Szűk ötven év alatt sikerült teljesen felélni az 1974-es A texasi láncfűrészes mészárlás pompás örökségét: a vérfagyasztó kultklasszikust csupa bűnrossz folytatás követte, melyek nem tettek egyebet, pusztán egymásra licitáltak a szenzációhajhász erőszakábrázolásban. Hány bőrt lehet még lehúzni láncfűrészes mészárosunk sötétbe burkolózó arcáról?
Negyvennyolc évvel ezelőtt valóságos földindulás zajlott az amerikai horrorműfajban: a frissen megszületett szubzsáner, a slasher első – és talán mindmáig egyedüli – remekműve, A texasi láncfűrészes mészárlás úgy hódította meg az ország filmszínházait, akár a szilaj, vad barbárok a hanyatló Rómát. Tobe Hooper kultuszteremtő rémmeséje alig több, mint százezer dollárból forgott (beszélik, hogy a nyitányban narrátorhangként közreműködő John Larroquette mindössze egy füves cigit kapott a munkájáért), bemutatásának évében mégis az előkelő tizenkettedik helyet csípte meg a legnézettebb mozgóképek listáján. Hooper magnum opusa leírhatatlanul sokszínű: a felütés még dokumentarista stílről árulkodik, az intenzív kameramunka, a leleményes erőszakábrázolás (a mészárlások zöme képen kívül történik, a felvevőgép csak sejteti a rettenetet), és a lidérces zörejekből-zajokból álló „aláfestő zene” azonban már apokaliptikus hangulatot teremt.
És akkor még nem is szóltunk a szemérmetlenül cinikus, koromfekete humorról vagy épp a társadalmi kontextusról. A film egy olyan kor terméke, melyben a belpolitikai umbuldák és a kudarcos vietnami háború hatására Amerika meghasonlott önmagával, az emberek elveszítették a politikai intézményrendszerbe vetett hitüket, a nemzetet átható hurráoptimizmus szertefoszlott, s a gazdasági problémák hatására rengetegen estek ki a szociális védőhálóból. Hooper műremeke erre a káoszélményre – vagy ahogy maga a rendező fogalmazott: „morális skizofréniára” – is reflektál, sőt egyesek bujtatott kapitalizmuskritikát vélnek felfedezni a túlélés érdekében emberhússal táplálkozó, a civilizációtól elzártan élő redneckek történetében.
Robin Wood filmesztéta szerint a horrorfilmek a társadalom kollektív rémálmai, s A texasi láncfűrészes mészárlás első felvonása nagyszerű bizonyíték arra, micsoda létjogosultsága van e velős megállapításnak. Ezért is kár, hogy a folytatásokból teljességgel hiányzott ez a regiszter, s inkább az önparódia irányába mozdultak, egy idő után pedig belesüppedtek a lélektelen B-horrorok mocsarába. Időnként persze feltűnik egy-egy kísérletező kedvű alkotó, hogy új irányt szabjon Bőrpofa históriájának, e próbálkozásokat azonban sosem koronázza siker. Most a direktorként jóformán újonc David Blue Garcia állt be a sorba, hogy az eredeti filmmel megegyező című dolgozatával rehabilitálja a süllyesztőbe került szériát. Nem sikerült neki, ám nem egyedül ő tehető felelőssé a fiaskóért: szemlátomást a forgatókönyvíró, Chris Thomas Devlin sem állt a helyzet magaslatán. Történetében fiatal vállalkozók érkeznek egy Harlow nevű porlepte texasi szellemvárosba, hogy értékesítsék a település ősöreg ingatlanjait, és szalonképessé varázsolják a környéket. Mosolygós fogadóbizottság helyett azonban csak néhány rosszarcú helybéli várja őket, majd az egyik romos lakóház mélyéről előbújik Bőrpofa is, kezében berregő gépszörnyetegével, hogy ezredszerre is halálos keringőre hívja áldozatait.
