A MaXXXine nem igazán méltó lezárása Ti West X-trilógiájának, de majdnem. Ez pedig bőven elég egy szórakoztató, tökös, dögös filmhez.
Van abban valami, amit Maxine mond a szereplőválogatásra összegyűlt tucatnyi, hozzá hasonlóan dögös macának: hazamehetnek a ’csába, mert Maxine cseszettül odatette magát. Ugyan csak egy alsópolcos horror felesleges folytatásáról van szó, Ti West méltán ikonikussá vált kíméletlenül nagyravágyó, tökös, álmától eltántoríthatatlan pornósztárja mégis mindent bedob a meghallgatásán azért, hogy – a szexfilm-iparban elsőként – le tudja rázni magáról a legmegvetettebb, leghálátlanabb filmzsáner béklyóit és igazi filmcsillag legyen. A szerepet megkapja, nem véletlenül. Lélegzetelállítóan előadott monológja közben az arcán megannyi érzelem és érzés cikázik keresztül, gombnyomásra megeredt könnyei zavarba ejtően igazinak hatnak, szemünkbe meredő szemében harag, fájdalom, bánat és elkeseredettség, sebezhetőség, kegyetlenség és vasakarat izzik hipnotikus erővel. Maxine (Mia Goth ismét döbbenetes) tudja mit akar és tudja, hogy meg fogja kaparintani. Egy kibaszott sztár vagy, mondja ellentmondást nem tűrően, kokaintól szipogó tükörképének.
Mindkét jelenet előképét láttuk már: az elsőt a Pearl végén – azóta sem feledjük –, a másikat pedig az X-ben. A MaXXXine Maxine-je szintézis és továbblépés. Még nagyobb svunggal tombol benne az 1979-es „texasi pornómészárlásért” felelős ocsmány öregasszony-alteregójának gyilkos, irigy, elbitorolhatatlan, lényét felemésztő fetisisztikus hírnévszomja, mivel a sztárság lehetősége soha nem került még hozzá ennyire kézzelfogható közelségbe.
Öreg néne öldöklése – Ti West: X
Ti West túltett önmagán és a folyamatosan magát ismétlő slasher zsánerén is.
Maxine akkor és ott kénytelen volt megvédeni magát Pearl és Howard gusztustalan és elmebeteg hentelésétől, az ebből eredő vaskos traumát ugyanakkor mintha nem is akarta volna feldolgozni-feloldani, sőt: a MaXXXine főhőse tankként nyomul előre a celebritás felé, ridegen és kérlelhetetlenül és taszítóan, attól a gyászos, keserű, tragikus és gyomorforgató rémálomtól fűtve, ami maga Pearl. Egy tőről fakadnak: két álmuk beteljesítésében igazságtalanul akadályoztatott tehetség a világ ellen. Maxine akárhogy is tagadja, akárhogy is fél tőle, bizonyos szempontból mégis Pearllé vált. Ahogy a siker kapuján dörömbölve újra fenyegetni kezdi a szennyes, vériszamos múlt (egy hozzá közelállókat kivégző sátánista sorozatgyilkos és a hírhedt texasi pornófilm felbukkanása), Maxine bekeményít: aki szarozik az életét meghatározó álmával, az megszívja. Ölt ő már ezért embert és fog is.
West trilógiazáró darabja a kényszeres és rögeszmés hírnévhajszásról, a mindenáron beteljesítendő amerikai álomtól hülyére mérgezett elmékről, az arroganciával és féltékenységgel és mohósággal vegyes státuszféltésről, a kiüresítő és elembertelenítő karriervágyról és persze Hollywood morális fertőjéről egyszerre regél kőkemény – bár közel sem újszerű – szatirikusságal, kellőképp előtérbe tolt feminista felhangokkal, szórakoztató perverzitással és tőle szokatlan, suta csapongással. Ahhoz ugyanis, hogy West filmjében őszintén értékelni lehessen mindazt, amit többek között Quentin Tarantino a Volt egyszer egy... Hollywoodban és David Simon a Fülledt utcákban (The Deuce) sokkal artikuláltabban és alaposabban megfogalmazott, túl kell lendülni néhány bántó botláson.
