Trencsényi Klára első egészestés dokumentumfilmje, a Reményvasút a felszínen a budapesti Gyermekvasútról szól, ám valójában egy szívbemarkoló drámát ábrázol az ott dolgozó, hátrányos helyzetű fiatalokról.
Trencsényi Klára 2007-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetem kameraman szakán: pályájának kezdete óta a dokumentumfilm területén mozog, hol operatőrként (Eltitkolt évek, Végváriak), hol rendezőként is. Megközelítésmódját alapvetően jellemzi a társadalmi érzékenység és a szereplők iránt érzett empátia: Az esély című 2007-es alkotása betegségekkel és azok pszichológiai hatásával, vagy szocializációs problémákkal küzdő, reintegrációs programban résztvevő embereket szerepeltet, míg a 2014-es Egyetlen fa maradt egy félelem sújtotta, elszigetelt koszovói szerb közösségbe enged betekintést.
Első egészestés dokumentumfilmjét, a Reményvasutat is hasonló hangnem hatja át: a Széchenyihegy és Hűvösvölgy között közlekedő Gyermekvasút néhány ott dolgozó fiataljának viszontagságokkal teli életét mutatja be. A film központi tere és motívuma maga a Gyermekvasút, melyet az alkotás metaforává emel: az átmenetiséget, a megdermedt időt jelképezi. Néhány felhasznált archív felvétel tanúskodik arról, hogyan vált az átkos Rákosi-korszak talán egyetlen, mai napig jóváhagyott és támogatott vívmánya, az Úttörővasút a mai Budapest közlekedési látványosságává. A Gyermekvasút tehát egyrészről a szocializmus továbbélő szellemeként is értelmezhető, mely napjainkban kellemes nosztalgiával és a retró érzéssel „kísért”. Valami olyan felemelő közösségi tudat hatja át, mely a gyökereiben talán tényleg jellemezte a régi rendszer ideológiáját. Másrészről a Gyermekvasút a gyerek- és felnőttkor közötti ingoványos, átmeneti időszakot is megjeleníti: fegyelmezetten menetelő, apró felnőttek tisztelegnek, vonatot menesztenek és jegyeket kezelnek fáradhatatlanul. Erre a bizonytalanságokkal és szorongással teli periódusra utal a doku angol címe, a Train to Adulthood, illetve az egyik főszereplő, Viktor filmindító monológjának egyik mondata is, mely a plakátra is rákerült: „Se felnőtt, se gyerek nem akarok lenni.”
Egy közkeletű elgondolás szerint a közönség szimpátiájának teljes megnyeréséhez kutyát és gyereket is szerepeltetni kell egy filmben. Trencsényi Klára filmje a Gyermekvasút „dolgozóival” és a két bemutatott család háziebeivel ugyan maximalizálhatná ezt a cukiság-faktort, de mégsem ezzel az olcsó trükkel operál. Ahogy a szocializmus iránt érzett nosztalgia, úgy az öncélú aranyosság sem tolakszik az előtérbe, a Reményvasút inkább személyes hangvételű szociodokuként működik. Elsősorban a hátrányos helyzetű gyermekek keserédes sorsára koncentrál: egy ikerpár, Viktor és Kármen, és egy harmadik vasutas, Gergő életébe enged betekintést. Az ikreket és legkisebb testvérüket egyedül neveli az ugyan három nyelven beszélő, de csak alkalmi munkákból élő édesanyjuk, míg a felgyülemlett tartozások miatt ki nem lakoltatják őket. Gergő pedig félárvaként rekedt Magyarországon: szülei Németországban kénytelenek megélhetést biztosítani maguknak és a gyerekeknek, akiket itthon a nagyszülők vettek gondjaikba. A család szétziláltságát mindennél jobban érzékelteti az a Skype-beszélgetés, ami hirtelen félbemarad az akadozó internet miatt. Gergő zavart szavai kétértelműen csengnek: „megszakadt a kapcsolat”. Tehát a gyermekkor gondtalan és vidám pillanatai mellett – melyek zömében az óvó bástyaként funkcionáló Gyermekvasúthoz kötődnek – bőven helyet kapnak a felnőttkor sűrűsödő viharfelhői is. A mély, megérintő tartalom jó ritmusban, a kamaszkor érzelmeinek megfelelően adagolódik: hol vidáman, felszabadultan, hol szomorúan, szorongásokkal telítve.
A remek témát és a jó cselekményvezetést kiválóan egészíti ki a néha líraiba csapó hangnem. A Gyermekvasút környezetéről készült, a cselekmény folyását finoman megszakító festői képeket (mint az őszi színpompába, vagy épp hóba burkolózott erdő totálja és a vonat ablakáról lassan lecsúszó jégdarabok közelije) Trencsényi Klára és Vizkelety Márton vette fel. Az ezeket aláfestő lágy, már-már szférikus zene pedig Sperling Andor munkáját dicséri. Ám az, hogy ez a lírikus fogalmazásmód jól működik együtt a szociodrámába forduló felnőtté válási sztorival, a vágás finomhangoltságának köszönhető (Czakó Judit): a jelenetek zökkenőmentesen folynak át egyik érzelmi közegből a másikba. Most épp a végrehajtó szívtelenségén kesergünk, majd egy perc múlva már egy elveszett cipő körül támadt káoszon mosolygunk, vagy épp elmerülünk a Széchenyihegy gyönyörű képeiben.
Trencsényi Klára első egészestés dokumentumfilmje egy igazán szívmelengető, de közben szomorú; egyénített, de mégis globális problémákat feszegető; nosztalgikus és kedves, de nagyon is komoly és lírai alkotás lett. A Reményvasút azoknak is erősen ajánlott, akik sosem akartak vasutasok lenni!
