Dánia második Oscar-díjasa nemcsak újra és újra aktuálissá váló témája miatt örökérvényű alkotás, hanem kortalan filmnyelve miatt is.
Az idei gálát a dánok valószínűleg fokozott figyelemmel nézik majd: sikerül-e megint duplázni a Még egy kört mindenkinek tavalyi sikere után az idei Meneküléssel? Nem lenne épp hallatlan, hiszen a nyolcvanas évek végén már megcsinálták egyszer ezt a bravúrt: a Babette lakomájára sikerült rátromfolni egy évvel később a Hódító Pellével. Ráadásul a tematika is stimmelne, hiszen a Meneküléshez hasonlóan a Pelle is Dániában új otthont kereső emberekről szól. A jelenlegi geopolitikai áthallásokról nem is beszélve: ezek a svéd emigránsokról szóló sorok épp azalatt íródnak, miközben Ukrajnából emberek ezrei kényszerülnek elhagyni otthonukat, és ideiglenes kényszervendégséget keresnek a környező országokban…
Igaz, Pelle (Pelle Hvenegaard) és apja, Lasse (Max von Sydow) nem háború elől menekülnek, hanem mai „szakszóval” ún. „gazdasági bevándorlóknak” minősülnének: az anya halála után keresnek új életet, új lehetőségeket egy fokkal délebbre, Dániában, valamikor az 1850-es évek vége felé. Az apa kezdeti optimizmusa hamar szertefoszlik: a dán, bármennyire is testvérnép, nem fogadja tárt karokkal az ütött-kopott svédeket, pláne, hogy fia életkorához képest (10-11) Lasse túl van első virágzásán, az idősödő ember első ránézésre, de másodikra sem lenne tökéletesen (ki)használható munkaerő. Végül egy vidéki birtokon, konkrétan egy istállóban kapnak munkát, ahol a nemrég lezajlott „népek tavasza” alig érezteti hatását: a majorban fél- vagy tán teljesen feudális állapotok uralkodnak, ahol a beszédes nevű Kongstrup (kb. Királytanya) földesúr kiskirálykodik. Pelle és apja „bibliai” körülmények között laknak: az istállóban hálnak, alig elkerítve a tehenektől. A nyomort csak tetézi az abúzus, ami a középmenedzsment részéről érkezik – a földesúr és idősödő felesége nem ereszkednek le a nyomorba parancsot osztogatni, ők csak haszonélvezői az öröklött birtoknak, helyettük intézőik igazgatják a napi munkát. A Pellét körülvevő világ nem csak szó szerint mostoha.
Annak ellenére, hogy a birtok a tengerhez közel fekszik, viszonylag kevéssszer látjuk benne a vizet. Ám amikor igen, akkor erősen szimbolikus töltetű képekben: a víz mindig valami erős változást vagy megrázó élményt hoz – ahol más filmek a véletlent használnák dramaturgiai eszköznek, a Hódító Pelle a víz őserejét használja. Pelle és apja is vízen érkeznek, de a tenger ázsiai menekülteket is partra sodor, ahogy elvetélt csecsemőt, elveszettnek hitt tengerészt, és halálra fagyott halászt is hoz. Egy kiemelt fontosságú jelenetben Pellét is majdnem elnyeli. A tenger kiszámíthatatlansága magának az életnek a véletlenszerűségét tükrözi – nem véletlen, hogy a 400 csapás Antoine Doineljéhez hasonlóan Pelle is a víz felé veszi az irányt, amikor végleg nekiindul a film végén.
