A You’ll Never Find Me a lehető legjobb értelemben véve olyan, mint egy éber rémálom.
Van egy pillanat Josiah Allen és Indianna Bell nagyszerű elsőfilmjének vége felé, amitől mindig rettegünk. Nem azért, mert félelmetes, pedig az. Azért, mert csavar. Nem olyan csavar, amitől a You’ll Never Find Me kifordul a tengelyéből és valami egészen más lesz, valami rossz. Olyan csavar, amire számítani lehet. Ami helyére teszi a dolgokat, amiket tényleg a helyükre kell tenni. Általában az ilyen magyarázatok (bénább esetben magyarázkodások) simán elernyesztenek akármilyen feszült, rejtélyes, ijesztő horrort. A kirakós darabjai a helyükre kerülnek, de a daraboknál a kirakott kép csúnyábbnak, kevesebbnek, gyengébbnek tűnik. A miértek és hogyanok megértése – főleg, ha az, amit megértünk, meg sem érte a gondolkodást – majdhogynem elfeledteti az odáig vezető utat. Amikor a You’ll Never Find Me eljut ide, amikor kiderül, aminek ki kell derülnie, az annak ellenére fáj, hogy maga a jelenet kifejezetten pazarul van felépítve-összerakva, felzaklató, kegyetlen és emlékezetes.
A csalódottság fájdalma azonban – és ez bravúr – elillan. A csattanó visszhangja hangosabb. A tébolyító magány és reményvesztettség végső krákogó kacajának képe az, ahogy ezt a filmet be kellett fejezni. Ez a nem evilági nevetés (és az utána hallható tompa puffanás) megkönnyebbülést hoz. Nem csak azért, mert méltó igazságtétel, hanem azért, mert féltettük Allen és Bell ragyogó bemutatkozását egy olyan befejezéstől, ami miatt írni sem lenne érdemes róla. Már az első pár képkockát is olyan bénító baljóslat és szorongató nyugtalanság járja át, amit kár lett volna egy grandiózus shyamalani fingással semmissé tenni.
Egy lakókocsi, a kérlelhetetlenül zuhogó fekete esőtől áthatolhatatlannak tűnő, arató vihar rengette semmi közepén. Attól tartok, rossz ajtón kopogtál, mondja a férfi (Brendan Rock) a pokol összes üvöltésével tomboló ítéletidő elől menekülő fiatal lánynak (Jordan Cowen). Nem szívesen ereszti be, mintha tartana valamitől. A lesújtóan nyomorult egyedüllét felforgatásától? Attól, amit a lány becipel odakintről? Ami az éjszakába hasító szélben rejtőzik? Saját magától? A lány sem szívesen merészkedik be, de be kell merészkednie, különben a láncrázó orkán belefojtja az ázott földbe. Ahogy kell, ahogy megszoktuk, kiabálunk magunkban: be ne menj, te hülye, húzz innen minél messzebbre, ne már, oké, persze, naná, hogy bemegy, édes istenem.
Allen és Bell viszont tudja jól, hogy mit gondolunk. Hogy ezerszer láttunk már ilyet. De mégsem: ilyet nem, legalábbis rohadtul nem mostanában. A lány még be se lépett a lakókocsiba, már áll a szőr a tarkónkon, mert nem tudjuk, hogy mi van. Ami odabent történik – tehát maga a film –, az mindössze egy másfél órás mesterien egyben tartott rohadék játék ezzel a borzongatóan megfoghatatlan érzéssel.
Hiába aggódtunk az ázófázó lányért, már nem tűnik olyan ártatlannak és elesettnek. A tagbaszakadt, rogyott, szőrös, megtört és szomorú szuicid férfi sem egyértelmű. Megszárítja a lány ruháját, levest főz neki, kártyázni hívja. Teszi mindezt fenyegetően. A zsigeri bizonytalanság múlhatatlan égzengésében az őszinteség és kedvesség legapróbb és legfélreérthetőbb jelei is csak bizarr ómenek. A film egyik legmegrendítőbb jelenetében az alapvetően szótlan-szűkszavú férfi megrázva, visszatartott könnyekkel, ólmos keserűséggel és elfojtott szorongással küzdve recseg szinte költői monológot az elméjét emésztő gyász, álmatlanság és kilátástalanság hatalmáról. Depressziója nyilvánvalóan súlyosabb a menthetőnél. Egy ponton akár meg is sajnálható. De ez mégsem az a kitárulkozás, amit jó szívvel lehetne annak nevezni. A lány minden egyes idegvégződésével figyeli-hallgatja, észreveszi a háborodottság jeleit is, meg akar lépni és akár meg is léphetne, mégis marad.
Rá lehet könyökölni a kételyre, a kétértelműségek bűze a pórusokba tapad, minden mozzanat viszolyogtatóan gyanús, a kérdések pedig addig sokasodnak, amíg válaszok helyett inkább csak menekülnénk ki dörgő zuhatagba. Ide-oda fordul a kocka, de finoman, villantások nélkül, pusztán lenyűgözően megírt szavakkal, kicentizett testbeszéddel (parádés, amit a két színész csinál) és filmnyelvvel. Miközben csupán azt hisszük, hogy megismerjük őket, hogy igazat mondanak vagy hazudnak – az erőviszonyok az újra és újra elmondott történeteikkel együtt változnak –, a levegő kiszorul a csontrepesztően szűk térből, a rideg statikus beállításokat egyre jobban szétveti a klausztrofóbiára rálicitáló reszketeg paranoia. Nem tudjuk, kinek drukkolunk, kitől tartunk, ki fog megölni kit, vagy mi fogja megölni őket. Csak azt tudjuk, hogy a lakókocsi falát égbekiáltó hangerővel döngölő sátáni cúg – micsoda hangkeverés! – addig nem hagy alább, amíg valami rút nem történik. Felesleges, de kihagyhatatlan zárójel: A torinói ló.
A You’ll Never Find Me a lehető legjobb értelemben véve olyan, mint egy éber rémálom: paralizáló félelem, összezavartság, légszomj, oltalom sehol, csak a málhás léptekkel közelgő-közelgő halál. A tempó lassú őrlés, fokozatos izzás, menthetetlen süllyedés oda, ahol az igazi gonosz lapul és vár, mint az a meghatározhatatlanság, ami haldoklók sikolyával nyekeregteti a csöveket, ropogtatja a bútorokat, remegteti a padlót és cseszi ki a fényt az ablakon. Eddig a penész koromszínű ereit vizslatták a plafonon, mintha mászna bennük valami féreg, de most már azt sem. A hirtelen sötét ebben a szituációban elviselhetetlen. Aztán jön az a pillanat, amitől rettegtünk. Utána pedig a kacagás, amit egy ideig nem felejtünk.
