A 24. Filmtettfeszten az erdélyi közönség is láthatta Szimler Bálint Fekete pont című nagyjátékfilmjét, amely válságban levő magyarországi iskolarendszer rossz közérzetét és strukturális problémáit jeleníti meg egy ötödikes fiú, Palkó történetén keresztül, aki Németországból költözik haza, és a számára idegen rendszerbe belecsöppenve nehezen igazodik annak elavult tanítási és fegyelmezési módszereihez. A teljesen egészében állami támogatás nélkül készült film kolozsvári vetítése után beszélgettünk az alkotóval.
Egyrészt személyes ihletettsége is van a filmnek, hiszen kilencéves korodig Amerikában éltél, és amikor hazaköltöztél, téged is sokkolt kissé a magyarországi oktatási rendszer, másrészt azt is hallottam egy korábbi interjúdban, hogy rendesen utánanéztél a témának, mielőtt belevágtál a film elkészítésébe: látogattál órákat, és még évnyitókról készült videókat is néztél. Egy személyes történetet szerettél volna megformálni, vagy inkább egy társadalmi problémát akartál megjeleníteni?
Inkább az utóbbi. A személyes történetek inkább alapjául szolgáltak, de valójában az egész film elsődleges motivációja egyfajta frusztráció volt. Nagyon-nagyon zavar, hogy nincs érdemi reakció a dolgokra, amik történnek velünk. Ha elnyomnak, vagy igazságtalanság ér, vagy olyan típusú rendelkezés érkezik a hatalom részéről, ami bántó és megalázó bizonyos közösségek számára, vagy épp nekünk, arra nincsen érdemi reakció. Ugyanez történt a tanárokkal szemben vagy az SZFE-nél is, amit én közelről néztem végig. Önkényes politikai szempontok miatt, pénzért kihúzták a szőnyeget a gyerekek alól, és elvették tőlük az egész iskolát.
Nagyon zavar az is, ami a filmes berkeken belül történik. Hogy van egy olyan filmfinanszírozási rendszer, amiben dilettáns emberek politikai utasítás alapján döntenek a támogatásokról. Amiben, hogyha bármilyen formában kritikusan szólalsz fel akár a kormánnyal, akár az ország ügyeivel kapcsolatosan, akkor azzal szinte azonnal elvágtad magad attól, hogy pénzt kapj. És a filmesek sem reagálnak erre, inkább csend van és hasalás. Az emberek valahogy megszokták és elfogadták, hogy ez van, „jó, hát akkor itt fogunk élni”. Várják a lehulló morzsákat meg a messiást. Nekem pedig egyre kevésbé veszi be ezeket a gyomrom. Idealista vagyok, ami mindig emlékeztet arra, hogy milyen lenne a normális reakció mindezekre. Ami pedig az iskolához kötődik, az az volt, hogy szerintem az iskolában nem a véleménykifejtésre, az identitásfejlesztésre, vagy önmagad megvédésére tanítanak meg, hanem éppen ellenkezőleg: arra, hogyan legyél befolyásolható, legyél csöndben, ülj a padban. Így a gyermeklét legizgalmasabb jelenségei tulajdonképpen bűnnek számítanak, és ennek aztán nagy hatása van a felnőttkorra is, meghatározza, hogy hogyan reagálunk helyzetekre. Szerintem nagyon erős a párhuzam aközött, amit tanulunk, és aközött, ahogyan viselkedünk az ilyen típusú helyzetekben. Nagyjából ez volt az, ami elindította az egészet.
Te hogy látod, történt valamilyen lényegi változás azóta, amióta először találkoztál a magyar iskolarendszerrel?
Nem. Ezt a kérdés nagyon sokszor felteszik, mert sokan kifogásolják, hogy nem lehet pontosan elhelyezni időben a filmet. Erre nekem mindig az a válaszom, hogy a film most játszódik, és az, hogy nem tudjuk elhelyezni, csak azt jelzi, hogy stagnálnak az állapotok, tehát tulajdonképpen semmi nem változik. Azért gondoljuk, hogy ez nem a jelenben játszódik, mert azt hisszük, hogy ez már régen nem így van, miközben pontosan ugyanígy van ma is.