Megszokhattuk már, hogy a franchise darabjai nem alkotnak egybefüggő, konzisztens történetet, így egyáltalán nem meglepetés, hogy Garcia munkájával az 1974-es alapművet követő összes epizód „törlődik az idővonalról” – valahogy úgy, ahogy David Gordon Green négy évvel ezelőtti Halloweenje sem vállalt folytonosságot a Carpenter-mozi nyomában gombamód elszaporodó (és igencsak kétes értékű) újabb Michael Myers-kalandokkal. Sőt, Garcia és stábja mintha épp Gordon Green sikerreceptjéből merített volna, és e vonatkozásban nem pusztán „a gyökerekhez való visszatérés” gondolatát említhetjük. Az eredeti mű jócskán megöregedett final girljének újrahasznosítása szintén nem eredeti ötlet: a 2018-as Halloween is ezzel a megoldással igyekezett összekötni múltat és jelent, s persze még nagyobbra korbácsolni a rajongók izgalmát – hiszen ha egy jól ismert, sokat próbált protagonista hirtelen visszatér, a történet tétje is megnövekedik. Garcia negyvennyolc év eltelte után ismét fellépteti Sally Hardesty-t (Olwen Fouere), az egyetlen személyt, aki túlélte Bőrpofa, a Stoppos, a Hentes és a Nagypapa családi vágóhídjának borzalmait. (És aki az 1990-es, meglehetősen felejthető harmadik fejezet nyitóinzertje szerint még a hetvenes években jobblétre szenderült egy elmegyógyintézetben.) Nagy kár, hogy a nézői nosztalgiára építő ötlet mögött nincs igazi kreatív fedezet. Sally ugyanis csupán színtelen-szürke epizodista, aki a végső összecsapás során a főszereplő testvérpár, Melody (Sarah Yarkin) és Lila (Elsie Fisher) oldalán ragad puskát, hogy még egyszer, utoljára farkasszemet nézzen a szörnyeteggel, aki a halálba küldte a barátait. A Halloween Laurie Strode-ja viszont ezerszer rétegzettebb hősnő markáns arcélekkel, azonosulásra késztető motivációval, tűpontosan megrajzolt háttértörténettel.
Nem ez azonban A texasi láncfűrészes mészárlás legfőbb problémája. A cselekmény még annak ellenére is csikorogva halad előre, hogy Garcia szinte már lehetetlenül szűkre szabja a játékidőt (filmje alig több, mint nyolcvan perces), az idegesítő-bájolgó főhősök jellegtelensége szinte már bosszantó (a türelmetlen néző alig várja, hogy Bőrpofa átszabja az ábrázatukat), és bár a rendező szinte már perverz élvezettel tobzódik a válogatott erőszak- és haláljelenetekben, a gore sem képes megingatni a rutinos befogadó állóképességét. Egyetlen kivétellel azért találkozhatunk: revelációértékű pillanat, amikor Bőrpofa meglátogat egy autóbusznyi fiatalt, a leendő áldozatok pedig a telefonjukkal rögzítik videóra, mit is művel a feléjük lépdelő monstrum. Viharvert mészárosunk ezzel szimbolikusan is átlépett a 21. századba – ami persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy bármiféle létjogosultsággal bírnának az esetleges újabb folytatások. Bőrpofáról mindenesetre az elmúlt ötven évben kiderült, hogy nem evilági teremtmény, hiszen – a Halloween Michael Myerséhez és a Péntek 13 Jasonjéhez hasonlatosan – elpusztíthatatlan. Immár kilencedszer láthattuk a vágóhídon, és mérget vehetünk rá, hogy egyhamar nem akasztja szögre vérrel pettyezett láncfűrészét. Garcia művének mindenesetre van még egy erénye, amit az imént már említettünk: kellemesen rövid, s a megtekintés után emléke elszáll, mint füst a kulcslyukon.
