Amit még mindig tudni akarsz a szexről – azt most megtudhatod a 63 éves Meryl Streeptől és a 65 éves Tommy Lee Jonestól. Nem vagyok egy marketingszakember, de hogy ez a magyar cím nagyon mellément, az biztos. Már csak azért is, mert fiatalos(nak szánt) hangzásával pont a célcsoportot riasztja el a mozitermektől: az 50 feletti nőket. Nekik ez a film talán maga lesz a szentírás, mindenki másnak viszont 100 perces türelempróba.
Kay és Arnold 31 éve él házasságban. Hogy boldogban, vagy boldogtalanban, arról megoszlanak a vélemények. Arnold szerint minden a lehető legnagyobb rendben. Igaz, hogy külön szobában alszanak a feleségével, és két szót nem váltanak egymással egy nap, de legalább nyugodtan nézheti a golfot és olvasgathat. Kay viszont egyre inkább úgy érzi, hogy ami köztük van, az már nem házasság, hanem csak lakótársi viszony. Ezért úgy dönt, hogy változtat a dolgokon, és befizeti magukat egy intenzív párterápiára.
Az ördög Pradát visel és a Marley meg én rendezője, David Frankel ezúttal sem hazudtolja meg önmagát. A Hope Springs ugyanolyan édes-szomorú, könnyed-súlyos romkom, mint előző alkotásai – és sajnos ugyanolyan rossz is. A fő ludas a kudarcban azonban nem ő, hanem a forgatókönyvet jegyző, eddig kizárólag a tévének író (Tell Me You Love Me / Mondd, hogy szeretsz!, Jack és Bobby) Vanessa Taylor. Talán nem szóltak neki, hogy ezt most nem kisképernyőre készül, mert bizony a forgatókönyv minden ízében tévészagú. Kevés szereplő, kevés helyszín, kevés cselekmény. Egyszerűen mind az alapötlet, mind annak kidolgozása kevés egy egész estés mozifilmhez. A játékidő nagy részében a két főhős ül a terapeuta kanapéján és az életéről mesél. Nem különösebben érdekes, vagy mély, pláne vicces amit mondanak, de nem is ez a baj. Hanem az, hogy egy filmben mutatni kell, nem mondani. Az Amit még mindig tudni akarsz a szexről ezerszer inkább színház, mint mozi.
Hogy mekkora hiba volt ennyire szűk térbe helyezni a cselekményt, az főleg akkor válik világossá, amikor nagy ritkán mégis kiszabadulnak onnan a szereplők: ezek a film legjobb pillanatai, a csúcspont pedig egyértelműen a félresikerült orális szex a moziban. Sokkal-sokkal több ilyen jelenet kellett volna, ami egyszerre vicces és tragikus. Frankel érezhetően visszafogott filmet akart, ami valahol a vígjáték és a dráma határmezsgyéjén egyensúlyoz, de ez igen nehéz műfaj. Könnyen sótlanná válik tőle a matéria – itt is ez történt.
Azt ellenben feltétlenül a rendező javára kell írni, hogy a Hope Springs nem válik giccsé, sem pedig melodrámává (ez alól csak a semmiből érkező, teljesen hiteltelen és izzadtságszagú befejezés kivétel). Mondjuk ebben nagy szerepe van a két főszereplőnek is, akiket nem lehet eléggé dicsérni. Meryl Streep az Meryl Streep, ha a Szomszédokban kéne eljátszania Etust, akkor is briliáns lenne. Kay szerepét kisujjból kirázza, néhány jelenetben pedig megmutatja, hogy azt a három Oscart bizony nem a szél hordta össze. Tommy Lee Jonesnak jutott a hálásabb szerep, ő az állandó morgásával, zsörtölődésével és cinikus megjegyzéseivel Jack Nicholson-i babérokra tör. És mindkét színész tanítani valóan természetes, könnyed és emberi. Ebből a sorból egyébként a casting kakukktojása, Steve Carell sem lóg ki. Nem világos, miért kellett erre a szerepre napjaink egyik legnépszerűbb komikusát választani, mert semmi vicceset nem csinál. Empatikusan néz, okosakat kérdez, de erre bárki képes lett volna.
Tetszik, nem tetszik, Hollywood már csak így működik. Piacot figyel, nézői igényeket mér, célcsoportra fókuszál, aztán előrukkol a késztermékkel. Tinilányoknak Alkonyat, fiúknak Transformers, kockáknak Bosszúállók. Az Amit még mindig tudni akarsz a szexről egy amúgy elhanyagolt célcsoportnak, az 50 pluszos nőknek szól, és ezért haragudni rá nem lehet. Csak többet érdemeltek volna.
