Elena és Lila diád-jellegű kapcsolata nemcsak a két lány történetét vesézi, hanem betekintést nyújt egy olyan letűnt világba, ahol a legnagyobb érték az iskolázottság lehetősége, ha már a pénz csak keveseknek adódik meg. Két sors követhető nyomon: lányok élete, akik mások választásai alapján kell éljenek és túléljenek.
Elena Ferrantéról, a Nápolyi regények mögött álló kreatív erőről annyit kell tudni, hogy leginkább semmit nem tudunk – de írói álnév ide vagy oda, ez valójában nem is számít annyira. Egész biztosan olasz származású, kiválóan ismeri a nápolyi élet csínját-bínját – és nem utolsósorban egy olyan történetet dobott piacra, amit legalább olyan ízletesen lehet kóstolgatni könyvként, mint amilyen vagányul átültethető tévés formába. Saverio Costanzo sorozatalkotóként le is csapott az esélyre, de valószínűleg nem egy embernek csillan fel a szeme arra az információra, hogy Paolo Sorrentino is benne volt a buliban producerként. Mindezt figyelembe véve mégsem egy álmodozó, modern olasz klasszikussal kell számolni: ezt már csak az alapmű szigorú követése sem engedhetné meg, márpedig a regénysorozat nagyon is komolyan van véve, az adaptáció ennél hűebb nem is lehetne.
A történet az egyik legszebb lenyomata a női barátságnak, amiben jellegzetesen egyszerre van jelen a csodálat, a szeretet, az irigység és egymás túllicitálása az élet legkülönbözőbb területein. Mi történik, amikor ezt a dinamikát egy nápolyi nyomornegyed porába helyezi valaki? Kap a néző egy Elenát (Margherita Mazzuca) és egy Lilát (Gaia Girace), akik olyan könnyedén lopják magukat a szívekbe, hogy egészen fájdalmas munka lesz nézni a naivságból elhatározottságba érő lányok életét.
Főszereplőink egy szikkadt, száraz, rémálomszerű negyedben találnak egymásra, együtt fedezvén fel a tanulás és a könyvek csodáit, egy állandó harcban egymást ösztönözve a kitörésre. A háttérben természetesen folynak a szokásos viszályok: piti kis maffiózók nyitnak boltokat, vásárolgatnak fényes autókat és hordoznak fejlődőben levő tinilányokat „felnőni” a negyed határára. Családok bensőséges élete és csodálatos tengerparti jelenetek röpítenek az '50-es évek Olaszországának jellegzetes hangulatába. A különböző epizódok lassan építkeznek, a lányok egészen apró gyermekkorának is megfelelő időt szentelve, követve a regények hömpölygő, nyárias lassúságát, ami teljesen átlengi az egész sorozatot.
A jelenetek mögött végig ott lengedez egy feszültség, egy úgy felejtett gáztűzhelyrobbanás veszélye, amit sikeresen pattogtatnak el a különböző epizódok csúcspontjain, kihúzva a veszélyérzetet, így a néző már-már ott él a telepen és a szereplőkkel együtt retteg a gonosztól – ami nem más itt, mint a mélyszegénység. Nehéz nem észrevenni ugyanakkor a férfi-nő kapcsolat ábrázolását: valósághűen van a néző elé tárva az agresszióba süppedő érzelemvilág, Elena és Lila ugyanolyan mértékben vannak kitéve ennek, életük természetes velejárójaként fogadva el ezt, mint ahogyan azt is, hogy kevés választásuk adatik meg saját döntéseket hozni, és csak egymásra támaszkodhatnak az út végén.
Ugyanakkor a sorozat egy vakáció, egy időutazás, egy sétahajókázás is lehet egy olyan világban, ahol bármelyik pillanatban arra számíthatunk, hogy Sophia Loren minden közhelyt igazolva kilógatja a ruháit egy lerobbant zsalus ablakon. Ezzel egy időben mégis olyan apró mozzanatok és élettörténetek porszívóznak magukba, amelyekben kicsit meg lehet pihenni, merengeni az emberi lét fondorlatos kanyarulatain, két igen értelmes lány nagyítóján át. Saverio Costanzo és csapata az autentikus hangulatra is figyeltek, precízen válogattak színészeket, így mindenki, aki vászonra kerül (gyermek és felnőtt egyaránt) a nápolyi régióból származik és kötelező módon mindenkinek meg kellett tanulnia egy teljesen új nyelvjárást, az '50-es évekbeli nápolyijáét, ami nagyban eltér attól az irodalmi olasztól, amihez a fülünk szokva van. Érdemes odafigyelni az irodalmi nyelv és a dialektus váltakozására, ugyanis ezt a dinamikát használják a zárt közösség ábrázolására, a feltörekvés lefestésére és egyes karakterek jellembeli – valós vagy valótlan – változásainak megerősítésére.
Mindemellett zeneileg Max Richter egy olyan csokrot hozott létre, ami egy időben tud melankolikus, vágyakozó és nosztalgikus lenni, olyanok számára is, akik teljesen párhuzamosak a bemutatott világgal vagy küzdelmekkel. A klasszikus zongora mögé természetesen be van építve a kor zenéje is, így egy percre sem felejthető el, hogy az olaszok milyen szépen tették sajátukká például a twistet, ahogyan az sem, hogy mennyire találó egy nyálas olasz sanzon Ischia szigetével.
A Briliáns Barátnőm eddig két évaddal büszkélkedhet, és Elena Ferrante Nápolyi regények négyesfogatából az első két kötetet dolgozza fel (Briliáns barátnőm és az Új név története). Teljesen megéri még így is neki vágni, főleg ha olyan történtre vágyna a lélek, amiben a maffiózók háttérszereplők és inkább egy betegség tünetei: átlagemberek, akik kihasználják a nyomor adta lehetőségeket. A hangsúly az élet apró pillanatain és a felnőtté váláson van, de akit mindez mit sem érdekel, még annak is ott van az olasz tájak széles képernyős bemutatása, ami talán felér egy képzeletbeli kirándulással.
