Andrew Cumming kitűnő első horrorjában a velünk élő egyetemes félelmek legfőbb oka nem a sötétbe burkolódzó ismeretlen, hanem az, hogy ezt az ismeretlent nem is akarjuk megismerni. 

Egy 45 ezer évvel ezelőtt gyújtott tábortűz vörösen izzó foltja dereng magányosan a világra boruló áthatolhatatlan sötétségben. Olyan fénytelen fény ez, amitől minden, amit a lángok ijedten csapkodó csápjai nem érnek el, feketébbnek és hidegebbnek tűnik. Andrew Cumming tudja, hogyan kell az ilyen tűzzel játszani. Ez a tűz nem ad biztonságot, nem ad meleget, ezen a tűzön nem sül zsíros vadtetem, ez a tűz csak arra jó, hogy elhitesse a körülötte elcsigázottan görnyedőkkel a hazugságot: másnap jobb lesz. Jobb, mint ott, ahonnan menekülnek. A kimerült, beesett, koszos és komor arcukat elnyelő árnyak baljós táncát figyelve eszünkbe se jutnak az oroszlánszőr-bikinibe beleerőltetett óhollywoodi sztárocskák, nem gondolunk a gyökér Egymillió évvel ezelőttre (One Million Years B.C.), a még gyökerebb I. e. 10 000-re meg aztán végképp. Elhessegetjük az elkerülhetetlen, kellemetlen anakronizmusok (borotválkozás, béna bibilai allúziók, kortárs viselkedésminták) okozta cinizmust és inkább csak azon agyalunk, hogy ezek elnyűtt és elkeseredett emberelődök vajon mitől félnek olyan baromira.

A nyelvészek által kitalált prehistorikus nyelven (lásd A tűz háborúja) tűzbe suttogott – ötletes és hatásos expozícióként szolgáló – eredetmondájuk reménytelisége a rájuk terülő éjszaka vastag kormában reménytelenséggé foszlik. Ez nem az ígéret földje, hiába hiszi azt a kiválasztott, a herceg, uruk és parancsolójuk. Ez nem az a hely, ahol kisfia elkódoroghat, ahol haldokolva vajúdó asszonya megszülheti utódjukat. Ez az a hely, ahol a potenciális gazdatestként, haszonállatként és élelemként magukkal cipelt „kóbor” lány feláldozhatósága törvényszerű.

A sunyi bölcs bölcseletei a parázs ropogását megtörő ádáz zörejektől a kilátástalanság babonáivá korcsosulnak, lassan mérgezve a hevenyészett törzs pániktól, éhségtől, haragtól egymásnak feszülő tagjainak elméjét (feltűnő, hogy a nem létező nyelven hadoválás hogyan emeli ki a színészek pazar munkáját). Démonokat és szörnyeket emleget, de démonok és szörnyek nem léteznek, ugatja le a ránehezedő felelősség alatt megtörő falkavezér. Mégis, ez az a hely, ahol a mázsás estéből kinyúló rémkarmok csak úgy elrabolhatják a kisfiát.

Már nem a távoli hegyek barlangjainak délibábmelege hajtja őket, hanem az eltűnt fiú – a nincstelenség örököse – kimenekítése az őket minduntalan figyelő-vadászó megnevezhetetlen és láthatatlan fenyegetés gyomrából. A legősibb emberi rettegés ez, amit évtízezrek alatt kigyomlálhatatlanul és végérvényesen belénk vert az evolúció: rettegés a sötéttől, az ismeretlentől, az izolációtól és mindazoktól a rémségektől, amiket mindez láttat velünk. Ez a hely – és ez a történet – a horror forrása.

