Jó hat éve, az eredeti sorozat befejező része óta lógott a levegőben a Breaking Bad további sorsa – bár nem azért, mert az epizód egy Sopranos-féle clifhangerrel ért volna véget. Viszont az utolsó évadot követően elég hamar elindultak a pletykák a lehetséges spin-offokról (Better call Saul) és különböző lehetséges filmekről, míg aztán a közelmúltban, különösebb hype nélkül elkezdtek felbukkanni a filmhez tartozó első trailerek. A Better call Saul után az El Caminóra keresztelt nagyjátékfilmes sorozatzáró (folytató) azóta pedig már bőven streamelhető is a Netflixen.
Meglepően sok példát találunk olyan sorozatokra, amelyeket játékfilmmel folytattak vagy zártak le a készítők, olyan azonban elég kevés van, amely emellett meg tudta őrizni az eredeti széria integritását is. Vince Gilligan El Caminójának (magyarul El Camino: Totál szívás - A film) pedig pont ez a legerősebb oldala, pedig a neves író-rendező nem csak formátumot, hanem forgalmazót is váltott. Szintén ritka, hogy a színészek is olyan zökkenőmentesen tudják hozni a sorozatról játékfilmre ugrást, bár mint az az előbb említettem, az El Camino pont attól jó, hogy a játékidőn kívül szinte semmi más lényeges alkotóeleme nem tér el a korábbi alapoktól. Gilligan tehát igyekszik minél jobban követni a győztes-csapaton-ne-változtass taktikát, ami azonban kétélű kard is, mivel ugyan a Breaking Bad-érzés hibátlanul átjön, más viszont nem nagyon.
Showrunnerként Gilligan a sorozatban folyamatosan kóstolgatta a különböző mozgóképes műfajokat és a vígjátéktól a gore horroron át talán csak a musicalig nem jutott el. Ehhez képest a Jesse történetét lezáró film sokkal konzervatívabb: „mindössze” egy szép, lassan zakatoló western, ami természetesen nem hagyja cserben a sorozat iránt érzett nosztalgia kielégítése vágyó nézőket. (Másokat azonban nem hiszem, hogy le tudna kötni, lévén az anyasorozattal való kapcsolat folyamatosan jelen van.) Akár úgy is felfoghatjuk, hogy az El Camino a sorozat valódi epilógusa, de facto utolsó része, amelyben lezáródik Jesse Pinkman (Aaron Paul) balladája. És ez nem csak a történet folytonosságára vonatkozik. A legújabb „epizód” pontosan ott kezdődik, ahol a sorozat véget ért: Jesse végre kiszabadul az embertelen fogságból, hogy mindent hátrahagyva új életet kezdhessen. És bár a neonáci drogbárók haragja már nem üldözi, a rendőrség, illetve a maradékokon osztozkodó fogdmegek elől még nagyon is menekülnie kell.
Albuquerque végleges elhagyásához azonban pénzre van szüksége, aminél jobban és egyszerűbben talán meg sem lehetne ágyazni a történetnek. Gilligan azonban nem csak a sztorit, hanem a formát és a stílust is újra fel tudta venni, így a sorozathoz hasonlóan a tempó ezúttal sem száguld, ám pont elég feszes ahhoz, hogy ne unatkozzunk még úgy sem, hogy a játékidő majdnem háromszor annyi, mint amit korábbról megszoktunk. Még kedvenc beállításaink is vissza-visszatérnek, a sok hasonlóságnak azonban ára van és ezen kicsit meg is inog a film. Talán nincs a közelmúltból még egy olyan sorozat, amelyben ilyen sokat és ilyen mesteri módon bemutatva változtak volna a karakterek – ehhez az El Camino igazán már semmit nem tud hozzátenni. A szereplőknek sem idejük, sem terük nincs változni, ezért az egész film kicsit redundánsnak tűnik, és felmerül a kérdés, hogy akkor tulajdonképpen miért volt szükség rá?
Pontosabban: miért erre a filmre volt szükség? Az El Camino ugyanis szinte minden tekintetben egyenes meghosszabbítása a sorozatnak, ami azonban nem tesz hozzá semmi radikálisan új szálat vagy szemléletet a Breaking Badhez. Semmi szükség rá, hogy tovább legyen árnyalva Jesse és a különböző karakterek kapcsolata, hiszen ez volt a széria egyik fő célja is. Vince Gilligan előtt számos lehetőség állt arra, hogy tovább fűzze a sorozat eddig sem éppen nívótlan mítoszát és az, hogy Jesse történetében nincs például egy kisebb-nagyobb időbeli ugrás (az előzményfilm után) talán a második legunalmasabb út, amin el lehetett indulni. Egyrészt megkívánja a nézőtől, hogy azonnal felvegye a talán évekkel korábban elhagyott ritmust (szerencsére ez azért nem olyan nehéz), másrészt a történet pont azon részét meséli el, amit a nézők többsége valószínűleg kábé ugyanígy képzelt el a film nélkül is.
Egy olyan ötéves menet után, amelyben kis túlzással minden részben változnak, árnyalódnak a fő- és mellékszereplők, kicsit csalódás, hogy pont egy játékfilmben nem sikerül semmi újat bemutatni, így a nem véletlenül többértelmű címadás is kiüresedik egy kicsit. És, hogy visszatérjünk egy kicsit az időbeli folytonossághoz: azt is elég nehéz nem kiszúrni, hogy a nézők többsége mellett a színészek is öregedtek hat évet, ez pedig sokszor elég furcsán – Mike (Jonathan Banks) és Todd (Jesse Plemons) esetében pedig szinte röhejesen – hat. Pedig az El Caminóban elég sok a flashback, mintha Gilligan is érezte volna, hogy ez a történet így önmagában azért karcsú. A magam részéről a visszaemlékezéseket nem csak lusta megoldásnak tartom, de a PTSD-szerű tünetekkel küszködő Jesse karakterrajza megérdemelt volna egy másféle narratív eszközt is.
Ha szívesen néztük a Breaking Badet, akkor alapvetően nem fogjuk utálni a mostani filmet sem, de a megeshet, hogy a várakozásaink nem teljesülnek be maradéktalanul. Ettől függetlenül az El Camino még egy kiváló film (pláne a Netflixhez képest), azt a kevés, kicsit keserű utóíz is leginkább abból ered, hogy Gilligan olyan adósságokat akar letudni, amikkel valójában nem tartozik senkinek.
