Megérkezett minden idők legvidámabb Télapója: igaz, az arca nem pirosopozsgás, s túlzott közlékenységgel sem lehet vádolni, ám veszettül imádja a gyerekzsivajt (főleg akkor, ha kétségbeesett sikongatásba csap át), és van zsákjában minden jó: szeghúzó kalapács, láncfűrész, bomba, sőt, még élő patkány is.
A Terrifier, azaz a Bohócrém 2016-os első epizódja pontosan azzal ajándékozta meg a trancsírozós-belezős slasherek szerelmeseit, amire azok régóta vágytak: egy hangvételében, vizualitásában, szarkazmusában teljességgel kompromisszummentes, perverz módon elnagyolt-túlrajzolt, pimaszul gyomorforgató kis gyöngyszemmel, mely csúcsra pörgeti, de ki is figurázza a gore-t, kellemesen rejtelmes főhőséből, az Art nevű (miként a későbbi részek folyamán kiderül: démoni eredetű) bohócból pedig annak ellenére is sikerül kultfigurát varázsolnia, hogy a gyilkolászó rém a cselekmény során egyetlen alkalommal sem szólal meg. A pantomimszerű gesztusokkal operáló, mészfehér arcú, folyton szemtelenül vigyorgó idegen sokkal brutálisabb módon végezte ki áldozatait, mint a Stephen King-féle Az Pennywise nevű zenebohóca (igaz, utóbbi sokszor inkább sátáni intellektusával gerjesztett félelmet az általa megkörnyékezett gyerekekben, és eleve ritkábban ragadtatta magát erőszakos tettekre).
Damian Leone rendező horrorbohóca kifejezőeszközeinek szűkössége ellenére is tökéletesen kiérlelt karakternek tűnt, ami nem is csoda, hiszen a direktor korábban már három rövidfilmben (The 9th Circle, 2008; Terrifier, 2011; All Hallow’s Eve, 2013) is szerepeltette. Érdekes, hogy a 2016-os produkció (mely – kijátszva a néző előzetes elvárásait – végül minden, a final girl szerepkörére esélyes nőfigurától megtagadta a happy end kegyét) főként csak az Egyesült Államokban tett szert tomboló népszerűségre, mindenesetre Leone a 2022-ben debütált második epizódot már sokkal komolyabb ambíciók birtokában készítette. Míg az első részt uzsonnapénznek számító 35 ezer dollárból forgatták, és úgy nézett ki, mintha képeit egy szál okostelefonnal rögzítették volna, addig a folytatás büzsdéje elérte a negyedmilliós (álom)határt, a játékidő rögvest száznegyven percre duzzadt, Art pedig megtalálta a maga ősnemezisét Sienna Shaw (Lauren LaVera), a kreatív és slágfertig tinédzserlány személyében, aki mitikus összecsapásuk fináléjában lefejezte a vérontásban tobzódó szörnyeteget. Mindennek persze nincs jelentősége, hiszen bohócunk nem evilági entitás, így az élettel összeegyeztethetetlen sérülésekből is képes felépülni, durván rákontrázva a David Gordon Green által jegyzett új Halloween-trilógia Michael Myersére.
A trilógia záródarabja, a Bohócrém karácsonya öt évvel az előző rész eseményei után játszódik: Siennát még mindig PTSD gyötri az Arttal való első találkozása miatt, ám – mit sem törődve az elméjében örvénylő rémképekkel – szerető nagynénjéhez és annak családjához költözik, miközben szintúgy traumatizált öccsével, az egyetemista Jonathannel (Elliott Fullam) ápolt kapcsolatát is szeretné szorosabbra fonni. A családi újraegyesülésről szőtt álmokat azonban a Miles County-ba váratlanul visszatérő Art foszlatja szét: antagonistánk ezúttal Mikulásnak öltözve riogatja (és ritkítja) a karácsonyi ünnepekre lázasan készülő helyieket (ezúttal felnőtteket és gyerekeket vegyesen), hogy aztán ámokfutása megkoronázásaként Siennát is meglátogassa, méghozzá egy minden eddiginél véresebb és kegyetlenebb bosszú reményében.
A Bohócrém karácsonya egyáltalán nem rossz darab, sőt helyenként kifejezetten stílusos és szórakoztató is, csakhogy nem tudja elkerülni a folytatásfilmek tipikus kelepcéjét: kizárólag a hatásfokozásra – az elődök túlszárnyalására – összpontosít, bárminemű dramaturgiai innováció nélkül. Sajnos még a korábban megismert karakterek sem gazdagodnak új árnyalatokkal. Sőt, a Sienna és Art gigantikus összecsapását keretező mitológiai háttér ezúttal még kidolgozatlanabb is, mint a második felvonásban, ami önmagában nem volna zavaró, viszont Leone a mégoly feszült és viszolyogtató közelharcokba sem képes újdonságot csempészni – sem látvány, sem pedig koreográfia terén. Szó se róla, a direktor ebben az epizódban is a riasztó, kényelmetlen szélsőségekig fokozza a gore-t, Art pedig új halálnemeket eszel ki aktuális áldozatai jobblétre szenderítése céljából. A kocsmában békésen iszogató kisvárosi Mikulások egyikének halálra kínzásánál például folyékony nitrogént is bevet, a kollégiumi zuhanyzóban szexelő egyetemistákat láncfűrésszel aprítja fel, a nagyszabásúnak szánt, de hangulatát tekintve túl hétköznapi (a hősök egy karácsonyi fényárban úszó nappaliban zsúfolódnak össze) zárlatban pedig élő patkányokkal és fenyőfa köré tekert vastagbéllel színesíti egyébként sem egysíkú ölőművészetét.
Ám bármilyen nagy is az igyekezet, a Bohócrém karácsonya nem tudja felülmúlni a második epizód egyszerre torokszorító és virgonc módon bestiális mészárlás-jeleneteit (gondoljunk csak Sienna egyik barátnője, Allie különösen kegyetlen megcsonkítására és kivégzésére, ami az erőszak túlzásesztétikájának abszolút tetőpontja a franchise-on belül). Sőt, míg az előző mozi rengeteg igényesen kivitelezett, emlékezetes látomásjelenettel igyekezett fokozni a cselekmény álomszerűségét, addig Leone most e téren is komoly önkorlátozással él, s az obligát fantasztikumot is a valóság szürke köntösébe csomagolja. A trilógia utolsó láncszeme főképp azoknak ajánlható jó szívvel, akik valóban feketeöves Art-rajongók, s akkor is szívesen elnéznék rezzenéstelen arcú kedvencüket, ha másfél óráig koponyákkal labdázna egy kihalt, emberi tetemekkel tarkított vidámparkban. A Bohócrém karácsonya ennél némivel többet nyújt, de valószínűleg csak a Mikulás-jelmezben öldöklő Art mókásan bizarr látványa fog megmaradni belőle, míg meg nem érkezik az elkerülhetetlennek tűnő negyedik epizód.