Nem véletlen, hogy Shyamalan új filmjében ennyire kulcsfontosságú elem az apai szeretet: az idei nyár a staféta átadásáról szól az egyszeri csodának bizonyuló indiai-amerikai direktor számára.

Ha úgy éreznénk, hogy túl sok a Shyamalan családnevű személy az idei moziplakátokon, nem tévedünk: két hónapja sincs, hogy a fiatalabbik nepóbébi, Ishana debütált horrorrendezőként (A figyelők), most meg az idősebbik lány, Saleka játszik fontos szerepet (és filmzenét) az apuka filmjében. A csapda cselekményének bizonyos aspektusai is rájátszanak erre az apa-lánya viszonyra: a főszereplő a kamaszlányát viszi el egy popkoncertre, és miután hamar kiderül, hogy sorozatgyilkos az illető (nem spoiler, hiszen már a trailerben is kegyesen elejtették ezt az infót), ez lesz az a megváltó kvalitása, amiért a néző úgy érezheti, hogy talán mélyen legbelül nem gáz neki drukkolni. Kiderül ugyanis, hogy Lady Raven (Saleka) r&b-énekesnő egész műsora egy hatalmas álca, amit az FBI azért szervezett, hogy elkapják a Hentest (Josh Hartnett), aki azonban folyamatosan egy-két lépéssel előttük jár.

A film első félórája príma, színtiszta thriller-szórakozás, amiben azt követhetjük végig, hogy a közben apukaszerepbe öregedett egykori szívtipró, Hartnett hogyan próbál kibújni a címbéli csapdából. A macska-egér játék feszültsége remekül van felépítve, a pro(?)tagonista kettősége is remekül kijátszott kártya: egy aggódó apukáról beszélünk, aki mellesleg arra rászolgáló embereket ölöget, vagy egy hidegvérű szociopatáról, akinek egész élete, munkája, családja csak egy figyelemelterelő hadművelet? Mindenesetre egy olyan ember, aki annyira törődik a lányával, hogy képes elviselni egy tiniknek szóló popkoncertet, szóval talán annyira mégsem lehet rossz ember, és ezért meg is érdemli, hogy neki drukkoljunk. Nem ő az első ilyen brilliáns mesterbűnöző a filmtörténetben, aki ideig-óráig el tudja érni, hogy ne a bűnüldöző szervekkel tartsunk – és nem is az utolsó.

Ám amint sejteni lehet, ez a fajta szimpátia és a vele járó dramaturgiai feszültség hosszú távon fenntarthatatlan, és amint eljutunk oda a történetben, hogy Shyamalannak elő kellene rukkolnia valamivel a sorozatgyilkos-figura pszichológiájával, módszereivel, motivációival kapcsolatban, szertefoszlik a varázslat, csak unalmas, sokat látott panelekre futja. Bedob néhány ímmel-ámmal összetákolt magyarázatot a Hentes hátterére vonatkozóan, de inkább hajmeresztő csavarokkal próbálja életben tartani a történetet. Csak az a baj, hogy nem egy Hannibal Lecterről beszélünk, hanem csak egy NPC-ruhába bújt Josh Harnettről, s egy idő után túl sok a képtelen fordulat a sztoriban, már egyszerűen nem marad faanyag, amibe be lehetne fúrni egy újabb csavart, a kevés deszkából forgács lesz.

Pedig Hartnett meglepően jó – sőt, mondok valamit, még Saleka Shyamalan is jó színésznőként, legalábbis teljesen hihetően hozza a popdívát (kérdés, hogy képes lenne-e bármi mást eljátszani affektáló influenszerféleségen kívül). Ezenkívül énekesként is jó, nem mintha bármire emlékeznénk a stáblista után az általa énekelt dolgok közül. A lányára méltán büszke M. Night Shyamalan is jó – rendezőként. Az egyetlen, aki sántít, az M. Night Shyamalan, a forgatókönyvíró. Ugyanúgy elfogynak egy idő után a megoldásai, mint a huncut, látszólag mindenre gondoló sorozatgyilkosnak. Bármennyire is úgy gondolja, hogy jó szokásához híven a néző (és az FBI) előtt jár pár lépéssel, a végtelenségig nem lehet fenntartani az iramot. Nem is kellett volna a végtelenségig, csak uszkve 100 percig, ám amíg a stadion szűkös terei és véges lehetőségei megfelelő feszültséget biztosítottak egy igazi thrillerhez, onnan kikerülve már nem tud amit kezdeni a külvilág végtelen szabadságával. Ez a menekülés nem volt végiggondolva.

Így aztán A csapda végére már csak egyvalakivel tud empatizálni a néző: azzal az egyszeri apukával, aki csapdában érzi magát egy koncerten vagy a moziban, ahová csak a kislánya miatt hagyta elrángatni magát, és egy darabig megpróbálja élvezni ugyan, ám hamar kiderül, hogy ez bizony nem neki való.