A Pénzmosó után Steven Soderbergh ismét a komédia és dráma műfajainak elemit vegyíti, legújabb filmje azonban nem a közelmúlt egyik legmeghatározóbb történelmi momentumára, hanem az emberre, szűkebb értelemben az alkotóra koncentrál. Szellemes párbeszédek, remek színészi alakítások és utánozhatatlan hangulat jellemzi Soderbergh munkáját, mely épp azért tűnik könnyednek egy ideig, hogy utolsó jeleneteivel még erőteljesebben válaszoljon korábban feltett kérdéseire.

Steven Soderbergh kétségtelenül a kortárs film egyik állócsillaga, egy igazán nehezen bekategorizálható rendező. Az Oscart a Trafficért kapta, legtöbben talán az újkori Ocean’s-trilógia kapcsán ismerik a nevét, de rendezett filmet világjárványról (Fertőzés), férfi striptíztáncosokról (Magic Mike), vagy a gazdasági válságról is (az előbb említett Pénzmosó). Ráadásul többször bejelentette korábban, hogy felhagyna a rendezéssel, ez azért is fontos tény, mert a Meryl Streep által alakított írónő alkotói válságából könnyen magára a rendezőre asszociálhatunk. Ahogy tehát említettük, egy tematikailag, műfajilag nehezen „stigmatizálható” filmesről van szó, utóbbi két filmje azonban nagyon erőteljes hasonlóságokat mutat. Ahogy a Pénzmosó esetében, úgy itt is alapvetően könnyed a hangulat, még úgy is, hogy a film témája ezzel épp ellentétes, és mindkét mű esetében nagy szerepe van a színészeknek, a párbeszédeknek, illetve az improvizációnak.

Alice (Meryl Streep) sikeres író, aki azonban megakadt legújabb művével, épp azért jön kapóra, hogy egy rangos irodalmi díj átvétele okán útra kell kelnie. A hosszú hajóútra magával viszi két korábbi barátnőjét, Robertát (Candice Bergen) és Susanne-t (Dianne Wiest), valamint unokaöccsét, a Lucas Hedges által alakított Tylert, de irodalmi ügynöke, Karen (Gemma Chan) is titokban a hajón tartózkodik. Utóbbi a fiún keresztül akar közel kerülni Alice-hez, a barátnők közül pedig van olyan, aki nagyon konkrét céllal érkezett a hajóútra.

Soderbergh ezúttal Deborah Eisenberg forgatókönyvéből dolgozott – ő egyébként főleg irodalmi körökben ismert, novelláskötetei, színdarabjai jelentek meg korábban, valamint tanít is –, akinek az IMDb adatai szerint ez az első forgatókönyve, ám jelenléte indokolt, Soderbergh elmondása szerint a fő történetszálak kijelölése mellett folyamatosan kérdésekkel segítette a színészeket. A színházi-irodalmi beágyazottság érezhető is a filmen, az egész alkotás tulajdonképpen színdarabként is megállná a helyét, hiszen kevés szereplővel és helyszínnel dolgozik. Emellett pedig az olyan klasszikus bohózati elemek, mint a félreértéseken vagy titkokon alapuló humorforrás is erőteljesen jelen vannak Soderbergh új mozijában. A filmnek végig nagyon könnyed és természetes a hangulata, ehhez rengeteget hozzátesz, hogy mindössze néhány nap alatt, valós fényviszonyok mellett forgatták, a dialógusok nagy részét pedig improvizálták a színészek. Dicsérendő azonban, hogy ez a film koherenciáján egyáltalán nem érződik.

Ha pedig a színészek szóba kerültek, Soderbergh semmit nem bízott a véletlenre. Tényleg hihetetlen, hogy Meryl Streep még mindig képes új arcát mutatni: Alice friss karakter a Streep-életműben, kicsit cinikus, mint legutóbb a Kisasszonyokban, kicsit gőgös, mint a Hatalmas kis hazugságokban, de ismét egy háromdimenziós, lélegző figura. Ahogy említettem, a főhős asszociációba is kerül a rendezővel, ennél is fontosabb azonban, hogy nagyon jó kérdéseket vet fel a film az alkotói léttel kapcsolatban. Meddig mehetünk el egy mű megalkotásakor, felelősek vagyunk-e eközben a környezetünkért? Egy fontos alkotás születése legitimálja-e a tevékenységet, ha közben emberi életek mennek tönkre? A film zárlatával pedig Alice egész történetszála kap egy tragikus keretet, hiszen számára ez az utazás tulajdonképpen egy vezeklés. Ezenfelül van még egy nagyon reflexív szál a magas-és a szépirodalom kapcsolatáról, ez azért is nagyon érdekes Soderbergh részéről, hiszen tulajdonképpen őt sem lehetett sohasem besorolni egyetlen filmes „kasztba” sem.

Nemcsak Streep kiváló azonban, Candice Bergen és Dianne Wiest is árnyalt karaktereket formálnak meg. Az ő figuráik leginkább az elszalasztott lehetőségek, és az azokkal való együttélés dilemmáját jelenítik meg. De Lucas Hedges és Gemma Chan szála is pont kellő arányban van jelen a filmben. A színészi játék itt azonban nem merül ki a megírt mondatok előadásában, hiszen a dialógusok nagy részét improvizálták, épp ezért volt kulcsfontosságú, hogy ennyire jól működjenek együtt a színészek, tudjanak természetesen reagálni egymás mondataira. A film tehát általuk is remekül egyensúlyozik a komikus és tragikus, a komoly és humoros pillanatok között, de a hangulathoz a lendületes vágás, a szemtelen zenehasználat és a sokszor váratlan kameramunka is hozzájárul.

A Szabad szavak tehát jó ritmusú, könnyen fogyasztható, mégis drámai film, amely számtalan remek színész számára biztosít valódi lehetőséget. Steven Soderbergh pedig bár többször beszélt már a visszavonulásáról, ameddig ilyen mozikkal jelentkezik, addig minden bizonnyal nem indokolt.