Tépelődő Bergman-hőstől a Csillagok háborúja idős világutazójáig, Jézus Krisztustól tettrekész ördögűzőn át a Sátánig, nagy formátumú gazembertől melegszívű családapáig minden filmszerepet eljátszott, ami csak forgatókönyvíró képzeletéből kipattant az elmúlt hetven esztendőben. Max von Sydow, a 20. század egyik utolsó színészbölénye csodamód gazdag, ezerszínű életművet hagyott hátra tavalyi halálával.
Ingmar Bergman életművének egyik legnyilvánvalóbb jegye a psziché filmképi kivetítése: minden filmjében a kamera szemével próbálta felfedni a lélek mélyszerkezetét. Filmes pszichoanalitikusnak is nevezhetnénk, de talán a filmes pszichoarcheológia terminus lehetne a legmegfelelőbb a bergmani mozgóképes lélekábrázolásra.
Juan Carlos Fresnadillo
mindent egy lapra tett fel: az egész világot a szerencse vezérli. Persze ez
csak a látszat. Megvan neki a többi lapja is, viszont ott tartja mindet a kézelőben,
hogy csak időnként villantsa fel őket egy-egy futó pillanat erejéig.
A nagy történet során számtalanszor feltették már a kérdést: mi van a halál után? Nos, filozófiai és teológiai meggyőződés szerint különböző válaszok születtek: van élet, nincs élet, nincs semmi, vagy éppen semmi van.
A Hó hull a cédrusra című önéletrajzi regény 1994-ben jelent meg, és világhírnevet hozott David Guterson amerikai írónak. A szerző PEN/Faulkner díjat kapott, a könyv több mint 4 millió példányban kelt el, és 30 nyelvre fordították le. Végül utolérte a sikersztorik végzete: filmre vitték.