Az épületen például nem tudtunk változtatni, nem volt rá pénzünk, tehát nem tudtuk befolyásolni, hogy hogyan néz ki. Egyébként hozzáteszem, hogy egy jó állapotban lévő épületet választottunk ki, nem is akartunk abban fürdőzni, hogy még ez is mennyire rossz állapotban van. Az a tekintélyelvű, frontális oktatási szemlélet pedig, amelyben a gyerek rossz, a tanár meg felsőbbrendű lény, szintén egyáltalán nem változott. Én akkor gyerekként, még Amerikából visszatérve azt éreztem, hogy valamilyen típusú progresszió van. Nem volt jó a helyzet, de mintha lettek volna előremutató gesztusok, mintha a társadalom megtanulta volna, hogy bizonyos dolgok már nem férnek bele, és ez alapján kezdett volna el viselkedni. Ehhez képest most megint az ellenkező irányba haladunk megint. Nem a megoldás felé törekszünk, hanem a rossz tulajdonságokat erősítjük meg: beállítanak még egy iskolarendőrt is, hogy legyen még egy ember, aki majd jól megfegyelmezi a gyereket, meg kötelező erkölcstan- és hittanórák vannak.
Osztály, vigyázz! – Az iskola a kortárs európai filmben
Az európai (szerzői) filmek az elmúlt években nagy figyelmet fordítottak az iskola intézményére. Magyar színtéren a közelmúlt két legnagyobb figyelmet kiváltó mozija (Magyarázat mindenre, Elfogy a levegő) egyaránt az oktatási rendszer szűrőjén keresztül foglalkozott társadalmi törésvonalakkal, de német (A tanári szoba, Bachmann tanár úr és az osztálya), török (Elszáradt füvekről), francia (Az osztály) és román (Zűrös kettyintés, Érettségi) példákat egyaránt találunk. A következőkben – a teljesség és a témában releváns összes film megemlítésének igénye nélkül – a legfontosabb alkotásokban elemezzük a megjelenő oktatásképet, kitérve a tanárok és a diákok helyzetére, valamint arra is, hogy a művek mennyiben tekintik az iskolát a társadalmi beavat(ód)ás intézményének.
Az ilyen típusú intézkedések mellett az iskolák elvesztették az autonómiájukat is, nem tudnak önállóan döntéseket hozni a saját működésükkel kapcsolatosan. A KLIKK-hez kell fordulni vécépapírért és krétáért is, nem is beszélve valami komolyabb problémáról. A magániskolák terjeszkednek, mert az elit kimenekíti a gyerekeit az államiból, és az egyházi iskolákat is telenyomták pénzzel, amik miatt hihetetlen módon erősödik a szegregáció.
Voltak tanártüntetések is, amire az volt a válasz, hogy megtiltották a sztrájkot, ami pedig alapvető emberi jog. Aki mégis sztrájkolni mert, azokat a tanárokat kirúgták. Folytathatnám… Kérdezem én, hogy miért feltételezzük, hogy pozitív irányba változott volna a helyzet?
Rév Marcell a film operatőre, akivel osztálytársak is voltatok az SZFE-n, régóta dolgoztok együtt ketten. Szerinted mi az, ami dinamikus a ti párosotokban, mitől lesz jó a közös munka?
Mi együtt kezdtük. Együtt tanultuk, hogyan kell filmet készíteni és együtt kezdtük el gyakorolni, nemcsak Marcival, hanem a tőbbiekkel is az osztályból. Enyedi Ildikó és Máthé Tibor volt az osztályfőnökünk, akik nem akartak minket leuralni. Nem akartak olyan vezető szerepébe kerülni, aki elmondja, hogy hogyan kell filmet csinálni, hanem sok mindent egymás között kellett megbeszélnünk, egymásra kellett reagálnunk, úgyhogy nagyon sok mindent tanultunk egymástól osztályszinten is. Marcival ez különösen jól működött, vele mindent együtt csináltam. Az elejétől kezdve elég hasonló volt az ízlésünk, hasonló közegből jöttünk, hasonló volt, ahogyan jelen vagyunk a budapesti életben, úgyhogy egyből összekapcsolódtunk, és nemcsak szakmai kapcsolat, hanem egy nagyon közeli barátság alakult ki közöttünk, ami a mai napig tart. A lányának is én vagyok a keresztapja, és az ilyen mértékű közelség sokat segít, ahogy az is, hogy minden, amit tudunk a filmkészítésről, azt együtt éltük meg az elején. Nagyon hasonlóan gondolkodunk, mondhatni egy rugóra jár az agyunk. Egy csomó mindent nem kell mondanom ahhoz, hogy ő értse, mire gondolok, és fordítva: én is értem, mit akar anélkül, hogy ő megmutatná, vagy elmondaná. Ez egy testvéries kapcsolat, ami a filmkészítésben tényleg nagyon nagy előny, mert nagyon bízunk egymásban, nagyon értjük egymást, és tudunk szabadságot hagyni magunknak, mert ha valamit nem beszélünk meg előre, akkor is jól tudunk improvizálni.
