A Pearl nem csak előzményfilmként, mesteri horrorként, egy fantasztikus karakter eredeti látleleteként és stílusbravúrként állja meg a helyét, hanem tudatosan tovább mélyíti a hasonlóan kiemelkedő „utózmányfilmet” is.
Mia Goth lenyűgöző. Ti West legújabb mestermunkájának vége felé, egy vágatlan nagymonológban a színésznő valami olyasmit csinál, aminél jóval – de jóval – kevesebbért is kaptak egyesek nagy és még nagyobb díjakat. Bénító, ahogy a tizenéves Pearl a Nagy Háborúban harcoló férjéhez szóló vallomásában önmagát sokkolóan őszintén lecsupaszítva suttogja, hadarja, dadogja, zokogja és ordítja bele a semmibe mindazt a bánatot, csalódottságot, önsajnálatot, gyászt és a tudatát felemésztő vérgőzös haragot, amely szörnyeteggé tette. Bénító, mert Pearl tudja, hogy valami nincs rendben vele. Az empátia bénító, amit könnyáztatta arcába bámulva érzünk, annak ellenére, hogy tudjuk: Pearl nem méltó semmiféle együttérzésre.
Pearl az utóbbi évek-évtizedek legszomorúbb pszichopata horrorgyilkosa. Már az X-ben is az volt, ahogy viszont Ti West – és a forgatókönyvet vele együtt jegyző Goth – a suttyomban forgatott, 1918-ban játszódó előzményfilmben kibontják és felnagyítják karakterének tragikusságát, az nem csupán látványos és izgalmas, hanem szükségszerű is. Pearl ugyanis nem volt mindig ocsmány, sértett, féltékeny, irigy és vérszomjas. Pearl egy vidám, elragadó és szenvedélyesen akaratos lány volt, aki semmi mást nem akart, csak elhúzni, bele a nagyvilágba, hátrahagyni a semmi közepét, félhulla apját és zsarnoki anyját, álmokat és vágyakat beteljesíteni, hírnevet szerezni. Pearl filmeket akar nézni, filmekben akar táncolni és vadkatolikus neveltetését félrehajítva akarja feltérképezni burjánzó szexualitását. Mindez érthető és természetes. Az elutasítottság, a pofára esés viszont nem opció számára. Amennyiben ugyanis nem tudja elérni célját, ha valami vagy valaki ebben meggátolja, ujjacskái a kelleténél kicsit jobban rászorulnak a vasvillára. Mint valami naiv Judy Garland-prototípus egy béna Disney-filmben, úgy táncol és dalol a korabeli filmsztárokról elnevezett haszonállatoknak, akik elégedetten múznak és röfögnek bájos előadása láttán. Az a rohadt lúd viszont nincs lenyűgözve. Pearl ezért felnyársalja, tetemét pedig bedobja az X-ben is fontos szerepet játszó krokodilnak. Később pedig megkeféli a szomszédos kukoricamezőt vigyázó madárijesztőt. Amit viszont az emberekkel – az úgynevezett szeretteivel – tesz, arra nincs szó.
Öreg néne öldöklése – Ti West: X
Ti West túltett önmagán és a folyamatosan magát ismétlő slasher zsánerén is.
West Pearl pusztításában az elnyomott ösztönök és a kielégítetlen vágyak pusztítását látja, ugyanakkor Pearl nem kizárólag a körülmények áldozata: a lány kínkeservesen próbál meg eleget tenni anyja, a házasság és a filmipari ideálok elvárásainak, közben viszont ott motoszkál benne valami vele született sötétség, valami ősi trauma, valami démoni szorongás, ami nem engedi kibontakozni, mert nem engedi csalódni. Pearl tudja, hogy ott van vele a gonosz, amit nem ért, amit nem kommunikál, amit nem tud kordában tartani. Pearl talán épp azért kívánja a sikert, a csúcsot, az orgazmust, hogy ettől a gonosztól megszabaduljon. Ki tudja. A stáblista alatt kíméletlenül sokáig ránk meredő őrült tekintete viszont sokat sejtet. Pearl apró darabokra zúzott elméjének összes szilánkja pereg keresztül Goth vérfagyasztó grimaszba fagyott arcán: néma segélykiáltás rázza emberietlen vicsorba hajló műmosolyát, csikorgásig összeszorított fogai közül könyörgés sziszeg, az üveges és hideg és üres szeme mögül kicsorduló lassú, keserű könnycseppekben egy rivaldafénytől beragyogott jobb élet délibábja tükröződik. Norman Bates, Norma Desmond és Carrie ikonikus nézéseit idézi ez a rettentő kép, noha idővel Pearlt is velük együtt fogja emlegetni „a szakma” (nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy Goth mekkorát játszik). Pearl története nem is igazán történet – már csak azért sem, mert a cselekmény minimális –, hanem egy születő-formálódó gyilkos karaktertanulmánya.
