Hartung Attila elsőfilmje, a FOMO – Megosztod, és uralkodsz ötletes megoldásokkal dolgozik, a sokkoló történet miatt viszont elképesztően nehéz nézni – ezzel egy dolgot már biztosan elért a rendező: a film még a stáblista után is biztosan velünk marad.
Z generációsként (mi vagyunk az 1995 és 2009 között született nemzedék) nekem is ismerős, mikor beszippant a Youtube fekete lyuka, és felvállalhatatlanul sokáig ragadok bele a videók ördögi körébe. Megörökítem az életem egy-egy pillanatát szelfikkel, gyakran görgetem a Facebookot vagy az Instagramot, és bár én magam nem követek vloggereket, a legtöbbünknek megvannak a maga kedvencei: mi vagyunk az oka, hogy kialakulhatott az influenszer-kultúra, és népszerűek lehetnek az olyan youtuberek, mint mondjuk Logan Paul. Többek között a „vicces” videóival világhírűvé vált srác miatt hisszük el, hogy néhány figyelemfelkeltő kontent elég a túlidealizált ismertséghez, hogy aztán a (15 perces) hírnévvel pikk-pakk meg is gazdagodjunk. A könnyű pénzszerzési lehetőség és a rivaldafény csábítása motiválja a FOMO – Megosztod, és uralkodsz főszereplőit, a magukat Falkának nevező kamaszfiúkat is. A youtuber-csapat pedig úgy érzi, megtalálta a befutáshoz vezető tuti receptet: idióta kihívásokat teljesítenek, amiket felvesznek és feltöltenek a csatornájukra. És úgy tűnik, be is jön az elképzelésük – a nyitány a Falka legelső videójától a több ezres nézettségig követi végig a fiúk „karrierjét”.
Hartung Attila ötletesen használja ki a weboldal sajátosságait: a videók előtti átugorhatatlan reklámokként jelenik meg a film főcíme. A montázsban megalapozott filmnyelvi stílust – azaz a mobillal felvett vagy azokra hajazó, már-már trashbe hajló kézikamerás felvételeket és gyors vágásokat – a FOMO egészében megtartja, s csak a komolyságot megkövetelő pillanatban, esetleg egy-egy rövid szünet erejéig vált statikus kamerára. Az első jelenet azonban nemcsak a film alapvető képi világát, hanem a karaktereket is kiválóan vázolja fel: a Falka tagjai igazán nem jó emberek. A srácok egymást zsarolják bele a veszélyes („mássz fel az Astoria egyik épületének legmagasabb pontjára”), undorító („igyál meg egy cigicsikkekből, hamuból és maradék piából kevert koktélt”) vagy egyenesen megalázó feladatok („közlekedj szó szerint pórázon”) teljesítésébe. És bár a challange-ek szellemi atyja általában a „falkavezér”, Patrik, a többiek is éppúgy kiveszik a részüket az ötletelésből. Az egyedüli, aki gyakran kibújik a feladatok alól – így minimálisan szimpatikusabb a többeknél – az Gergő, s a FOMO őt teszi meg főszereplőjének.
Gergő azonban antihős, éppen ezért rendkívül nehéz vele azonosulni. Hartung azonban rákényszeríti a nézőt, mivel a történetet az ő szemszögéből meséli el, gyakran teljesen szubjektív felvételekkel is. Éppen ebből a nézőpontből mutatja be a film legkegyetlenebb, egyben legfontosabb jelenetét: Gergő „lefekszik” az iskola töritanárának lányával, Lillával, az egészet pedig felveszi a telefonjával, majd kiposztolja a Facebookra. Csakhogy valójában szexuális erőszak történt. Lilla kiütve fekszik a házibuliban, de még így is megpróbál védekezni. És ha ezt még lehet tetézni, a film elején kiderül, hogy tetszenek egymásnak.
Gyomorforgató látni, ahogy Lilla tehetetlenül küzd a feléje magasodó fiúval, és hiába próbálunk máshova nézni, a mozi padlóján kívül nincs opciónk. Ezek után tehát akármi kiderülhet Gergő hátteréről – hogy a családja milyen felszínes, hogy milyen fényes jövő áll előtte – egyszerűen nem elég ahhoz, hogy bármi szimpátiát érezzünk a fiú iránt. Gergő azonban vívódik, hiszen mélyen belül érzi: szörnyű dolgot művelt. A bűntudat pedig a film végére elemészti – bár Hartung korántsem menti fel a srácot. Hiszen a nézőre erőltetetett szubjektív szemszögnek inkább elidegenítő hatása lesz, paradox módon épp azáltal, hogy végignézeti a szörnységeket és szembesít velük: így Gergő esete inkább amolyan elrettentő példává válik. Hartung és Kerékgyártó Yvonne közös forgatókönyve szerint ugyanis az elkövető a saját életét is elrontja, és – bár nyilván nem ugyanolyan mértékben, de – ő is traumatizálódik, ha ugyebár nem pszichopata az illető.
Azonban nem Gergő az egyetlen, akivel nehéz azonosulni: a FOMO-ban nagyítóval kell keresni egy szerethető karaktert. Az erőszak után a szereplők 90%-a az áldozatot hibáztatja: nem múlik el úgy egy jelenet, hogy valaki ne Lilla felelősségét emelje ki a szituációban Gergőével szemben. A Falka alapjáraton is visszataszítóan viselkedő tagjai kiáltják ki a leghangosabban kurvának a lányt, de Gergő befolyásos, nagyképű apja, a taxisofőr, de még az iskolaigazgató is csatlakozik a kórusba. De azok, akikkel az éjszakában a buli utáni hétfőn eltűnt Lilla után kutató fiúcsapat (akik bocsánatkérés helyett inkább befenyítenék az áldozatot) összetalálkozik is siralmas képet mutatnak az országról: a legtöbben ostobák, ignoránsak, ál-intellektuálisak, netán szegény sorsú emberek.
Talán Lilla az egyetlen, aki iránt szimpátiát érzünk, ám ő a játékidő jó részében csak Gergő emlékképeiben bukkan fel a vásznon. Mikor pedig az elején találkozunk vele, ő is ugyanolyan hülyén viselkedik, mint a többiek: kirekesztett tanárgyerekként az átlagosnál is jobban akar a közösséghez tartozni. Eluralkodik hát rajta is a FOMO, azaz a fear of missing out – ezért issza magát eszméletlenre, hozza magát (a saját felfogása szerint) kínos helyzetbe; és többek között ez a jelenség a magyarázat a Falka viselkedésére is. Így Hartung először rendkívül modorosnak tűnő címválasztásáról a film végére kiderül: nagyon is adekvát döntést hozott a rendező.
A FOMO rendkívül fontos témákat boncolgat – online zaklatás, nemi erőszak, a Z generáció (m)értéktelensége –, ám éppen ezért rendkívül nehéz nézni. És bár a Falka tagjait kétszer is felpofozzák és Lilla is bosszút áll a maga módján, ezek a pillanatok mégsem elég katartikusak ahhoz, hogy kompenzálják a korábban látottakat. Így a tehetetlen düh és a sírhatnék között ingadozó érzelmeinket végül nem oldja fel Hartung – a stáblista legördülése után mérhetetlen üresség érzetével hagyjuk el a mozitermet.