Ha furcsállnánk, hogy a címadó karaktert épp egy Pelle nevű fiúcska játsssza: nem teljesen véletlen. A film alapanyagául szolgáló Pelle-regényciklus, Martin Andersen Nexö Bildungsromanja annyira alapvető és népszerű háziolvasmánya volt a dánoknak, hogy egész generációkat kereszteltek Pellének, így Pelle Hvenegaardot – akit háromezer gyerek közül választottak ki – is. A ma 47 éves, tévés személyiségként tevékenykedő Hvenegaard csodálatos gyerekszínész, pont az a fajta ártatlanság uralja az arcát, ami kell egy effajta felnövésfilmhez – egyfajta sima tükör, amin keresztül látjuk és átérezzük a sanyarú dán 19. századközépet. Tökéletes párja a veterán svéd színészlegenda, Max von Sydow, aki olyan alázattal és autentikusan alakítja a kicsit alkoholista, kicsit analfabéta, kicsit gyáva apát, hogy a néző nem tudja eldönteni, szánná-e, vagy ütné. A kettőjük közti különleges kapcsolat a film egyik legizgalmasabb vonása: nem nagyon tudunk sok ilyenfajta apafigurát felemlegetni a filmtörténetből. Lasse fia felé érzett hatalmas szeretetét minduntalan felülírja meghunyászkodása, tehetetlensége, és ennek fényében még értékesebb a kis Pelle felnőtté válásának íve. Milyen lehet egy olyan apára támaszkodni, akire nem lehet? Milyen úgy felnőni, hogy nincs, akire felnézni? Az egyetlen ember, akire Pelle ideig-óráig felnézhet, egy másik svéd, Erik (Björn Granath) – de ezt a szabadságszerető garabonciást is felőröli a rendszer, gügyögő idióta lesz belőle.
A film másik különlegessége a korabeli dán mores bemutatása. Pelle szemein keresztül megtapasztalhatjuk, hogy akkoriban kinek mi adatott meg, és hogy ki mit kezdett azzal, ami neki megadatott. Látjuk, hogyan élnek a szolgák, és hogyan az urak. Végignézzük a házasság intézményének különböző stációit: hogyan udvarolnak, szeretkeznek, vetélnek – és hogyan járnak félre. A mai kosztümös alkotásoktól eltérően a Hódító Pellében még nem annyira súlyos a kortárs ideológiák történelembe való retroaktív „visszatuszkolása”, ám ha feltűnne, hogy a film különösen érzékeny szociálisan, ez sem véletlen: az 1902-ben kezdődött regényciklus (amiből a film az első kötetet veszi alapul) szerzője meggyőződéses szociáldemokrata volt, később a dán kommunista párt tagja lett, a nácik börtönbe is zárták emiatt. Még a mai feminista filmkritika is találhat fogást a Pellén: Kongstrup kasztrálása a film egyik legerősebb pillanata – de Bille August rendező egyébként is kitűnő dramaturgiai érzékkel váltogatja a szemgyönyörködtető, valamint az abból kizökkentő jeleneteket.
Azzal együtt, hogy ma már nehéz lenne ugyanígy leforgatni pl. azokat a gyerekbántalmazós jeleneteket, ahol a kis Pellét meztelenül gyalázzák a birtok dán kamaszai, a film igencsak jól öregedett, hiszen alapvető emberi érzésekről és értékekről mesél. Egy pillanata sem érződik avíttasnak, hiszen eleve hömpölygő, klasszicizáló filmnyelvet használ, és nem spórol a helyszínekkel, de a játékidővel sem. Ma már a filmet nyitó kikötő-jelentetet valószínűleg zöld háttérrel és CGI-jal oldanák meg, de a veterán Jörgen Persson kortalanságot sugárzó képei még pont egy olyan filmtörténeti korszakban születtek, ahol még nem volt kínos „szépen” filmezni.
Ugyan végül Dustin Hoffman happolta el a legjobb színésznek járó szobrot von Sydow elől az Esőember szerepéért, a Hódító Pelle lett a legjobb idegen nyelvű film az 1989 március 29-én tartott 61. Oscar-gálán, ezzel megakadályozva Szabó Istvánt a Hanussennel való duplázásban – de Almodóvar első Oscar-nevezését is meghiúsította. A 89-es gála sok értelemben bomlasztóra sikerült (egyesek erre datálják az Oscar népszerűségének hanyatlását, nem volt házigazda, itt kezdődött a hosszú és gagyi táncos-dalos betétek túlburjánzása), de a Pelle miatt nem kell szégyenkeznie az Akadémiának: a film jogosan hódította meg a kritika és a nézők szívét egyaránt.