Az egy dolog, hogy a Hollywood aranykorát hibátlanul idéző beállítások, vágások és montázsok, a fantasztikus Technicolor-színpompa és a nagyívű filmzene – valamint a mindehhez társított filmtörténeti sztereotípiák – imádni való bizarrsággal ellentétezik a film perverz, morbid, vérbő és kreatív kegyetlenkedéseit. Több van azonban West stilisztikai erőfitogtatásában a negédes nosztalgiával ütköztetett belezés felszíni kontrasztjának ironizáló humoránál. Míg West az X-ben az 1970-es évek megvetett slasher-stílusának színfala mögött a múló szépség, a kielégítetlenség és az elmulasztott lehetőségek elembertelenítő hatásáról elmélkedett, addig a Pearlben az álomgyári aranykor vizuális formuláit és manírjait önfeledten abuzálva egy sérthetetlennek tűnő, ész nélkül ünnepelt éra realitást, igazságot, valódiságot elfedő glamourjának toxikusságára irányítja a figyelmet. Pearl tébolya ugyanis részben Hollywood torzított valóságképéből ered: elhiszi mindazt, ami túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. A prédára leső Hollywood csábító szirénhangján fülébe suttogó mozigépész hazugsága olaj a tűzre. Nincs kétsége afelől, hogy combvillantó varietésztár lesz. A szereplőválogatáson kénytelen azonban egy olyan rohadék – valóságos – világgal szembesülni, amellyel nem tud mit kezdeni. A tragédia az, hogy a szeme mindettől nem felnyílik, hanem befordul a sátáni dühtől szétrobbanó koponyájába. Nem lesz sztár. Gyilkos lesz. West és Goth fogják a vasvillát és torkon szúrják Douglas Sirköt, leforrázzák Mickey egeret és agyonbaltázzák Dorothyt. Az X azon jelenetei, amelyek arra utalnak, hogy Pearl híres táncos lehetett, akire férfitömegek csurgatták nyálukat, szinte teljesen új értelmet kapnak.
Míg az X-ben a pornózás a totális szabadság és független művészetcsinálás ekvivalense volt, addig a Pearlben – ahol a szerepe elenyésző – a hollywoodi talmi pompán túlnyúló valóság egyik metszete (a másik a háborús tudósítás). Pearl rácsodálkozik: ilyen is van? A lány pont úgy lesi a vetítőfülkéből a stag-filmet, ahogy később az X-ben kukkolja a szexfilm-forgatást. Felmerül, hogy akár ő is szerepelhetne egy ilyen proto-pornóban. Az ugyanakkor nem teljesen világos, hogy Pearl és a Pearl mit nyer mindebből. Mintha West a két film felesleges tematikus összekapcsolásán kívül nem tudna mit kihozni a motívumból. Ugyanez elmondható a történetet nagyban nem befolyásoló spanyolnátha-járvány túlságosan ismerős képsorairól is. De annyi baj legyen. A Pearl ettől még nem veszít egetverő erejéből. Nem csak önmagában, mesteri horrorként, egy fantasztikus karakter eredeti látleleteként és stílusbravúrként állja meg a helyét, hanem tudatosan újra-kontextualizálja és tovább mélyíti a hasonlóan kiemelkedő „utózmányfilmet” is. Ilyesmire nem mostanában volt példa. Ha a ’80-as évek VHS-birodalmában játszódó MaXXXine legalább olyan jó lesz, mint a Pearl és az X, akkor – semennyire sem túlozva – West filmtörténeti jelentőségű trilógiát hátrahagyva megy mennybe. Vagy pokolba.