Ez már az elejétől fogva így volt Marcival? Mindig is értettétek egymást szavak nélkül is?
Viszonylag. Volt egy áttörés, pont az Itt vagyok [Szimler Bálint vizsgafilmje, amely szerepelt a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál rövidfilmes Cinefondation válogatásában is] forgatása alatt. Volt egy helyzet, amiben nem értettünk egyet. Az történt, hogy az előre kitalált koncepciót lesöpörtem az asztalról a forgatás első napján, ami nehéz lépés volt egy olyan helyzetben, amikor az ember még nagyon bizonyítani akar, meg akarja mutatni, hogy milyen ügyes és milyen jó dolgokat talált ki. Kiléptünk a komfortzónánkból. Marci kicsit haragudott is rám, de ez a döntés nagyon tanulságos volt, azt hiszem végül önbizalmat adott, hogy merjük meglátni az érdekes dolgokat a forgatás közben, ne az egónk uralkodjon ezekben a helyzetekben, hanem a kíváncsiságunk. Ez nagyfokú szabadságot adott, nem csak akkor, hanem szerintem azóta is.
A filmkészítésnél az történik, hogy az ember megpróbál valami izgalmasat elcsípni, az életet visszaadni, amiben egy csomó spontaneitás is van. Hogyha ezt nem engeded meg magadnak, akkor kicsit bezárod magad… Szóval ez talán még jobban összehozott minket.
Arról is beszéltél már többször, hogy nagyon fontosnak tartod a jó színészvezetést, ezzel az egyetemi éveid alatt is sokat foglalkoztál, ebből írtad a szakdolgozatodat is. Hogyan dolgoztál a Fekete pont készítése alatt a színészekkel? Sok amatőr játszik a filmben, és viszonylag kevés a hivatásos színész. Hogyan kell elképzelni ezt a munkafolyamatot?
Fontos, hogy az ember felismerje, hogy milyen helyzetbe lehet hozni egy amatőrt. Ha azt várod el, hogy úgy viselkedjen, mint egy színész, mondatokat adsz szájába, akkor lehet, hogy ugyanolyan hamis lesz, mint hogyha színésszel dolgoznál, és azt várnád el tőle, hogy amatőr legyen. Én azzal kísérleteztem, hogy hogyan tudom olyan helyzetbe hozni az amatőr szereplőket, hogy ők kényelmesen tudjanak létezni egy helyzetben, és a saját maguk módján tudjanak megnyilvánulni. Nem mindegy, hogy egy konkrét mondatot várok el tőled, hogy azt add vissza tökéletes természetességgel és érzelmekkel, vagy azt mondom, hogy „ez a szituáció, ezt csináld meg úgy, ahogyan te szeretnéd, mondd el a saját szavaiddal”. Így a szituáció adott, tehát a helyzet mesterségesen kialakított, pontosan tudjuk, hogy hova kell eljutni a jelenettel, meg hogy hova tartanak, és ezt követjük – a színészek a motivációkat, a sorvezetőket tudják, és ők a maguk módján adják elő, belehelyezkednek az általunk generált szituációba.
A forgatáson hálistennek sokszor sikerült olyan helyzeteket megteremteni, amelyekben az egész stáb érezte, hogy itt most valami történt. Összegyűltek ezek a civilek, elkezdtek beszélni, és itt most megtörtént az a jelenet, amit keresünk. Az, hogy szabadon hagytuk a szituációt, és mindenki a saját stílusában beszélhetett, kinyitotta és felszabadította őket, és az amúgy mesterséges szituáció egy élő, lélegző helyzetté alakult. Szóval az volt a lényeg, hogy ha valakit helyzetbe hozok, akkor elmondom neki, hogy mit kell előadni, mit kell érezni közben, kibe kell belekössön, kinek kell provokálnia, kinek kell meghunyászkodnia, és akkor valahogy kialakul egy szerkezet az improvizatív módszeren belül is. Amikor azt mondjuk, hogy „improvizatív”, akkor nagyon sokan arra gondolnak, hogy odamegyünk, aztán forgatunk, random impróznak valamit a színészek – pedig meg vannak írva a jelenetek, és az alapján vezetjük a sztorit. Ehhez nyilván az is kell, hogy olyan embereket találjunk, akik autentikusan tudnak viselkedni. Van, aki zavarba jön, van, aki elkezdi mórikálni magát, van, aki nem tud működni a helyzetben. Nagyjából mindegy volt, hogy valaki színész vagy nem színész: ha láttuk azt az érdekes karakterjegyet, azt a nagyon autentikus jelenlétet, amit kerestünk, akkor elindult és működött.
