Az Alcarràs egy lassan hömpölygő, dokumentumfilmes esztétikát is bátran használó drámai történet a családi gazdaságok, a földművelői életforma végnapjairól.
…és Cseh Tamásról, Lagzi Lajcsiról, Kispálról, Eric Rohmerről, Zár az égboltról, Jancsó-zenékről, Tudósokról, és arról, hogy ha sok mindent oda is dob az ember egy rendszernek, az agyát azért mégsem adja.
Bogdan Theodor Olteanu második nagyjátékfilmje vékony jégen táncol színház és film között, miközben olyan témákra reflektál, mint a szex, a párkapcsolati függőség vagy a női test kizsákmányolása. S bár mindez elsőre egy férfi tollából hamiskásnak, és a poszt-metoo korszakhoz való igazodásnak hangzik, Olteanu és a fiatal bukaresti színészgeneráció valami egészen izgalmassal rukkolt elő, a lecsupaszított forma és az improvizáción alapuló forgatókönyv pedig a keze alá dolgozik. A Mia își ratează răzbunarea (magyar tükörfordításban Mia elszalasztja a bosszú lehetőségét) a tavalyi Slamdance Filmfesztiválon debütált, de a járvány miatt csak idén, a TIFF Román napok szekciójában került hazai bemutatásra.
A Pénzmosó után Steven Soderbergh ismét a komédia és dráma műfajainak elemit vegyíti, legújabb filmje azonban nem a közelmúlt egyik legmeghatározóbb történelmi momentumára, hanem az emberre, szűkebb értelemben az alkotóra koncentrál. Szellemes párbeszédek, remek színészi alakítások és utánozhatatlan hangulat jellemzi Soderbergh munkáját, mely épp azért tűnik könnyednek egy ideig, hogy utolsó jeleneteivel még erőteljesebben válaszoljon korábban feltett kérdéseire.
Javában zajlik a Louie, a Veep és a Silicon Valley újabb évadja, feltámadt és a Yahoo TV-re költözött a Community, és hálistennek befejezték a végére borzasztó unalmassá vált Two And A Half Ment (Két pasi – meg egy kicsi) meg a picit azért megsiratott Parks and Recreationt (Városfejlesztési osztály). Most pár vadiúj vígjátékról – és egy nagyon régiről lesz szó.
Ha Woody Allen a harmincas éveit taposó indie filmes lenne, aki a Sundance Filmfesztivál közönségének szeretne drámai romkomot forgatni, akkor állna elő az Édesnégyessel.
Pálfi nagyjátékfilmjeinek visszatérő kísérőhatása, hogy szinte másodpercek alatt képesek végletesen megosztani a közönséget, keveseket hagyva a hezitálás vagy a közömbösség pozíciójában. Nincs ez másként legújabb, két nagyobb munka között leforgatott opusával sem, amely kevésbé míves képi világával, nyomasztó atmoszférájával, (ir)reális szereplőivel ismét könyörtelenül két táborra osztja majd a nézőket.