Míg az X és a Pearl bravúros slasher-stílusjátékaiba West könnyedén be tudott emelni kortárs kérdésköröket, problémákat, fogalmazásmódokat, példásan elmélyített karaktertanulmányokat és a horrortól idegen zsáneridézeteket (pornó, melodráma, musical, némafilm), addig a MaXXXine esetében West mindezzel meglehetősen szenved és erőlködik. Az igazán fontos, amiért egyébként simán lehet szeretni a filmet – annak ellenére, hogy mintha már nem lenne a szerepben túl sok – az Maxine karakter- és cselekményíve, de a túlírt forgatókönyv (amit West követett el) rendre eltereli a hangsúlyt és a figyelmet a pornósztár filmsztárrá válásáról.
Azt, hogy West most a kelleténél kuszább és elbizonytalanítottabb történetszálakkal szövi át Maxine idézőjeles sikertörténetét, rá lehetne fogni arra, hogy a MaXXXine sajátos elegye a film noirnak, a giallónak és persze a bökdösős-nyesős horronak. Mert az is. West stílusérzéke pedig továbbra is kiváló, a MaXXXine bámulatosan fest. Az 1985-ös Los Angeles majdhogynem okádékabb, mint a Taxisofőr New Yorkja (Eliot Rockett operatőr harmadszor sem hibázik), a jelmezek és frizurák érdemesek valamilyen díjra, és még Tyler Bates megúszós, csuklóból kirázott korhű zenéje is működik (a bedobott slágerek pedig eszelősen ütnek).
Ettől még azonban a megkettőzött whodunit (ki a Maxine-t terrorizáló gyilkos? ki és miért fenyegetőzik a több évtizedes pornókazettával?), a sok nyomozgatás és a még több nyomozófigura (nehéz eldönteni, hogy Bobby Cannavale és Michelle Monaghan kvázi-komikus FBI-ügynökei és a mindig nagyszerű Kevin Bacon szánalmasan lerúgott magánkopója többet vagy semennyit se érdemelne), az alvilági szarkavarás (Giancarlo Esposito végre kicsit lazul), a széthulló filmforgatás és még – ironikus módon – a Maxine múltját fejtegető flashbackek is a főszereplő kibontakozását, mélyítését, árnyalását akadályozzák (ahogy amúgy a mindebből eredő döcögős, aritmikus, erőtlen tempó is). Ha minden klappolna, akkor a filmtörténeti tárlatvezetésként is felfogható, stúdiódíszletek közt zajló (né’ má’, az ott nem a Bates Motel?) rohangálós üldözésjelenetet még sokáig emlegethetnénk. Így viszont csak díjazzuk az ötletet és a próbálkozást, és megyünk is tovább.
Szerencsére Mia Goth válla elbírja a gyengélkedő forgatókönyv mázsáját is. Lejátssza a csillagokat az égről és a vásznakról egyaránt. Elképesztő a csaj. Nagyobb sztár lesz, mint Maxine. Gond nélkül lehetne olyasmit írni, hogy csak miatta érdemes megnézni a MaXXXine-t, de ez túlzás. A MaXXXine-t pont azért kell megnézni, mert noha nem olyan emlékezetes és maradandó, mint az X és a Pearl, mégis bőven elég rétegzett, szemet gyönyörködtető, vicces és véres (a töküket féltő férfiak az egyik gyilok után csak jobban fogják félteni a töküket) ahhoz, hogy West filmhármasát minden idők egyik – ha nem a – legjobb horrortrilógiájának lehessen nevezni. Nem méltó lezárás, de majdnem. Egy olyan nem annyira jó film, amiért a nem annyira jó filmeket készítő rendezők ölni tudnának.