Megindulnak hát, bele a kegyetlen tájba, épp olyan mérhetetlen hübrisztől, bosszúszomjas elvakító dühtől és felsőbbrendű ignoranciától vezetve, mint ami oly sok hódító vesztét okozta. Akármit is hisznek, nem hódítók ők, csak holmi eltévelyedettek, akiket a megtorlás zsigeri vágya visz előre, a borítékolható elhullásba. Ahogy kitárul előttük a vidék végeláthatatlan ridegsége, ahogy a horizontba kapaszkodó szürke ormok és a meddőn rohadó kopár síkságok üressége bekebelezi őket – eszméletlen kubricki para van a káprázatos panorámákban és drónfelvételekben –, esélytelenségük magától értetődő lesz. Mert mi hiszünk a démonokban, szörnyekben. Tudjuk, hogy a csontokba belekúszó sűrű, jeges, fenségesen hullámzó tejköd mögött ott bújik valami, ami halált hoz rájuk. Halljuk – ahogy ők is – a fagyott földbe bújt sziklák között visszhangzó nem evilági visítást (a hangkulissza bámulatos), a sátáni neszezést a rettegett erdő mélyéből. Nem mindegyikük akar az átjárhatatlan rengetegbe rohanni a gyermek után, de az erősebb kutya baszik, rohannak hát.

Cumming debütálása az első pillanattól kezdve a vizuális történetmesélés példás – kifejezetten tanítandó – remeke, de ami itt, a holdfény parányi kék foszlányait alig áteresztő ősfenyves bénító éjjelében történik, az lenyűgöző. Nincsen szabad, nyílt tér, az egymást szorosan ölelő fák fülsiketítő nyekergése-surrogása kiszívja a levegőt a rémült arcokat firtató tűzszikrákból. Az ég, a csillagok sehol, pőre klausztrofóbia. Hirtelen zaj támad, megindul a vadászat, csak nem tudni, hogy mire. Hiszen egyértelmű, hogy ők az áldozatok. Szaladnak a fojtogató, végtelen dzsumbujban – a Mark Korvent idéző disszonánsan, velőt rázva bömbölő zene szétrobbantja a jelenetet –, lándzsáikat rászegezik a nagy büdös semmire, hogy végül aztán újra elvesszenek annak feneketlenségében. Számolhatatlanul sorjáznak itt a terrortól szétvetett, gyönyörű, villanásszerű képek, a vágás pedig – mintha ezerrel zuhannánk a démonok és szörnyek véres torkába – simán elképesztő.

Amint rájönnek, hogy a sarki fény ringatózó zöld sugaraitól kiviláglott susnyás minden apró rezdülésében valamiféle elementáris gonosz lapul – ami ellen esélyük sincs –, a veszteség-dramaturgia is felpörög, meglehetősen atipikus módon: hőseink – akiket csak megismertünk, de meg nem szerettünk – elkezdenek úgy dögleni, mintha muszáj lenne. Állkapocs leszakadva, agancs hasba szúrva, halántékok és koponyák kővel beverve, testek elragadva, ki tudja hova és ki tudja miért. Miként a legjobb horrorok, az Out of Darkness is addig titkolja a démonok vagy szörnyek kilétét, ameddig csak lehet. Minden képkockán keressük, talán néha látni is véljük őket. Amikor pedig először szembenéz velünk sziluettjük, az üt.

Mikor azonban kiderül, aminek ki kellett derülnie, jön a szokásos megbicsaklás. Senki nem kárhoztatható azért, ha nem villanyozza fel Cumming fordulata. Az viszont igen, aki nem érti, hogy miért volt erre szükség. Nincs ugyanis lényegesebb mozzanata a filmnek, ami ekkor és így végre többé tud válni egy rohadt régen játszódó, mesteri – de mégis tipikus – horrorisztikus macska-egér küzdelemnél. Cumming példázattá érő remekében a velünk és bennünk élő legmeghatározóbb egyetemes félelmek legfőbb oka ugyanis végső soron nem a sötétbe burkolódzó ismeretlen, hanem az, hogy ezt az ismeretlent nem is akarjuk megismerni. Csak legyilkolni. Ki kinek a farkasa, ugye. Ami az Out of Darkness utolsó egynéhány letaglózó percében történik, az történik körülöttünk most is. Ez a mi eredetmondánk.