Van egy jelenet a filmben, amikor az iskolás gyerekek előadnak egy színdarabot, egészen pontosan Cervantes Numantia ostroma című darabját. Ez a jelenet eléggé kiugrik a filmből, mintha lenne egy kontraszt, a többi, nagyrészt improvizatív rész és eközött az erősen megkomponált darab között. Szándékos ez a kontraszt, és ha igen, mi volt a célod vele?
Abszolút szándékos. Az első perctől kezdve azt gondoltam, hogy legyen egy ilyen „film a filmben”-dolog, ami mind vizuálisan, mind formailag, mind megvalósítás szempontjából elrugaszkodik attól, amit látunk. Mi egy iskolán belül zajló történetet nézünk, megyünk a karakterekkel, és figyeljük az ő történetüket, sorsukat, de hogyha ebből egy picit hátralépünk és távolabbról nézünk rá, akkor miről is szól mindaz, amit látunk? Az volt a cél, hogy elrugaszkodjunk a film realizmusából és egy nagyobb ívű mondanivalóra terjesszük föl azt, emellett valamiféle példát és mintát adjunk a később történtekhez. Nem csak a karaktereket kell nézni, nem csak az ő sorsukat kell megérteni, hanem van ennek egy távolabbi perspektívája, amit hogyha megvizsgálsz, akkor remélhetőleg egy egész másképp látod mindazt, amit addig néztél. A darab arról szól, hogy hogyan reagál valaki az elnyomásra, hogy reagál-e vagy nem, hogy mennyire fontos a becsület, a saját magad és a várad megvédése. Ez nekem fontos volt a film második feléhez, Juci [Palkó tanárnője, a film másik főszereplője] sorsához, hogy ő reagál-e erre a dologra vagy nem. Tudom, hogy megosztó a darab, egyeseknek tetszik, másoknak nem, közben viszont azt gondolom, hogy egy filmnek nem feltétlenül az a feladata, hogy elkényeztesse a nézőt, hogy aztán átfolyjon rajta, csak megtörténjen vele, miközben ő csak ül és létezik. A filmnek az is feladata, hogy kimozdítsa, hogy valamilyen módon próbára tegye a nézőt – ha tetszik, ha nem.
Mondanám, de nem merem – Szimler Bálint: Fekete pont
Szimler Bálint első nagyjátékfilmjének legnagyobb kérdése, hogy lehet-e még újat mondani a kortárs iskolamozis dömpingben, valamint hogy kaphat-e új erőre a magyar film társadalomtudatos vonulata? A válaszok annak ellenére sem egyértelműek, hogy a Fekete pont sok tekintetben remek mű.
A jövőre nézve mik a terveid? Várható egy következő nagyjátékfilm? Merre tovább?
Ez egy nagyon jó kérdés. Én most két út között vagyok. Egyrészt csinálunk egy nemzetközi filmfesztivált Budapesten. Belevágtuk a fejszénket valami nagy dologba, tavaly februárban kezdtünk el dolgozni rajta, és most október végén megvalósul a Budapesti Nemzetközi Filmfesztivál, a BIFF. Dolgozunk rajta, hogy egy prominens, fontos fesztivál legyen, ami nemzetközi embereket vonz be, és ahol az azévi legjobb, legizgalmasabb filmeket, fesztiválsikeret lehet majd megnézni. Egészestés játékfilmek lesznek, ami nem zárja ki a fikciós és a dokumentumfilmeket, de az animációkat sem. Ez még köt Magyarországhoz, de gondolkodom azon, hogy továbbálljak, kiköltözzem Amerikába, és kipróbáljam magam, lássam, hogy megállom-e ott a helyemet.
A helyzet a Fekete pont elkészítése óta nem változott Magyarországon, úgyhogy most azt érzem, nehezen tudnám újra belevágni a fejszémet egy újabb független nagyjátékfilm elkészítésébe, ahol nemhogy nem keresek pénzt, hanem inkább veszítek, miközben folyton szívességeket kérek és annyit dolgozom, mint még életemben soha. Egyelőre nem látom, hogy még egy ilyen dologba belekezdenénk-e, úgyhogy úgy tűnik, előbb-utóbb inkább kipróbálom magam külföldön.
