszerzését követően von Sydow afféle világpolgárrá avanzsált – amellett, hogy megannyi hollywoodi filmben játszott, hosszú évekig élt Párizsban, sőt 2002-ben a francia állampolgárságot is megkapta). Noha egyesek túlságosan hosszadalmasnak és szentimentálisnak ítélték, a Hódító Pelle tetszésre talált a kritikusok körében, a szakma pedig nem mérte fukar kézzel az elismeréseket: August – egyébként is minden ízében díjszezonra pozicionált – drámája elnyerte a Cannes-i Filmfesztivál fődíját, továbbá a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscart is. Von Sydow a Svéd Filmintézet, a Dán Filmkritikusok Szövetsége, valamint az Európai Filmakadémia díját zsebelhette be, ráadásul – 60 esztendős korában először – őt magát is Oscar-díjra jelölték. Az aranyszobrocskát végül Dustin Hoffman vihette haza az Esőemberben nyújtott alakításáért, von Sydow azonban ismét bebizonyította, hogy igazi kaméleontermészet: a sors hálójában vergődő kisembert ugyanolyan bámulatos könnyedséggel varázsolja elő köpönyegéből, mint a tipródó, intellektuális Bergman-hősöket vagy a hollywoodias ízléshez szabott, széles gesztusokkal dolgozó, szinte már karikatúrába hajló gonoszokat.
Von Sydow 1992-ben August A legjobb szándék című koprodukciós drámájában is szerepet kapott (ráadásul ez a mű is elhódította a Cannes-i Filmfesztivál fődíját), 1993-ban pedig jött a Hasznos holmik, Stephen King azonos című regényének filmverziója, melyben színészünk egy Leland Gaunt nevű öregúr bőrébe bújik, akinek érkezése alaposan felkavarja az állóvizet Castle Rock kisvárosában. Hamarosan kiderül, hogy Gaunt képében maga a Sátán szállta meg a települést – von Sydow fürdőzik az agyafúrt, kedélyesen szivarozgató „bolttulajdonos” szerepében, féktelenül árad belőle az ősi aljasság. A Hasznos holmikat persze kirostálta az idő és a nézői emlékezet – méltán merült alá a B-kategóriás King-adaptációk süllyesztőjébe –, a svéd legenda alakítása azonban mai szemmel is delejező. A kilencvenes években viszont kevés testhezálló, művészi szempontból is nagy hozamú feladatot kapott: impozáns, de apróbb beugrók jöttek, például az Ébredések (1990) ragyogó férfimelodrámájában, ám a nevét adta olyan fiaskókhoz is, mint a Sylvester Stallone főszereplésével készült Dredd bíró (1995). Feledhető hollywoodi produkciók (Csodás álmok jönnek, 1998) és még feledhetőbb tévéfilmek (Sámson és Delila, 1996; Salamon, a zsidók királya, 1997) követték egymást, sőt von Sydow 2001-ben még a Druidák alkonya című, Christopher Lambert főszereplésével készült, és minden létező tekintetben csúfos bukásnak bizonyult peplumhoz is asszisztált, méghozzá Klaus Maria Brandauer társaságában.
Időnként a hollywoodi főáramba is vissza-visszatért: Steven Spielberg Különvéleményében (2002) és a Csúcsformában harmadik részében (2007) például ismét egy-egy jelentősebb negatív szerepben bizonyíthatott, ám az ilyesféle alkalmak egyre ritkábbakká váltak. Von Sydow a kétezres években jobbára nevesincs tévéfilmekben és B-kategóriás fantasykben váltotta aprópénzre tehetségét. 2010-ben a Benicio Del Toro és Anthony Hopkins főszereplésével készített Farkasemberben cameózott, s bár Martin Scorsese lázálomszerű pszichológiai thillerében, a Viharszigetben, továbbá Ridley Scott Robin Hoodjában is láthatta a közönség, az igazi kihívást jelentő feladatok rendre elkerülték. 2011-ben aztán váratlanul fordult a kocka: Stephen Daldry Rém hangosan és irtó közel című, a 9/11 utáni Amerika eltemetett tramáit, egyéni kataklizmáit feltérképező drámájának néma mellékszerepéért újból Oscar-díjra jelölték. Ezúttal azonban csupán von Sydow teljesítménye volt átlagon felüli, Daldry ugyanis annak rendje és módja szerint giccsbe fojtotta a gyászmunka nehézségeiről beszélő felnövéstörténetet. A színész 2012-ben sem szoríthatta magához az Oscar-díjat, pedig ekkor már több mint fél évszázada játszott amerikai mozifilmekben. (Az aranyszobrocskát nagy kortársa, Christopher Plummer nyerte a 2010-es Kezdők mellékszerepéért, melyet von Sydow korábban épp azért utasított vissza, hogy szerepelhessen Daldry filmjében.) Hollywoodi karrierjére mindig jellemző volt egyfajta fluktuáció (hullámhegyek és -völgyek, elsőrangú és alacsonyabb büdzséjű, illetve nívójú produkciók követték egymást), ugyanakkor még az apró, jelentéktelennek tűnő karakterszerepeket vagy nyúlfarknyi cameókat is átszínezte hihetetlen karizmájával.
2015-ben ő is részese lett minden idők egyik legmonumentálisabb filmes vállalkozásának: a Star Wars hetedik, Az ébredő Erő című epizódjában Lor San Tekkát, az idős kalandort alakította. Személyében – Alec Guinness és Christopher Lee után – egy újabb klasszikus eleganciát sugárzó európai színész csatlakozott az évtizedeken és generációkon átívelő sagához. Az elmúlt évtizedben von Sydow már egyre kevesebbszer állt kamerák elé, s végül 88 esztendősen, Thomas Vinterberg Kurszk (2018) című, a tragikus sorsú orosz atom-tengeralattjáró történetét elbeszélő történelmi filmjében búcsúzott az ezüstvászontól. A már említett Christopher Plummerrel együtt – aki idén hunyt el, s aki nem mellesleg ugyanabban az évben született, mint von Sydow – az egyik utolsó klasszikus stílusú és megjelenésű európai színészóriás távozott a személyében. Max von Sydow egy hónappal 91. születésnapja előtt, 2020 márciusában hagyta itt az árnyékvilágot, mintegy százhatvan nagyjátékfilmes és televíziós munkával a háta mögött. Lehetséges, hogy Antonius Block lovagot legyőzte a Halál, von Sydow azonban diadalt aratott a „szörnyű uzsorás” felett: amikor eljött az idő, egy könnyelmű mosoly kíséretében, szikrázó északi tekintetével és sudár alakjával átlépett az örökkévalóságba.
