A halál szele mindenkit megérint a Párizsi pillanatokban, hogy megtanulják értékelni az életet. Marjane Satrapi tablója egy abszurd „Igazából halál” lehetett volna, azonban hamar kifullad.
Mi történne, ha az Igazából szerelem különálló sztorijait a szerelem helyett egy másik univerzális élettapasztalat, a halál kötné össze? Talán ezt a kérdést tehette fel Marjane Satrapi, mikor megfogalmazódott benne a Párizsi pillanatok kézzelfoghatóan abszurd premisszája. Ezáltal a tabló minden szereplője valamilyen módon szembenéz a halállal, hogy utána visszatérhessen az életbe. Monica Bellucci elfeledett operaénekesnője, Giovanna Bianchi például egészen szó szerint járja be ezt az utat: tévesen halottnak nyilvánítják, a férje egyenesen a hullaházból viheti haza a „feltámadt” feleségét. Giovanna halála azonban csupán csak lábjegyzet a nemzetközi sajtóban, így a nőnek egzisztenciális szinten is meg kell küzdenie az elmúlással. Az egykori díva bizarr estéje a halottasházban, majd a média a „halálát” illető teljes ignoranciájára adott reakciója az a groteszk felütés, mely reményeink szerint meghatározza a Párizsi pillanatok egészét. Csakhogy Bellucci még csak az abszurd határáig sem viszi a karakterét, inkább csak elmerül az önsajnálatban és ezredjére is szomorúan néz, miközben a sztorija egyre unalmasabb lesz, és egy indokolatlan csavarban megfúl.
A depressziós kamasz, Marie-Cerise (Charline Emane) narratívája azonban felveszi azt az abszurd fonalat, amit Giovanna elejtett – bár ő is egy egészen szomorú helyzetből indul. Kirekesztett tinédzser, akinek az egyetlen komfortot a true crime-sorozatok jelentik, az biztosítja a menekülést a bullyingból (ami egy felvizezett FOMO – Megosztod és uralkodsz). A 16 éves lányon csak a terapeuta segíthet, de neki egy szót sem hajlandó szólni. Nem úgy, az elrablójának, aki akkor csap le rá, mikor épp véget akar vetni az életének! Mindent kitálal a pszichoszexuális gondokkal küzdő őrültnek, akit idegileg szinte kikészíti szószátyár áldozata – olyannyira, hogy már-már retteg belépni a fogvatartottja szobájába. Közben látunk egy furcsa táncbetétet az emberrablótól, Marie-Cerise meg csak beszél és beszél és beszél.
Satrapi pedig itt kezd ráérezni, mi az a bizarr irány, amit a Párizsi pillanatok megérdemelne. Szinte felcsillan előttünk a lehetőség egy A szabadság fantomja-féle szürrealizmusra, csak még magasabbra csavarni a groteszk-faktort. Az iráni rendezőnő azonban megelégszik azzal, hogy a felszínt kapargassuk, és ez lesz a maximum, ameddig elviszi a film abszurditását. Innentől már csak egyetlen karaktert érinti a szürrealizmus szellője: Giovanna házvezetőjének anyját, a láncdohányos, asztmás nagymamát (Rossy de Palma), aki egyezséget köt Istennel, hogy még egy darabig nem halna meg, ha egy mód van rá. Így hát végül nemhogy A szabadság fantomját nem sikerül Satrapinak megidéznie, de még egy halálos Igazából szerelem sem jön össze neki.
Igen, az alapkoncepció kifejezetten jó ötlet, azonban a megvalósításnál valami félrement. A Párizsi pillanatok nem elég kohezív, a hangsúlyok aránytalanok és kizökkentő ritmusban (de nem a film kezdeti abszurditását erősítően) próbálnak egymásba fonódni a gyakran kidolgozatlan szálak. Ilyen például a kávézó tulajdonosa, aki élete szerelmét gyászolja – mintha az ő történetének csak a legvégére esett volna be a kamera. Ugyanígy Edouard Emmard (André Dussollier), a true crime dokumentumfilmes – neki legalább már van némi funkciója: redundáns, nagy megfejtéseket közvetít a nézőnek, amit jobb esetben a Párizsi pillanatok egészében kellett volna Satrapinak átadnia.
Pedig dramedyként egészen szerethető lenne: a humoros pillanatokat elsősorban Marie-Cerise-nek, a nagymamának és a reménytelenül szerelmes sminkesfiúnak, Badou-nak (Gwendal Marimoutou) köszönhetjük. Csak kár, hogy Badou és rajongásának brit kaszkadőr tárgya (Ben Aldrige) egy külön kisfilmként funkcionál, mellyel csak a fenti problémát húzza még inkább alá.
De sajnos a Párizsi pillanatok úgysem működik igazán, ha azt mondjuk: a filmnek egyetlen valódi főszereplője van, Párizs. A francia főváros lehet akármilyen gyönyörű, ezt kimondhatja Emmard expliciten a kamerának is, és megtehetjük akár a legrejtettebb, akár a legikonikusabb – a kaszkadőr turista szemszögén keresztül – helyszíneket a történetek hátterének; a film mégsem érződik egy Párizshoz írt szerelmeslevélnek. Satrapinál konkrétan még Emily is jobban rajong Párizsért a Netflix-sorozatának operatőrével együtt. Az tehát, hogy Emmard kijelenti, hogy „Párizs szép”, éppen annyira cseng igaznak, minthogy „az élet is az”. A Párizsi pillanatok ugyanis nem feltétlenül ezt az üzenetet kommunikálja. Néha beéri annyival, hogy „az élet szívás, de a halál jobban, szóval inkább éld az életed”. Ennek nyomán pedig a Párizsi pillanatok sem más, mint egy kedves, izgalmas felütésű francia, nem csapnivaló filmnél – és ha nem csapnivaló, akár meg is nézhetjük.
